T-Systems

 

Szűrők törlése

Archívum

Nyár

Most egy kis lazítás következik, vagyis fürdés, torna, napozás.

 

Mennyi volt, mennyi lett?

Érdekes grafikon a BusinessWeek július 16-i számában. Néhány internetes cég tőzsdei árfolyamának változását mutatja a kibocsátási árhoz képest.

A kép meglehetősen vegyes. A Yelp például plusz 51%-ot produkált, vagyis ha a kibocsátáskor 100 forintért Yelp-részvényeket vettem volna (nem vettem), azok most 150-et érnének – persze ki tudja, hogy meddig, mert a görbe erős ingadozást mutat. A Linkedin teljesítménye plusz 10%.

A Facebook egyelőre mínusz 17%-on áll, őket a sorban lefelé a Zynga követi mínusz 51%-kal, ami már szép veszteség, de mégsem annyi, mint a Grouponé: a kuponos cég mínusz 59%-ot tud felmutatni a befektetőinek.

E mutatók megítélésénél nem árt az óvatosság, hiszen ezek a cégek fiatalok a tőzsdén, börzei történetük mindössze pár hónapos. Az mindenesetre látszik, hogy nem élünk a kilencvenes években, a Mikulás pedig hazament Lappföldre – de ezt már többször leírtam itt. 

 

                    

Tőke

John Lanchester: Capital. Ha a címet beírom az Amazon keresőjébe, a lista élén ez a regény áll, a második tétel pedig természetesen Marx azonos című műve. A címválasztás nyilván nem véletlen.

Lanchester könyvére egy újság könyvismertetései között bukkantam rá, erősen dicsérték, a téma is tetszett. Megvásároltam és letöltöttem az elektronikus változatát. Nem csalódtam. Jó könyv ez, nagyon jó, bár nem hibátlan.

A történet 2007 decemberében indul és nagyjából két évet fog át. Egy ismeretlen fényképeket készít egy londoni utca házairól. A házakban sokféle ember lakik. A skála nagyjából egy bevándorló pakisztáni családtól egy jól eleresztett banki középvezetőig terjed. Nem a leggazdagabbak, de nem is a legszegényebbek. Minden korosztály képviselteti magát: a bankár gyerekei még óvodába járnak, az egyik lakásban egy öreg néni éli élete utolsó heteit.

Az ismeretlen fotós feliratokkal látja el a képeket: „We want what you have”, vagyis akarjuk, ami a tied. A képek a házak postaládáiban landolnak. Az egészben van valami baljós, valami fenyegető. A történet elindul. Sorban megismerjük az utca lakóit és mindazokat, akik a környéken járnak, arrafelé dolgoznak vagy meglátogatnak ott valakit.

2007-et írunk, a gazdaságban még szalad a szekér, az ingatlantulajdonosok gazdagnak érzik magukat. A gazdagságra többféleképpen reagálnak. A menő bankár családja „beárazza” a családfő emelkedő fizetését és még annál is nagyobb prémiumát: úgy viselkednek, mintha a gazdagodás az élet természetes velejárója lenne. Költenek, vásárolnak, hitelt vesznek fel. Nagy ház, autók, vidéki birtok, nevelőnők, drága szórakozás, utazás, különleges cuccok. Az öreg néni lányát viszont nem változtatja meg a pénz, még akkor sem, amikor az anyja után nagy vagyon örököl. A pakisztáni család idegenként mozog ebben a kultúrában, reakcióik sokfélék: belenyugvás, alkalmazkodás, ellenszenv, düh…

A frissen érkezett afrikai futballsztár a helyét keresi, a mindenféle munkát elvállaló lengyel mesterember gazdagon akar hazamenni, a fiatal performance-művész (vagy álművész) követ akar dobni a vízbe.

Magyar szereplő is van, Matya Balatu Kecskemétről – fogalmam sincs, honnan vette Lanchester ezt a nevet, egyáltalán azt, hogy Kecskeméten Matyák élhetnek. A lány munkát keres Londonban, közben persze önmagát is keresi.

Még sok szereplő van, nehéz lenne őket felsorolni. Valamennyiüknek van valamilyen köze az utcához. A szereplő köre és a történet legyezőként bomlik ki, mindenki újabb szereplőket és szálakat hoz a történetbe. A szálak hol párhuzamosan futnak, hol érintik egymást, hol összebogozódnak. A magyar olvasónak a Szomszédok című tévésorozat juthat az eszébe: néhány család a középpontban, aztán jönnek a rokonok, barátok, üzletfelek, az ismerősök ismerősei… Csendes hétköznapok, kisebb-nagyobb krimik, váratlan felbojdulások…

A házakról készült, névtelen fenyegetéssel ellátott fotók pedig újra jönnek, egyre durvább tartalommal. Ez már bűnügy, a rendőrség is bekapcsolódik, sőt, egy terrorista-szál is felbukkan.

Közben megkezdődik a pénzügyi válság, a bankár először a jutalmát veszíti el, majd az állását is. A válság, hogy szakszerűen fejezzem ki magam, begyűrűzik az utcába. Láthatjuk, ki hogy reagál, kivel mi történik. Ez a válság-szál elég gyengécske, a bankár bukásában van valami meseszerű. A feleség butácska reagálásáról a Buborékok jutott az eszembe, az a jelenet, amikor takarékossági okokból Pankotára kell költözni, ahol az asszony azonnal valamilyen nőegyletet akar alapítani. Amikor a kirúgott bankár elhatározza, hogy ezentúl valami „igazit”, valami „valóságosat” fog csinálni, mintha hazai politikai propagandát olvasnék. A krimi-vonulat is elég gyenge, a műfaj legfontosabb kelléke, a csattanó a végén, kifejezetten gyatrára sikerült. A talált pénz története egy kisiskolás olvasókönyvbe való.

Mégis, nagyon jó könyv ez. A hibáit könnyen el lehet felejteni. Igazából nem a mesét, ezt a szappanoperára emlékeztető, több mint száz fejezeten át kibontakozó történetet kell figyelni. Nem az egész a jó, hanem a részletek. Úgy tűnik, Lanchester a részletek mestere, ebben a könyvben legalábbis. Mellbevágóan jól tud leírni embereket, emberi helyzeteket, lelki rezdüléseket, hétköznapi történésekben megnyilvánuló ellentmondásokat és visszásságokat.

A megragadott pillanatok kiválóak, a pontos jelzők, a megfogott hangulatok. Az a perc, amikor az öreg néni arra gondol: mi az, hogy „brit”? A lengyel mester szakítása az angol lánnyal. A befelé forduló, önmagukra figyelő, mobilozó emberek az utcán és a földalattin. A bankár elkényeztetett gyerekeinek bipoláris viselkedése, a túlzott izgalom és a végtelen unalom keveredése. A pakisztáni boltos család ébredése. Az ima a mecsetben. A parkolóőri munkát vállaló afrikai értelmiségi nő belső vívódása. A titokzatos stróman felszívódása. Az elejtett mondat a magukat kokainnal és fűvel pörgető bankfiúkról. A "csapatépítő tréning" abszurditása. Az emberi kapcsolatok kémiája, ahogy egyesek nagy távolságból hirtelen egymásra kattannak. A gyász pillanatai. A búcsú a régi lakástól. A beszélgetés a kacsákról a parkban. Ezekért a részletekért mindent meg lehet bocsátani.  

 

Két kupac könyv

Belépek a könyvesboltba. Az egyik legnagyobb Budapesten, óriási terem kávézóval az egyik sarokban, beláthatatlan sarkokkal és oldalágakkal. A bejárattól nem messze a könyvek alacsony emelvényeken nagy kupacokba rendezve, eligazító táblával a tetejükön. Kettőn is ott áll: magyar irodalom.

Odalépek az egyikhez, böngészek egy kicsit, aztán megyek a másikhoz. Mintha egy másik világba léptem volna. A két kupacot a politika választja el, a mai magyar politika. (Magyar irodalomhoz magyar politika.) Az egyik kupacból valószínűleg az egyik tábor szokott vásárolni, a másikból a másik. A bolt berendezői szemlátomást konyítanak a marketinghez, tudják, mi az a szegmentálás. Kicsit elmerengek azon, hogy egyes szerzők miért az egyik vagy a másik tábor kupacában szerepelnek, és hogy ők maguk, ha élnének, örülnének-e ennek a besorolásnak, a körülöttük lévők társaságának, a láthatatlan ajánlórendszer által formált irodalmi közösségnek.

A kosaramban már volt egy könyv az egyik kupacból. Némi tétovázás után, a helyzet által teremtett lélektani nyomásnak engedve beletettem egyet a másikból is.                    

Felteszem a Facebookra...

Elolvastam Nicholas Carr új cikkét a Wall Street Journal-ben. Szerzőjét már sokszor emlegettem ebben a blogban. Kedvelem az írásait, mert értelmesek és provokatívak, és ez a kettő együtt manapság ritka kombináció.

Carr egy ténnyel indít: a Facebook áprilisban bejelentette, hogy egymilliárd dollárért megvásárolja az Instagrammet. Egymilliárd dollár az igen szép pénz, de mit csinál tulajdonképpen az Instagram? Fotókat alakít át és oszt meg. Príma! – mondja Carr, ez szép dolog, de azért távol van a holdraszállástól.

Vajúdnak a hegyek és egereket szülnek. Az innovációs gépezet működik, megfejtettük a gének titkát, a számítógépeket tenyérnyi okostelefonokká zsugorítottuk, stb., de a nép és a befektetők érdeklődését az ilyen Instagramek kötik le, a nagy felhajtás körülöttük van. Az innovációs gépezet figyelme a jelentéktelen, a komolytalan felé fordul.

Mi erre a magyarázat? Carr szerint az, hogy az emberiség felfelé kapaszkodik Maslow szükséglet-piramisán. Étel, kunyhó, biztonság – ezen már túl vagyunk, most a lelki szükségletek következnek, a valahová való tartozás és a kiválás igénye, végül a piramis tetején az titokzatos önmegvalósítás. Az innovációk fő árama a piramis mindenkori elért szintjéhez igazodik. Kőbalta, tűz, mestergerenda, eke, mozdony, mosógép, telefon, rádió… és most Facebook, Groupon, Instagram, Prozac, Viagra, kozmetikai sebészet.

Olyan innovációt kapunk, amilyet kívánunk és amilyet megérdemlünk – fűzi tovább a gondolatot Carr. Az innováció befelé fordul, mert mi is befelé fordulunk, önmagunkkal vagyunk elfoglalva, magunkat építjük, menedzseljük, reklámozzuk, magunkat szeretjük, magunkat akarjuk kifejezni. Ehhez kell nekünk a Facebook, a Twitter, a Pinterest. A világ most az ilyen innovációkat díjazza a figyelmével és a pénzével, az innovátorokat ilyenekre motiválja. Külső szemlélő számára ez a trend stagnálásnak, dekadenciának tűnhet.

Igaza van Carrnak? Ez bizony jó kérdés. A választ valószínűleg így kezdeném: van benne igazság, de… A cikket mindenesetre eltettem a következő innovációs kurzus anyagai közé. Rövid írás, érdemes elolvasni. Az online változatot követő hozzászólásokat is, vagy azok egy részét, mert sok van belőlük. Az utóbbiakat azért ajánlom, hogy lássuk, milyen az, amikor értelmes emberek beszélgetnek és vitatkoznak valamiről. Beszólások, szurkálások, enyhe anyázások itt is akadnak, de nem ez a domináns.

 

Munka nélkül

Rövid eszmefuttatás a a fiatalkori munkanélküliségről az ITBusiness publicisztika-rovatában.

 

A huszonnegyedik

Megírtam a 24. Vezérigazgató Találkozó témafelvetését, már kint van a CEBC honlapján:

------------------

VONZÁSOK ÉS VÁLASZTÁSOK

Mire készülnek a hazai vállalatok vezetői? Milyen utakat, fejlődési pályákat látnak maguk előtt? Dönteniük és tervezniük mindig a várható helyzet figyelembe vételével kell. De mit értünk ma ezen? Ha több éves forgatókönyveket kellene összeállítaniuk Magyarország, az Európai Unió és a világgazdaság helyzetéről, hogyan képzelnék el az optimista, a reális és a pesszimista változatot?

Félő, hogy a felvázolt fejlődési pályákat nem csak néhány apróság különböztetné meg egymástól. Gondoljunk csak például az Európai Unió jövőjére! Darabjaira hullik? Többsebességes lesz, központra és perifériára bomlik, újfajta kombinációk, szövetségek jönnek létre? Megerősödik, összefogottabbá, integráltabbá válik, erősebb központi kormányzással és kevesebb önállósággal a tagországokban? Vagy marad a jelenlegi állapot, a fellobbanó válságok és tűzoltások kiszámíthatatlan sorozata?

Olyan állomáson állunk, ahonnan sokféle irányba indulnak vonatok. Ha felszállunk az egyikre, később nehéz vagy kifejezetten lehetetlen lesz az irányt módosítani. Mai döntéseink korlátok közé szorítják, meghatározzák a jövőt. Ilyen helyzetben a döntéshozók – legyenek azok akár állami, akár vállalati pozícióban – fogódzkodókat, mintákat, követhető példákat keresnek. A bizonytalanság ellenére akadnak ilyenek is. Tudjuk, hogy Magyarországon alacsony a foglalkoztatottság szintje, több embernek kellene szervezetten dolgoznia. Munkára, munkahelyekre van szükség, de nem akármilyenekre. Alacsony költségekkel versenyezni nem jelent vonzó perspektívát. A jelenlegi helyzetből valószínűleg azok jönnek ki győztesen, akik különleges, tudásigényes, nagy hozzáadott értéket képviselő feladatokra tudnak vállalkozni. Ehhez egyrészt saját innovációkra, vagyis fontos technológiai trendekhez igazodó, a fejlődés élvonalát képviselő termékekre, eljárásokra, másrészt felkészült, magasan képzett, a modern gazdaságban otthonosan mozgó munkaerőre van szükség. Mindkettő megteremtése hosszú távú gondolkodást és jelentős befektetéseket igényel, ezek nélkül nem számíthatunk sikerre, és akkor csak a másik lehetőség marad: alacsony költségekkel versenyezni, megpróbálni olcsóbbnak lenni a többieknél.

A 24. Vezérigazgató Találkozót az útelágazások értelmezésének, az útelágazásokban meghozható döntéseknek, a vezetői stratégiai választásoknak szánjuk. A Találkozók történetében először megyünk külföldre: a helyszín az ausztriai Frauenkirchen lesz, a Fertő tó közelében. 

 

Vidáman szaladgál

Az idei innovációs kurzusom utolsó foglalkozásának első perceiben egy filmet vetítettem le a hallgatóknak. A Financial Times videói között találtam. A háromdimenziós printelésről (3D printing) szól. Egy új nyomtatót is bemutatnak benne, amint éppen egy félig kész szalvétagyűrűn dolgozik, a nyomtatófej vidáman szaladgál ide-oda a zöld csipkézeten. Egy amerikai cég készítette, most akarják kereskedelmi forgalomba hozni. Úgy gondolják, iskolák és magánemberek fogják elsősorban vásárolni, 1.300 dollár lesz az ára, ami körülbelül annyi, mint egy jobb notebooké. Nyitott, nincs "doboza", a nyomtatófej egy egyszerű kereten mozog.

Ha összevetjük egyes korábbi típusokkal, láthatjuk, hogy egyre kevesebb benne az „anyag”, csak a legszükségesebb alkatrészek maradnak meg, minden kisebb, karcsúbb lesz benne. Marad a csupasz elektronika, az okos szoftver. Ha a fejlesztők tartani tudják ezt a trendet, a gép ára valószínűleg ugyanolyan pályát fog befutni lefelé, mint a számítógépeké vagy a hagyományos printereké.  

              

Zsonglőr

Marton Katalin, az MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet tudományos tanácsadója megkapta az információelmélet legmagasabb szintű elismerését, a Shannon-díjat – olvasom a tudományos hírekben. Kiváló teljesítmény ez, arról nem is beszélve, hogy ő az első nő, aki ezzel a kitüntetéssel büszkélkedhet.

Claude Shannonról nemrég olvastam abban a The Innovation Factory” című könyvben, amelyről egy rövidke beszámolót is írtam ebben a blogban. A kortársai által visszahúzódónak, sőt, félénknek mondott Shannon némi egyetemi kalandozás után a Bell Labs tudósa lett, ahol a tanulmányaival lerakta a modern információelmélet alapjait, és ezzel új irányba terelte a távközléssel és az informatikával kapcsolatos kutatói-fejlesztői munkát. A könyv szerint Belléknél teljes szabadságot élvezett, gyakorlatilag azt csinált, amit akart. Az általa kidolgozott információelmélet összetalálkozása a szintén a Bellben feltalált tranzisztorral az évszázad egyik legfontosabb eseményének mondható.

Azt is megtudtam, hogy bár „elmélettel” foglalkozott, jobban kedvelte a kétkezi munkát. Mindenféle szellemes gépeket, automatákat fabrikált és nagyon szeretett zsonglőrködni.

Munkásságáról van egy remek és teljesen közérthető film a Youtube-on, érdemes megnézni, már csak azért is, hogy lássuk, milyenek voltak a korabeli kommunikációs és számítási masinák, hogyan dolgoztak velük, milyen volt az élet a Bell laborban.  

             

Figyel

George Orwell a múlt század negyvenes éveinek végén, nem sokkal a háború után írta 1984 című könyvét. Úgy emlékszem, hogy magyarul a Diákkönyvtár-sorozatban is megjelent, tehát feltételezhető, hogy itthon is kötelező vagy ajánlott olvasmány.

A könyv leghíresebb mondata: „Big Brother is watching you”, vagyis „A Nagy Testvér figyel téged”.

Nemrég olvastam valahol, hogy valaki elballagott Orwell londoni lakásához, oda, ahol a regényt írta. Kétszáz yardos távolságon belül összesen 32 működő térfigyelő kamerát talált. A Nagy Testvér tehát tényleg figyel. Az Orwell lakása elé szerelt kameráról készített fotó bejárta a világhálót.

Az egyik honlapon valaki megjegyezte, hogy Orwell a magánélet megfigyelésére gondolt, ezek a kamerák pedig nem a lakásba befelé néznek, hanem a környéket vizslatják, a bűnüldözés nemes szándékától vezérelve. Ez valószínűleg igaz. Ha viszont Orwell még élne, és egy nehéz nap végén, tollát letéve elhatározná, hogy lemegy a sarki kocsmába, a szigetország több mint négymillió köztéri kamerája közül néhány azonnal a nyomába eredne.

Ha valaki elmélázik egy kicsit ezen a jelenségen és a világ ellentmondásosságán, megnézheti közben az Apple Macintosh egykori bevezető televíziós reklámfilmjét, amiben éppen szétzúzzák a Nagy Testvért – a filmen legalábbis. 

              

1 - 10 / 16 eredmény megjelenítése.
Tételek oldalanként
Oldal of 2