iqsys.hu Guest

Van egy diám, amit minden új kurzus bevezető anyagába beteszek. A tantermi viselkedés szabályait foglalja össze néhány pontban. Az egyik pont így szól: “laptops allowed”, vagyis óra közben mindenki bekapcsolva tarthatja a saját laptopját, a használata engedélyezett.

Először pár éve Hollandiában dolgoztam egy olyan osztályban, ahol mindenki előtt ott volt bekapcsolva a saját gépe, és nyilván mindenki fent volt az interneten. Amikor éppen valaki más tanított, beültem a hátsó sorba, ahonnan a mindenfelől villódzó képernyőket is láthattam. A hallgatók szemlátomást megosztották a figyelmüket az osztályterem történései és a gép között. Minden képernyőn valami mást láttam, mindenki valami mást csinált a gépével. Közben ment az óra, előadások hangzottak el, élénk vita kerekedett erről-arról.

Alapjában véve jó benyomásaim voltak az egészről. Ha laptop, hát legyen laptop. A 21. században élünk, miért kellene ár ellen úszni: laptops allowed.

A kérdést mégsem lehet egykönnyen lezárni. Pár éve a Cornell Egyetem két kutatója cikket publikált egy tantermi kísérletről. Egy kommunikációs tárgyú foglalkozások a hallgatókat két csoportba osztották. Az egyiknek megengedték a laptopok használatát, a másiknak nem. A foglalkozást követően egy teszten felmérték, ki mire emlékszik az órán elhangzottakból. A laptoposok jóval gyengébben szerepeltek a másik csoportnál. És ami talán még érdekesebb: azok produkálták a legrosszabb teljesítményt, akik az első csoporból a gépüket a tananyaghoz kapcsolódva, kiegészítő forrásként használták, pl. rákerestek egyes elhangzott fogalmakra. Rosszabbul teljesítettek azoknál, akik egyszerűen csak leveleztek, pizzát rendeltek vagy friss hírek után kutattak a gépükön.

Szóval: laptops allowed? Megfontolandó. A kísérletről szóló cikkre való hivatkozást Nicholas Carr új könyvében találtam. Szám szerint ez a harmadik. Emlékszem, milyen hives vitákat váltott ki az előző kettő, főleg a legelső, ami egy egyszerű logikai következtetést fogalmazott meg: (1) tömegcikk nem biztosít versenyelőnyt; (2) az IT tömecikké vált; (3) az IT nem biztosít veresenyelőnyt. Sokan érezték találva magukat, egy sor nagy név szólat meg pro és kontra.

Carr szemlátomást kiválóan ért ahhoz, hogy bizonyos kényes sejtéseket határozott formában megfogalmazzon és hatásosan tálaljon. Új könyve arról szó, milyen hatást gyakorol az internet a gondolkodásunkra, a tudásunkra és az agyműködésünkre. Abból indul ki, hogy az agy egy állandóan formálódó, fejlődő valami: amit csinálunk, az hatással van az agyműködésünkre. Az új technológiák, az új médiumok “átdrótozzák” az agyat.

Agyunk másképp volt drótozva az írás és a könyvnyomtatás feltalálása előtt, másképp a Gutenberg Galaxisban, most pedig éppen az internet, az állandó online tevékenység drótozza át. A nyomtatott könyv embere lineárisan godolkodik, elmélyülten, koncentrálva. Az internet embere gyors és felületes. Irdatlan tömegben zuhog rá az információ, és miközben ellenállhatatlan kényszert érez a “naprakészségre”, nem marad módja és ideje emészteni. Mindenről tud valamit, de semmit sem tud igazán. Szellemi energiát elhasználja, felőrli az állandó váltás, a linkről linkre való ugrálás, a folytonos multitasking, vagyis a figyelem megosztása (lásd a fenti laptopos kísérletet).

A képernyőn másképp olvasunk, mint a nyomtatott könyvekből: nagyobb ugrásokkal, linkek, multimádiás izgő-mozgó illusztrációk szirénhangját követve, sajátos információszerző ösztönnek engedelmeskedve. A tömérdek felkavart iszap nem tud leülepedni, az információ nem találja meg az utat tudatunk mélyebb rétegeibe, nem transzformálódik tudássá. Átfut rajtunk, mint a higany.

Tudásunk, megismerésünk, memóriánk, intelligenciánk egyre növekvő részét “kiszervezzük” a számítógépnek és a hálónak, és ez nem marad következmények nélkül – mondja Carr. A lényeg tulajdonképpen nem az, hogy a következmények jók vagy rosszak, hanem hogy tényleg vannak következmények: a drótok átrendeződnek az agyunkban. Nem az a kérdés, hogy “butává tesz-e minket a Google”, hanem hogy mássá tesz, és hogy milyenné, azt csak most kezdjük kapiskálni, az első kutatási eredmények – ezekből Carr bőségesen idéz – csak most kezdenek befutni, és ezek fényében néhány régebbi is átértékelődik.

Carr egyébként nagyon jól ír, színesen, érdekesen, olvasmányosan - bár néha nehezen követhető filozófiai magasságokba emelkedik -, hatásosan, gazdag forrásanyagból. Az ő műfaja az esszé, a művészi igénnyel megírt tanulmány. Igazából nem fedez fel semmit, hanem mások gondolatait gondolja tovább. Közben saját magát használja példaként: az én agyam is átrendeződött – mondja -, én is az internet rabja lettem, amikor ezt a könyvet írtam, erővel kellett elszakítanom magam a hálótól, hogy koncentrálni tudjak. 

Pár hét múlva lejár a BusinessWeek előfizetésem, pontosabban Bloomberg Businessweek előfizetésem. Már meg is érkezett tőlük a figyelmeztető levél az aktuális ajánlattal.

Az új, bloomberges változatból már befutott néhány szám. Melléjük teszem a Newsweek friss példányait. A két lap szemlátomást ellentétes irányba mozog.

A BB az internet felé halad. Régen az internetes oldalak hasonlítottak az újságokra, ma inkább az ellenkezője van divatban: a lapok igyekeznek a weboldalakhoz hasonlítani. A BB-nél ez a törekvés határozottan felismerhető. A cikkek többségét pár perc, sőt gyakran pár másodperc alatt el lehet olvasni, különösebb erőfeszítést, koncentrált figyelmet nem kívánnak az olvasótól. A tördelés magazinos, a kiemelések harsányak. Az ember szinte sajnálja, hogy a mindenféle jelekre, képecskékre nem lehet rákattintani.

A Newsweek mintha az ellenkező irányba haladna, vagyis távolodik a webes fizimiskától. Árral szemben úsznak – kérdés, hogy milyen sikerrel. A cikkek mélyebbek, esszészerűek, összefüggenek egymással, olvasásuk elmélyültséget igényel. A friss számoknak “neki kell ülni”. A fotók között szép számmal akadnak művészi színvonalúak is.

Ha a BB-t olvasom, úgy érzem, tájékozottabb lettem. Ha a Newsweeket, úgy érzem, megértettem valamit.

Iván az informatikai részlegen dolgozik. Főnöke szerint rendkívül tehetséges programozó, de a rendszertervezéshez is ért, az elképzelései rendkívül kreatívak. Iván alapjában véve jó fiú, de a jelek szerint az élete nemcsak abból áll, hogy reggel bejön dolgozni, este pedig hazamegy, megvacsorázik, megnézi a meccset és lefekszik aludni. Iván egyéniség, világnézete, véleménye van.

Például az a véleménye, hogy a szoftverek szabadalmaztatása káros, a szoftver mindenkié, szabadságot minden szoftvernek, éljen a nyitott forráskód. Nemrég élére állt egy mozgalomnak, amely a szabdalmi hivatal megbénítását célozza: néhány hasonló gondolkodású társával olyan programot írnak, amely kezelhetetlen tömegű szabadalmi bejelentéssel bombázza majd az intézményt.

Iván Jim Barton csapatához tartozik. Jim a vállalat informatikai részlegének frissen kinevezett vezetője, vagyis CIO-ja. Korábban valamelyik üzleti területen dolgozott, az informatikához csak néhány alkalmazás felhasználójaként ért. Az elődje nem jósol neki nagy jövőt: szerinte egy évnél tovább nem fogja bírni.

Jim ismerkedik a csapattal. Megtudja például, ki is az az Iván, meg azt is, hogy a csapatban van még néhány Iván. Iván állítólag tizszer termelékenyebb a társainál. De lehet, hogy tizenötször. De az sem kizárt, hogy csak ötször. Senki sem tudja pontosan, mi van Iván fejében. Jimnek ezek a különbségek szokatlanok, a korábbi pozíciójában eddig csak olyat látott, hogy ha valaki jobb a többieknél, akkor a teljesítménye mondjuk a másfélszerese azokénak.

Iván a kreatív “knowledge worker” szélsőséges példánya. Jim gyorsan rájön, hogy tulajdonképpen azt sem tudja ellenőrizni, mikor dolgozik Iván, mikor hajt hasznot a cégnek. Talán akkor, amikor villámgyorsan veri a billentyűket? Vagy inkább akkor, amikor üveges szemmel a levegőbe mered? Azt viszont tudja, hogy Iván fontos a cégnek, Iván elvesztése bajt hozna.

Mihez kezdjen ezzel az Ivánnal? És a többi Ivánnal? Csináljon egy külön szupercsapatot az Ivánokból, és onnan állítsa őket projektekre? Vagy szórja szét az Ivánokat különböző részlegekbe, hogy megtermékenyítsék a többieket? Egyáltalán, mire kattan egy ilyen Iván? Mi kell neki, mivel kell etetni? Jim egy zenés kocsmában egy másik programozó Ivánba is belebotlik, szóba is elegyednek; a másik Iván azt tanácsolja, figyelje meg a jazz zenekart, gondolkozzon el azon, mi kell a fantasztikus szólókkal megtűzdelt összjátékhoz, a szabadsággal kevert fegyelem szülte krativitáshoz ott a színpadon. Jim erősen elgondolkodik a tapasztaltakon: lehet, hogy az IT részleg legjobb metaforája a jazz?

Jim “Az egy IT vezető kalandjai” című könyv főhőse. A szerzők a Harvard professzorai. A történet tulajdonképpen másfél tucat fejezetből álló szappanopera-forgatókönyv, nagyrészt párbeszédes formában. Minden fejezet egy kaland. Jim szembesül a feladataival, a csapattal, a körülményekkel, az elvárásokkal. Tehetséges Ivánokat kell menedzselnie. Infrastruktúrát kell építenie és működtetnie. Együtt kell működnie az igazgatótanáccsal és az üzleti vezetőkkel. Erőforrásokat kell elosztania, össze kell raknia az IT költségvetést. Projekteket kell rangsorolnia, krízisekből kell kikászálódnia. Ki kell szervezni ezt-azt. Követni kell az új technológiákat...

Jim tanul. Az olvasó is.

A Google-ról sok könyvet írtak már. A Typotex könyvkiadó pár nap múlva megjelenteti az egyiket: Bernard Girard könyvének magyar változatát, „A menedzsment forradalma: a Google modell” címmel. Ez alkalomból a szerzőt meghívták Magyarországra. Egy nyilvános beszélgetést is szerveztek vele, Bencz Zoltán (üzleti tanácsadó), Dömölki Bálint (a Neumann János Társaság tiszteletbeli elnöke, Magyar Gábor (a BMGE professzora) és jómagam közreműködésével. A helyszín a Károly körúti Alexadra Könyvesház rendezvényterme, a régi Filmmúzeum mellett, pár méterre az Astoriától. Időpont: május 28. péntek, délután 14:00. A beszélgetés nyelve angol.

A könyv címében rejlő kérdés fölöttébb érdekes: a Google valóban forradalmat csinált a menedzsmentben, vagy régi módszereket használ új köntösben, szerencsés helyen és szerencsés pillanatban?   

Egy bányásznak bánya kell. Adatbányásznak adatbánya. Adatbánya sokféle van. Minden hegy adatbányát rejt, ha sok adat keletkezik benne, lehetőleg elektronikus, digitalizált formában.

Egy részecskegyorsító nyilván remek adatbánya. A csillagos ég is nyilván az. Az izgága izlandi vulkánt már biztos körülrakták mindenféle szenzorokkal, és azok öntik az adatokat. Egy könyvkiadó bányát nyithat a rendelkezésére álló szövegekben, és mintákat kereshet – ha van hozzá kedve – például Kosztolányi Dezső szóhasználatában.

A bányák egy része független egymástól. Mások viszont érintkeznek egymással, sőt, meg sem lehet mondani, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik.

Vegyünk most elő egy fehér papírt, és válasszunk ki három adatbányát. Az első kapujára azt írjuk: „vállalat”, a másodikéra azt, hogy „közösség”, a harmadikon pedig ez álljon: „egyén”. Három olyan kört kell rajzulnunk, amelyek mindegyikének van közös része a másik kettővel.

Az elsőben, a vállalati bányában már igen élénk a forgalom. Az elektronikus, integrált, valós idejű vállalat koncepciója régóta megjelent. Minél több folyamat, tranzakció van digitalizálva, annál szélesebb csatornákon ömlenek az adatok a tározókba, ahol aztán hozzá lehet látni a feldolgozásukhoz és a hasznosításukhoz.

A „közösség” nevű bánya is nyitott: az emberek hatalmas tömegekben mennek fel a hálóra, életük növekvő részét ott élik, ott kommunikálnak, vásárolnak, politizálnak, flörtölnek, dolgoznak, bűnöznek, tanulnak, üzletelnek, szocializálódnak, szervezkednek, alkotnak, kooperálnak, tájékozódnak, vitatkoznak, kattintgatnak stb. Digitális nyomaik tározókba ömlenek, a tározók bányászokra várnak. Ez a bánya ércben igen gazdag, de a kiaknázása körül egyelőre bizonytalanságok vannak, mert nem lehet pontosan tudni, hogy az a rengeteg adat tulajdonképpen kié, mit lehet vele tenni, és mi történik, ha teszünk vele valamit. (Tegnap a Szek.org konferenciája is foglalkozott ezzel a kérdéssel.)

A harmadik, „egyén” vagy „magánemer” vagy „én” nevű bányáról nemrég olvastam egy érdekes cikket a The New York Times oldalain. Gary Wolf írta, „The Data-Driven Life” a címe.

A vállalatoknál az adatokra (azt is mondhatnám, hogy a „business intelligence” szolgáltatásaira) épülő döntések folyamatosan szűkítik a vezetői döntléseknek azt a körét, amelyek ösztönre, intuícióra, megérzésre vagy éppenséggel hasraütésre, vakszerencsére épülnek. Döntés bőven áradó, jól feldolgozott, a döntési feladatokhoz, helyzetekhez adaptált, valós idejű információk alapján, ahol lehet, automatizálva – ez az általánios trend a hierarchiában fent és alul.

Wolf cikke szerint erre a magánéletben is egyre több lehetőség nyílik. Az életünket szervezni kell, az időnket be kell osztani, döntéseket kell hozni, viselkedni kell valahogy, betegségeket kell kikúrálni, konfliktusokat kell megoldani, hatékonynak kell lenni, stb. Adatok nélkül csak a homályos véleményünkre, az ösztöneinkre, pillanatnyi hangulatainkra, rokonaink és haverjaink kétes tanácsaira, korlátozottan tájékozott tanácsadókra támaszkodhatunk.

Adat saját magunkról rengeteg van, az eszközeink is megvannak az összegyűjtésükhöz, hiszen van mobiltelefonunk, számítógépünk, navigátorunk, lépésszámlálónk; a lakásunk, az irodánk, a testünk tele van mindenféle kütyükkel, és ha van kedvünk hozzá, továbbiakat is gyűjthetünk. Bejelentkezhetünk például a MedHelp elnevezésű egészségügyi szolgáltató oldalra, és ha szorgalmasan etetjük az adatainkkal, olyan tükröt tesz elénk, amilyenben talán még soha nem láttuk magunkat. De ha már egészség, akkor ott van a CureTogether is. Csatlakozhatunk Gary Wolf „Quantified Self” mozgalmához. Személyes pénzügyeinket felvihetjük a Mint-re. (Vajon mennyit költök én egy hónapban mondjuk élelmiszerre? Mennyi lehet az összes kamatbevételem? Mennyi kamatadót vonnal le tőlem? Fogalmam sincs.)

A lehetőségek folyamatosan bővülnek, Margaret Morris, az Intel klinikai pszichológusa például mobiltelefonos „érzelemkövetővel” kísérletezik. (Vajon mivel vannak összefüggésben a hangulatváltozásaim? Az időjárással? Az alvással töltött órákkal? Különböző zavaró tényezőkkel?..)

A tározók várják az adatokat, az adatok pedig az adatbányászokat. Bányászkodhatok a saját adataimban (vajon egy átlagos napon hány órt tudok koncentráltan dolgozni? hipotézis: meglepően keveset - de mennyire keveset?), de ha az adataim egy részét felajánlom a közösségnek, akkor átjárót találhatok a „közösség” nevű bányába is: megtudhatom például, hogy milyen vagyok másokhoz képest, másoknál mi működött hasonló helyzetekben. Az így kapott képek és a melléjük csatolt tanácsok alapján döntéseket hozhatok, amelyek remélhetőleg jobbak lesznek az edigieknél.

Érdekes ez az egész, meg egy kicsit ijesztő is, megmozgatja az ember agyát.   

Az akciótanulási kurzusom második hetében járunk az iskolában. A múlt héten hat projektet indítottunk el, összesen 28 MBA-s hallgató közreműködésével.

Az első nap mindig a követelmények megbeszéléséé és a projektek elindításáé – ezen tehát már túl vagyunk.

A második foglalkozáson – ez volt ma – az első teendőkre koncentrálunk: kapcsolatteremtés az ügyféllel, a megoldandó probléma definiálása és strukturálása, a projekterv elkészítése. Mindezeket módszertani szempontból tárgyaljuk, a tényleges elképzelésekről a jövő héten kell beszámolniuk a csoportoknak. A gyakorlatiasság érdekében meghívtam egy volt hallgatómat, Albrecht Sándort az Ericssontól (köszönet neki!), hogy elmesélje, ők hogyan kezdték meg a projektjüket két évvel ezelőtt. Nagyon jó kis projekt volt, érdemes felidézni a tanulságokat.

A foglalkozás második részét problémamegoldási gyakorlatoknak szenteltük, konkrét példákkal. Ilyenkor mindig kiderül néhány dolog, például az, hogy mennyire fontos a szisztematikus gondolkodás (amihez megfelelő keretet, struktúrát, eljárást kell tanulni), de az is, hogy gond lehet a szavak értelmezésével is. Ma például rá kellett jöjjünk, hogy a „the functionality of a system” kifejezés alatt mindenki valami mást ért...

Két nap Torinóban, egy innovációs parkban. A parkot egy alapítvány menedzseli. Egy régi vasúti javítóüzem épületét használják, felújítva, hatalmas terekkel, mozgatható falakkal. A kutatók a helyi műszaki egyetem tanáraival és diákjaival dolgoznak együtt, körülbelül fele-fele arányban.

Néhány projektről a helyiektől alaposabb tájékoztatót is kaptunk: ezek a „internet of people”, „internet of things”, „internet of services” hármas irányból a középsőhöz tartoznak, vagyis különböző eszközök, tárgyak gépek kommunikációját, együttműködését segítik. Az egyik szobában például egy csapat egyetemista éppen azon dolgozott, hogy az utcákon közlekedés közben egymás közelébe kerőlő autók hogyan és miről kommunikálhatnának egymással, egy másik azon törte a fejét, hogyan lehetne a téli sószórást optimalizálni. A szoftverek és a hálózatok mellett az energiaellátás is fontos kutatási irány, hiszen a mindenfelé telepített kütyük, szenzorok, adók és vevők hamar meghalnak áram nélkül.

Az innovációs parkhoz egy kockázati tőke társaság is tartozik, tehát ebből a szempontból klasszikus a felállás: kutatás egyetemi kooperációban, innovációs projektek, új üzletek beindítása.

Holnap lesz az MBA-s vállalkozási kurzusom utolsó előtti foglalkozása. A növekedés lesz a téma, egy klasszikus harvardos és egy „élő” hazai esettanulmány feldolgozásával.

A kiscsoportos üzleti tervezésben túl vagyunk az előrehaladási jelentésben, az utolsó foglalkozáson már a teles üzleti tervek előadása követezik. Az eddigi két forduló után (vállalkozási elképzelések ismertetése, előrehaladási jelentés) szavazásos jellegű befektetési döntéseket hoztunk: minden hallgató adott számú babszemet kapott, azokat „fektethette be” az egyes vállalkozásokba. Így teszünk az utolsó forduló végén is.

Az első fordulónál a mezőny széthúzódott, a második után jóval kiegyenlítettebb lett; pár nap múlva meglátjuk a végeredményt, sőt mi több, a hallgatók csoportos döntését összehasonlíthatjuk a meghívott vállalkozási szakemberekével.

Mostanában, miközben a csigalassúsággal araszoló villamosról a Margit híd csontvázát bámulom, azon gondolkodom, hogy lehetne ezt a szimulált befektetési rendszert valahogy dinamizálni. Valami olyasmin jár az eszem, mint az internetes előrejelző piacok (prediction markets), például az Iowa Electronic Markets, a Policy Analysis Market vagy a Hollywood Stock Exchange. Andrew McAfee professzor értekezik róluk az új könyvében. A legnagyobb probléma talán a program rövidsége: egy ilyen szimulált értékpapírpiac kibontakozásához, gondolom, idő kell.

Ma van a 19. Vezérigazgatói találkozó harmadik napja Röjtökmuzsajon. Tegnap informatikai vállalatok vezetőivel is volt egy panelbeszélgetés. Elhangzott egy jóslat: a jövő a cloud computing-é és a Facebooké. Kétségtelen, hogy több mint 400 millió Facebook-felhasználó bizony komoly érv. Azt viszont egyelőre nem látjuk tisztán, mire lesznek képesek, mit hódítanak meg a társasági hálók. Három területet biztos meg kell említeni: kommunikáció, marketing és tudásmenedzsment. A társasági hálókra épített vállalati tudásmenedzsment akciók sajátos második generációs megoldást képviselnek. A példák szaporodnak, erősen figyelni kell rájuk.

A The Economist február 27-i számnak melléklete a körülöttünk hullámzó-áradó adattengerrel foglalkozik. Az egyik írás szerint egy új vállalati szakma (pozíció, feladatkör) van kibontakozóban, amit „data scientist”-nek neveznek. Ennek az „adattudósnak” vagy „adatszakértőnek” három dologhoz kell értenie: (1) az adatfeldolgozási szoftverekhez¸(2) a matematikai statisztikához és a (3) meséléshez (storytelling).

Az első kettőben nincs semmi meglepő. A „mesélés” minden bizonnyal az értelmezésre utal: az első két képesség akkor ér valamit, ha az eredményekből üzleti szempontból értelmezhető, értelmes, döntéshozók számára felfogható, hihető „történetet” lehet produkálni. Ha ez nem történik meg, a bonyolult műveleteknek, komplikált eljárásoknak, elegáns modelleknek nincs sok értelme.

Adat rengeteg van és adatokból könnyű újabb adatokat csinálni. A hozzáférés megoldható technikai kérdés. De vajon az „adatszakértő” a tűhöz visz közelebb, vagy a szénakazalt növeli? A kérdés ma már nem az, hogyan lehet a döntéshozók elé több információt tenni, hanem hogy miként lehet kevesebbet.