T-Systems

 

Szűrők törlése

Archívum

Török

Egy németországi egyetemi hallgató hív fel telefonon. Annak a két fiúnak az évfolyamtársa, akikkel a Debreceni Egyetemen dolgoztam az elmúlt szemeszterben. Őt is az offshore outsourcing érdekeli, erről a témáról szeretne szakdolgozatot írni, ehhez kér segítséget.

Mire szeretne koncentrálni? - kérdezem. Törökországra - válaszolja. Miért pont Törökországra? Hát mert én is török vagyok, csak itt élünk és dolgozunk Németországban. Mit tud az offshore outsourcingról? Nem sokat, de egyre többet hallom emlegetni. Ezért akarok róla írni. Németországban több millió török él és dolgozik. A nyelvet sokan jól beszélik, e téren előnyben vannak az indiaiakkal szemben. A telefonos ügyfélszolgálatok már megindultak Törökország felé. Isztambulban már jó néhány outsourcing szolgáltató működik. Az úttörők között ott van a Lufthansa és a Siemens. A költségek alacsonyak, a fiatalok munkára éhesek.  Persze van egy csomó probléma is, például a távközlési rendszer fejletlensége. Mégis, meglepő lenne, ha egy sor német vállalat nem fontolná meg komolyan a törökországi kiszervezés lehetőségét.

Reggel

Ma reggeli élmény. Részlet egy főiskolai hallgató vizsgadolgozatából:

"Maga az Európai Unió nem egy stratégiai alkotás, hanem ezt a technológiát és ennek kihívásait segítő szervezet mint a globalizáció mely egyesít és egységesít." Majd egy bekezdéssel lejjebb: "A stratégiai iskolák a megtervezéstől az megalkotásig vezet."

Na, ilyen tapasztalatok alapján gondolom én, hogy valami nagyon nem stimmel a hazai oktatási rendszerben, és ezen sem a tandíj, sem az oktatói óraszámok felemelése nem fog segíteni.

Ágról ágra

Tegnap ebéd egy régi ismerősömmel, akit évek óta rendszeresen meghívok vendégtanárnak. A harmadik az asztalnál az iskola egyik külföldi MBA hallgatója. Ismerősöm több éven át az egyik legnagyobb nemzetközi tanácsadó cégnél dolgozott. A hallgató arról kérdezi, érdemes-e a karrierje elején egy ilyen céghez menni. Érdemes, jön a válasz, rengeteget lehet tanulni: sokféle izgalmas feladat, utazás, érdekes találkozások, nem gyepesedik be az ember.

És mit nem lehet ott megtanulni? - kérdezi a hallgató. „Managing people”, vágja rá azonnal az ismerősöm. Alkalmi csapatokat, projekteket megtanulsz vezetni, de igazi mély emberi kapcsolatokat nem építesz ki, emberekről nem gondolkodsz hosszú távon, ágról ágra szállsz, mint a madár. Erről megint Richard Sennett két bejegyzéssel lejjebb emlegetett könyve jut az eszembe. Sennett szerint korunk jellegzetes, mondhatni példaértékű figurája a hivatásos tanácsadó, aki otthonosan mozog a bomladozó intézmények, a széthulló hierarchiák, a virtuális szerveződések világában: jön, megnéz, bekapcsolódik, mond valamit, aztán elmegy. „Problémát” old meg, a megvalósításért, az emberekért, az emberi következményekért nem vállal felelősséget, az emberi vonatkozásokat igazából meg sem ismeri. Ellenpólusa a „régi” intézmények paternalista vezetőjének, gondoskodó apafigurájának. Sennett két példát említ: a BBC átszervezését a kilencvenes években (Georgina Born írt róla részletes beszámolót), és az egykori harvardos Jeffrey Sachs tevékenységét Lengyelországban.

Emléktárgyak

Olvasom Pollner kollega Médiablog-bejegyzését (június 27.) az iWiW-en felbukkant Hitlerekről. Hasonló esetei másoknak is voltak az internetes világban. Az Amazon például a kilencvenes években élénk forgalmat bonyolított le Hitler könyvével, a Mein Kampf-fal. A jogi helyzet kényes volt, mivel a könyv Németországban be volt tiltva, az USA-ban viszont nem. A forgalom olyan nagy volt, hogy az Amazon intelligens (?) automatája feltette a Mein Kampf-ot a bestsellerlistára. Úgy emlékszem, Jeff Bezos-t a közvélemény nyomása és a Wiesenthal Központ fellépése győzte meg arról, hogy valamit tenni kell.

Egy másik példa: az eBay-t 1999. novemberében egy, a New York Times-ban is publikált levélben kérte fel a Simon Wiesenthal Központot irányító rabbi, hogy az oldalain szüntesse meg a náci emléktárgyak forgalmazását. A vállalat azzal védekezett, hogy e tárgyaknak komoly gyűjtőköre van, ezek ma már a történelem részei, és különben is, a velük való kereskedés az USA-ban nem illegális. A közvélemény ez esetben is mozgásba lendült (tessék megnézni, mit hoz ki a Google az "eBay, nazi, memorabilia" szóegyüttesre), aminek az eredménye az a „policy” lett, ami ma is kint van az eBay honlapján, meg lehet nézni. Ha valaki megteszi ezt, láthatja, hogy bizonytalanságok, nehezen értelmezhető határvonalak azóta is vannak: a náci kor horogkeresztes olimpiai érmeinek forgalmazása például nem kívánatos, a bélyegeké viszont igen.

Vasútállomás

A MÁV jót tesz a műveltségnek, kies hazánkban ugyanis a vonatok olyan lassan mennek, hogy bőven van idő olvasni. Richard Sennett The Culture of the New Capitalism című könyvével is egy hosszabb vonatút alatt birkóztam meg. Igen, birkóztam, mert nem volt könnyű olvasmány, méghozzá igazából nem a tartalma, hanem a stílusa és a nyelvezete miatt. Tudomásul kellett vennem: Sennett nem nekem, egyszerű, érdeklődő olvasónak ír, hanem inkább valamilyen elképzelt vagy valóságos filozófus-szociológus társaságnak, elvont, tudományos embereknek, akik, ha pennát ragadnak, nem a világra akarnak hatást gyakorolni, hanem egymásra. Folyton az volt az érzésem, hogy amit a könyv mond, azt jóval egyszerűbben és hatásosabban is meg lehetne fogalmazni, már csak azért is, mert Sennett tulajdonképpen rólunk ír, dolgozó emberekről, munkavállalókról, a mi életünket tárgyalja, a mi tapasztalatainkat igyekszik szavakba önteni.

A szerző az MIT-n és a London School of Economics-on tanít szociológiát. Úgy emlékszem, egyszer már szóltam róla e blogban, egy cikke kapcsán. Ebben a könyvben is érdekes dolgokat ír, és a stílusa ellenére valószínűleg nem teljesen elvont ember, nem szobatudós, aki a kályha mellett spekulál és igyekszik logikai légvárakat felállítani olyan lényekről és intézményekről, amelyek egyébként talán nem is léteznek. A könyv alapos kutatómunkáról tanúskodik, Sennett sok emberrel beszélt, valóságos emberi sorsokkal ismerkedett meg. Elsősorban az érdekli, hogy érzi magát az ember mint munkavállaló, miként viszonyul hozzá a munkahelye, miként viszonyul ő a munkahelyéhez és ezáltal végső soron önmagához.

Sennett szerint mély intézményi változásoknak lehetünk tanúi, amelyek egyelőre a gazdaságnak abban a kis szeletében jelentkeznek erőteljesebben, amelyek az úgynevezett „új gazdaság” élvonalát képviselik, jelesül a csúcstechnológiai, a globális pénzügyi és az új típusú (gondolom ez alatt azt kell érteni, hogy globális és modern információs technológiára épülő) szolgáltatói szektorban. E szektor meglehetősen kicsi, de nagy a kulturális befolyása. A lényeg: a gazdaságban bomladoznak a régi, stabil, hierarchikus és bürokratikus intézmények, a helyüket mobil, változó, jórészt alkalmilag („projektekre”) összeálló szervezetek, „adhokráciák”, „moduláris vállalatok”, „virtuális vállalatok” veszik át, de a jelenség egyre határozottabban megfigyelhető az államigazgatásban is. A háttérben a technológia, leginkább az infokommunikációs technológia fejlődése és terjedése mozgatja az eseményeket.

A munkahelyek - írja Sennett - már nem lakható falvakra hasonlítanak, hanem vasútállomásokra, ahol alkalmilag tartózkodik egy ideig az ember, és aztán megy tovább. A régi intézményeknek ezer bajuk volt (lassúság, drágaság, bürokrácia stb.), viszont meg volt az az előnyük, hogy az emberek végig tudták gondolni bennük a sorsukat: ma gyakornokként kezdek, egy év múlva véglegesítenek, három év múlva csoportvezető lesz belőlem, hat év múlva én leszek/lehetek az osztályvezető… A „modern” szervezetekben ilyen történet nincs, alkalmi zsoldosként csatlakozom alkalmi társulásokhoz. Az intézmények fragmentálódnak és ezért fragmentálódnak a hozzájuk kapcsolódó emberi sorsok is: vándormadarak keringenek mindenfelé, akik csak ideiglenesen raknak fészket itt-ott.

Sennett szerint e modern világ „ideális emberének” három fontos tulajdonsága van: (1) menedzselni tudja a rövid távú kapcsolatokat, gyorsan be tud illeszkedni egy új társaságba, majd könnyedén szedi a sátorfáját; (2) elmélyült, fókuszált tudás helyett inkább fejlődési, alkalmazkodási potenciállal bír; (3) könnyedén búcsút int a múltnak, nem ragaszkodik semmihez. Rövid távon gondolkodik, a potenciálját fejleszti és hangsúlyozza, és nem sajnál semmit. Nem lojális, már csak azért sem, mert hozzá sem lojálisak, legfeljebb alkalmilag. A probléma az, állítja a könyv, hogy az emberek általában nem ilyenek. A régi intézményi rendszer ezer helyen repedezik, és ennek következtében fokozatosan átértékelődnek olyan jelenségek és fogalmak is is, mint a szakmai hozzáértés, a tehetség, a tapasztalat, az intézményi tudás, a lojalitás, a bizalom, a gondolkodás időtávja és így tovább. A hosszú távú következményeket, azt, hogy az emberek többsége jól érzi-e magát a kibontakozó új intézményi világában, csak találgatni lehet.

Aszpirin

Most, amikor a megszorítások és a reformtervek kapcsán egymást érik a médiában a bejelentések, nyilatkozatok és elemzések, érdemes elolvasni a Newsweek szerkesztőjének, Fareed Zakaria-nak a cikkét a lap június 26-i számában. Meddig tudja Amerika megtartani vezető pozícióját a világgazdaságban és a világpolitikában? - teszi fel a kérdést. A mi szempontunkból igazából nem a válasza az érdekes, hanem hogy miként közelít ehhez a problémához.

Tudjuk jól, hogy az USA makrogazdasági mutatói között is vannak rosszak, így például nagyon nagy a deficit, az infláció veszélye ott bujkál a kertek alján. Zakaria azonban alapvetően nem ezekkel a számokkal, hanem a reálfolyamatokkal foglalkozik: mire képes az ország, miben erős és miben gyenge a „hárommilliárd új kapitalistához” viszonyítva, hogyan viselkednek az emberek, él-e a vállalkozó kedv, tanulnak-e a diákok matematikát, milyen rangja van a természettudományoknak, mennyi és milyen minőségű diplomást bocsátanak ki az egyetemek, van-e elegendő kutató a felfelé törő tudományágakban, milyen gyorsan veszi át az üzlet a tudományos eredményeket.

Miért teszi ezt? Valószínűleg azért, mert tudja, hogy a makrogazdasági számok (államháztartási deficit, adósság, infláció, munkanélküliség stb.) tünetek, mélyebben meghúzódó jelenségek tünetei. Lehet őket elemezni, mindenféle mérlegekbe rendezni, de egyébként akiknek nem tetszenek, azoknak ez utóbbiakkal kell tenniük valamit. Pár évvel ezelőtt, amikor a vállalati küldetési nyilatkozatok divatba jöttek, olvastam egy cikket, ami azt tanácsolta: ha tudni akarod, mi egy vállalat igazi küldetése, a nyilatkozat minden mondata után láncszerűen tedd fel legalább ötször a kérdést: Miért?, és akkor talán közelebb kerülsz az igazsághoz. Itt is valami ilyesmiről van szó. Félő, hogy aki megáll az első Miért?-nél, az fájdalomcsillapítóval próbál vakbélgyulladást gyógyítani.

...És még egy tanulság a cikkből: minden relatív, mindenben másokhoz kell viszonyítanod magad. 

e-Szatír

A Google két perccel ezelőtt 477.000 találatot hozott ki a „MySpace lawsuit 30 million” szóegyüttesre. Bizonyára nem véletlenül. Egy amerikai tinédzserlány mamája 30 millió dollárra perelte be az internetes közösségi helyet. A lány a MySpace oldalain ismerkedett meg valakivel, aki aztán egy személyes találkozásnál szexuálisan molesztálta. A vád: a MySpace nem tesz eleget a felhasználói biztonsága érdekében, a jelenlegi rendszer nem alkalmas arra, hogy a felhasználók személyazonosságát hitelt érdemlően igazolja.

Lelki szemeimmel már látom, hogyan fog bevonulni ez a per (nevezzük próbapernek) az iskolai esettanulmányok közé. Sok érdekes kérdés van itt. Először is: tulajdonképpen mi az a MySpace? Legjobb tudomásom szerint ami jelenleg ezen a közösségi helyen van, az 99%-ban a felhasználók által előállított tartalom, népies nevén „user generated content”. A felhasználók száma pedig 90 millió felé közelít, akik a világ legkülönbözőbb pontjain laknak. Milyen felelősséget vállalhat értük a működtető cég, és milyen jogrend szerint? Jogi kérdés ez egyáltalán, vagy inkább etikai, ami a „corporate social responsibility” tárgykörbe illik? Működtethető itt valamiféle „megbízható személyazonosítási rendszer” a technika mai állása szerint?

Ahol 90 millió ember nyüzsög, ott nyilván bűnözés is van. Hány szatír portyázhat a MySpace-en? Hát, gondolom, legalább annyi, mint amennyi egyébként 90 millió ember között lenni szokott. Elegendő, ha a működtető cég jó látható helyekre kiírja: vigyázz, szatírveszély van, jobb óvatosnak lenni, legjobb, ha betartod az alábbi szabályokat: (1) édességet, füvet ne fogadj el idegentől; (2) személyes találkozás előtt kérj erkölcsi bizonyítványt… A felhasználók jó része kiskorú: rájuk tulajdonképpen a szüleiknek kellene vigyázniuk? Csak úgy odaengedik a gyereket egy olyan helyre, ahol 90 millió ember kavarog? Igazából az anyát kellene beperelni? Mi van, ha elítélik a MySpace-t? És mi van, ha nem?  

Generációk

Közeledik az egyetemi vizsgaidőszak legvége. Ez azt is jelenti, hogy sok házi- és szakdolgozatot kellett elolvasnom az elmúlt hetekben. Voltak közöttük jók is, rosszak is. De most nem a minőségről akarok írni, hanem egy másik problémáról, vagy nevezzük inkább jelenségnek.

Ha az ember dolgozatot (leginkább szakdolgozatot) olvas, időnként ezt mondja magában: hoppá, ezt mintha már láttam volna valahol. Vagy: milyen érdekes, ebben a fejezetben mennyire megjavult a szerző helyesírása. Vagy: ennek a résznek teljesen olyan a stílusa, mint egy ismert, gondosan szerkesztett folyóiraté. Aztán némi internetes keresgélés után rendszerint gyorsan kiderül, hogy közönséges másolásról van szó, vagyis a dolgozat vagy annak egy része copy-paste technikával készült.

Ha valaki megkérdezné, becslésem szerint a hozzám kerülő szak- és egyéb dolgozatok szövegéből mennyi a szimpla másolás, azt mondanám: manapság úgy húsz százalék körül lehet. Én legalábbis nagyjából ennyit találok meg a hálón eredeti (??) változatban. Ebből az is következik, hogy ez a szám alá van becsülve, hiszen nincs minden fent a hálón, meg vannak ravaszabb másolók is, akik egy kicsit átírják a szövegeket, vagyis azért dolgoznak rajta valamennyit, ami értékelendő, annál is inkább, mert az átírás csak akkor jó, ha szerző (??) érti is, amit átír. Néha csak egyes fejezetek vagy fejezetrészek bizonyulnak másolatnak, de találtam már olyan dolgozatot is, amin csak a szerző nevét változtatták meg.

Tudom, hogy az iskolákban sokféle módszert használnak a másolás leleplezésére (elektronikusan is bekérik a dolgozatokat, mindenféle szoftvereket eresztenek rájuk, stb.). A másolók gyakran megfeledkeznek arról, hogy az a technológia, ami segít nekik a keresésében és a másolásban, a leleplezőt is támogatja.

Sok ez a húsz százalék? (Vagy a fenti megfontolások alapján mondjunk inkább harmincat?) Itt most hosszasan lehetne értekezni az erkölcsök romlásáról, de nem ezt teszem, inkább gondolkozzunk el valami máson. A világ folyásának egyik legérdekesebb jelensége az, ahogy a technika fejlődése idővel átalakítja a jogrendet, egyes fogalmak jelentését (pl. a tulajdonét vagy a tanulásét), sőt, az erkölcsi szabályokat (mi a jó és mi a rossz, mit szabad és mit nem) is. Ami ma szerintem lopás, az lehet, hogy holnap valaki másnak nem lesz az, vagy tegnap valakinek nem volt az. „A magántulajdon lopás” - állította például, ha jól tudom, Proudhon.

A közelmúltban blogbejegyzéseket követve több írást is találtam erről a témáról. Egyesek Sally Brown professzorasszonyt idézik, aki szerint megjelenik „egy posztmodern, eklektikus, a Google és a Wikipedia emlőjén nevelkedett generáció, amely nem feltétlenül fogja elismerni a szerzői (tulajdon)jogokat.” Egy generáció, amely szerint ami fent van a hálón, az köztulajdon, szabadon használható. Egy generáció, amely szerint nem racionális újra megalkotni valamit, ami könnyen összerakható már meglévő elemekből, erre különben sincs idő, verseny van, gyorsnak kell lenni, kinek van ideje megírni meg elolvasni a cikkek elején álló hosszú és unalmas „ez ezt mondta, az azt mondta” tiszteletköröket; no meg végső soron minden alkotás kollektív, minden szerző az elődök vállán áll, akkor meg minek ez az egész felhajtás. Szóval megjelenik egy új generáció, ami anyit jelent, hogy a világ változni fog, mert idővel ez a generáció veszi át a régiek helyét. 

Gondoljunk csak a számológépre, ami már általában ott van a tantermekben és dolgozatírásnál is használható. Ha azzal számolok vele, tulajdonképpen valaki más szellemi termékét, algoritmusát, agyát használom, és ezen senki nem ütközik meg. Hányan tudnak a mai fiatalok közül papíron többjegyű számokat elosztani egymással? Mindenki a kis kütyüket használja erre; ha meg is tanulták az eljárást, hamar elfelejtik, a gyakorlatban nincs rá szükségük. Miért ne lehetne a Google is ott mindenki mellett? Hát nem azt mondogatjuk, hogy kár azt a sok „szecskát” megtanulni, hiszen csak pár billentyűt kell leütni, és máris tudjuk, mikor született Mátyás király, merre vezényelte a Fekete Sereget, és mit írt korommal a fahasábokra egyik igazságtevő útja során. Az új korban új képességek kellenek: megtalálni, kivágni, összerakni és gyorsan továbblépni. Ha Zambia mezőgazdaságáról kell tanulmányt írnod, bolond vagy, ha valami eredetit akarsz alkotni.

Mint mondtam, ezzel a jelenséggel, az új generációs csoport gondolkodásával, a fogalmak és az értékek átalakulásával sokan foglalkoznak, egy sor érdekes kérdést feltéve: Valóban, kié az, ami a hálóra felkerül? Irracionálisan viselkedik, aki nem copy-paste technikával dolgozik ott, ahol lehet, mert van miből és van mivel? Mit diktál a verseny, ki marad életben? Lehet, hogy az új Google-Wikipédia generációnak van igaza, és mi régiek vagyunk maradiak és begyöpösödöttek? Tulajdonképpen mit kell manapság tanuláson és tanításon érteni? Lehet elmélyülten tanulni és megérteni memorizálás nélkül? Hogy fognak az új tartalmak megszületni? Lehet? Hogyan? Miért?...

Még szerencse, hogy itt a nyár.  

IT Románia

Beszélgetés egy kisebb informatikai céget vezető ismerősömmel. A napokban Romániába készül, életében először. Körül akar nézni ott, meg akarja ismerni az üzleti lehetőségeket.

Románia nevével egyre többször találkozom a szakmai hírekben. Az Outsourcing Journal például azt írja róluk, hogy mintegy száz egyetemük van, amelyek évente összesen körülbelül nyolcezer informatikust bocsátanak ki. A diákok jól szerepelnek a nemzetközi informatikai versenyeken. Ez nem meglepő, írja az újság, mert a matematikai képzés általában jó a közép- és kelet-európai országokban. Ami a romániaiakat különlegessé teszi, az a nyelvtudás: a román nyelv eredetének köszönhetően könnyen megtanulják a latin nyelveket, de angolul is sokan tudnak. Az informatikai termékek exportja egyre fontosabb szerepet játszik a gazdaságban: becslések szerint 2005-ben 250-280 millió dollárt hozott és közel 17 ezer embernek adott munkát. A Siemens, az Alcatel, a Motorola, az Oracle kutató-fejlesztő központokat működtet az országban.

Elemzők szerint Románia fő erősségei a kutatás és a fejlesztés outsourcingja, a biztonsági rendszerek, valamint a mechanikai mérnöki tervezés kiszervezése. A fejlődést az informatikai szakembereknek adott adókedvezmény is segíti. Bár az iparágban vannak már nagyobb hazai cégek is (a bukaresti Softwin például a félezres létszámnál tart), a kínálati piac szervezetileg erősen tagolt: a nagyjából 40 ezer IT alkalmazott harmada 15 fős vagy annál is kisebb cégekben dolgozik. A szétaprózottság oka egyesek szerint kulturális sajátosságokban is keresendő: a román szakemberek szeretnek a maguk urai lenni, nehezebben terelhetők be a nagy multik aklába. Ki tudja, tényleg így áll-e a helyzet?

Az mindenesetre feltűnő, hogy az olyan programozási piactereken, mint például a Rent A Coder, a romániaiak a legaktívabb tenderezők közé tartoznak, vagyis sok kis cég és szabadúszó keres magának ilyen módon megbízásokat, a statisztikák szerint még az indiaiakat is megelőzik.

Viszavonulás

Bill Gates visszavonul. Most írhatnék erről a hírről valamit, de nem teszem, méghozzá két okból. Egyrészt éppen elegen írnak róla. Másrészt bőven van idő erről írni, mivel hosszú visszavonulás lesz ez, nem is most kezdődött, és nem is lehet látni a végét, olyan mint egy Illés / Omega / Metró búcsúkoncert. Inkább írok valami másról.

N. R. Narayana Murthy viszavonul.

Jó, kérdezheti a kedves olvasó, de ki az a N. R. Narayana Murthy? Ő az Infosys vezére, aki a napokban jelentette be, hogy ezentúl nem kíván a mindennapos üzletmenettel foglalkozni, a karmesteri pálcát átadja az utódjának, maga megelégszik az elnöki poszttal és teendőkkel. Hatvan éves, ideje megnyitni az utat az új generáció előtt.

Vajon mérhető a teljesítménye Bill Gates-éhez? Gates a Microsoftot teremtette meg, Murthy az Infosys-t, a mai India egyik legnagyobb, leggyorsabban fejlődő, több mint ötvenezer embert foglalkoztató informatikai világcégét, az outsourcing-üzlet mintapéldányát. De nem csak egy vállalatról van szó. Murthy és társai azt is bebizonyították, hogy a technikai lehetőségek okos kihasználása a hátsó sorokból az élvonalba repíthet egy elmaradott országot, na jó, persze nem egy egész országot, hanem abból egy szigetet, a képzett és tettre kész emberek szigetét.

Az Infosys-t hét barát alapította 1981-ben, huszonöt évvel ezelőtt, egyetlen ügyféllel, 250 dollár készpénzzel, ami nem valami sok. Az elmúlt pénzügyi évben 2,5 milliárd dollár volt a forgalmuk, ami viszont nagyon sok, és lendület is van még, amit a 30% körüli éves növekedés bizonyít. Az Infosys egyrészt Murthy és társai terméke, másrészt a globalizálódásé. Murthy egyszerű definíciót ad e jelenségre: ott veszel nyersanyagot, ahol a legolcsóbb, ott toborzol, ahol a legtöbb tehetséges embert találod, ott termelsz, ahol a legalacsonyabbak a költségek, és ott adsz el, ahol legjobb a piac. A világ lapos, mondja, és egyre laposabb lesz. (A részleteket lásd Thomas Friedman könyvében.)

A te globalizálódásod alapja az, hogy mások is globalizálódnak: a gazdaság egyre inkább egy gigantikus Lego-játékhoz hasonlít, ahol az építőkockákat a világ legkülönbözőbb pontjain szedik össze. Feltörekvő országként és cégként arra kell ügyelned, hogy bizonyítsd az előnyeid, hozd az elvárt minőséget és szabványos kapcsokkal illeszkedj a többi építőelemhez, aztán uzsgyi, futás felfelé az értékláncon, az egyre bonyolultabb, egyre nehezebb munkák felé, mert azokban van a pénz, ott vagy a legnehezebben helyettesíthető.

1 - 10 / 22 eredmény megjelenítése.
Tételek oldalanként
Oldal of 3