Az Adatbányászat blog több bejegyzést szentelt a múlt héten lezajlott nagy üzleti intelligencia seregszemlének, az IQSymposiumnak.
Az egyik bejegyzés (április 18, este 10 után) az általam tartott bevezető előadással, illetve annak témájával, a hálózatok világával és e világ kutatóival foglalkozik. Szerzőjének, Nagy K. Istvánnak teljesen igaza van abban, hogy az amatőr és profi hálózatkutatók java része Barabási köpönyegéből bújik elő és rá hivatkozik, teljes joggal. Sokaknak nyilván a két matematikus, Rényi Alfréd és Erdős Pál, valamint a Barabásival sok tekintetben párhuzamosan haladó Duncan Watts neve is ismerősen cseng, és ne feledkezzünk meg természetesen Karinthy Frigyesről sem: azt a bizonyos kapcsolatkereső játékot tényleg ő írta le a Láncszemek című tárcájában; megtalálható a legújabb gyűjteményes Karinthy-kiadás 20. kötetének 77. oldalán.
A kérdés az, hogy az IQ Symposium témája, vagyis az üzleti intelligencia és az adatbányászat szempontjából, a friss fejlemények tükrében mit tudunk a hálózati jelenségek már most is gazdag leírásához és a lassan valóban közhellyé váló példákhoz hozzátenni, mit érdemes továbbgondolni.
Azt hiszem, két dolgot mindenképpen.
Az egyik a közösségi hálók fantasztikus, egyelőre fékezhetetlennek látszó karrierje. A Facebooknak több mint 400 millió felhasználója van. Most találkoztam az adattal: az átlagos internethasználó által a társasági hálókon töltött idő egy év alatt közel 50%-kal nőtt, vagyis egyre többen egyre több időt töltenek e helyeken, élnek, kommunikálnak, alkotnak, játszanak, politizálnak, fogyasztanak a hálón, méghozzá önként és dalolva (bár ez utóbbiban nem vagyok mindig teljesen biztos).
Mi következik ebből? A Facebook alapítója, a kamaszos megjelenésű Mark Zuckerberg a világ egyik legnagyobb adatbányáján ül. Egy hálózatos szerkezetű hegyen üldögél, aminek mi vagyunk az alkotórészei. Minden, amit leírunk benne magunkról, minden, amit rólunk írnak, és minden kapcsolat, ami kirajzolódik e hegy belsejében, értéket jelent és elvileg megbányászható. Ebben a hegyben különböző formákban – számokban, szövegekben, filmekben, képekben, kattintásokban – ott vagyunk mi: a szokásaink, a nézeteinek, a vágyaink, az emlékeink, a kapcsolataink, a szándékaink, az interakcióink; ott van minden, amit feljegyeztünk magunkról, amit mások feljegyeztek rólunk és amit barangolásunk során elektronikus nyomok formájában magunk mögött hagytunk. Ott van minden, méghozzá digitalizált formában, mondhatni feldolgozásra készen.
Ez a hegy minden piackutató és marketinges vágyálma. Zuckerberg ül ezen a hegyen és azon gondolkodik, mit tegyen és mit tehet vele. A hegy tele van arannyal, a bányát azonban mégsem egyszerű megnyitni, mert nem lehet biztosan tudni, hogy az arany tulajdonképpen kié, ki kaphat bányászati jogot, mi után kutathat és milyen mélyre áshat. Zuckerberg mindenesetre kísérletezik, próbálja feszegeti a korlátokat, tesztelni a világ érzékenységét. A bánya ott van, hatalmasan és csábítóan, de egyelőre nem lehet tudni, megnyílik-e és milyen szélesre tárja a kapuit: mit enged meg a jog, mit visel el a társadalom, mit engednek meg a ledér és csapodár felhasználók.
A másik dolog, amit a hálózatokról szóló általános eszmefuttatásokhoz hozzá kell tenni, a vállalatok világának hálózatosodása. Induljunk ki abból, hogy az üzleti intelligencia célja végső soron az, hogy akik a döntéseket hozzák (legyenek azok bármilyen döntések), minél relevánsabb, minél magasabb feldolgozottsági szinten álló, minél aktuálisabb, minél könnyebben emészthető és felhasználható információkat kapjanak. A jobb információ jobb döntést eredményez, a jobb döntés nagyobb hasznot hoz.
A döntéshozó azonban manapság nem egyszerűen egy adott vállalat meghatározott pozíciójában, egy szervezeti ábra valamelyik kockájában ül, hanem egy hálózat valamelyik csomópontjában, egy több- vagy éppenséggel sokszereplős ellátási lánc (értéklánc, szövetségi rendszer) valamelyik láncszemében, szállítók, vevők, partnerek szövevényes rendszerében foglal helyet. Ha információs csatornái csak saját vállalata kerítéséig (vagy csak saját szigete partvonaláig) terjednek, döntéseinek hatékonysága korlátozott.
A modern gazdaságban hálózat versenyez hálózattal. Ha egy lánc szereplői nem nyitják meg egymás előtt az információs táraikat, nem tudják a teljes rendszert optimalizálni. Ez a megállapítás elvi szinten egyáltalán nem új, minden modernebb „supply chain management” tankönyvben benne van, a verseny azonban napról napra növeli a fontosságát és új színeket is ad neki.
A Gartner-féle, az informatika vállalati alkalmazására vonatkozó négylépcsős fejlődési modell valahogy kiment a divatból, mostanában keveset hallom emlegetni, pedig az a bizonyos negyedik fázis, az „új külső üzleti modellek fázisa” pont erről szól. Az üzleti intelligenciának is át kell mennie valahogy a harmadik szakaszból (egyes helyeken még a második szakaszból, vagyis a szigetrendszerek világából) a negyedikbe.
A vállalati hálózatok közül valószínűleg azok lesznek a tartósan élet- és fejlődőképesek, amelyekben egészséges egyensúly alakul ki az önállóság (a kontroll) és a nyitottság, az összekapcsolhatóság között. Ha ettől az egyensúlyi ponttól valamelyik irányba elmozdulunk, vagy óriási, nehézkesen mozgó dinoszauruszokat kapunk, vagy nyüzsgő, egyenként tartósan életképtelen egyedek halmazával találkozunk.
Az összekapcsolhatóságnak természetesen számos technikai és intézményi feltétele van: bizonyos fokú szabványosítás, platformok és infrastruktúrák konvergenciája, bizalom a partnerek között stb. Az sem mindegy, hogy az így kirajzolódó hálókban hol lesznek a központok és hol a perifériák, vagyis hol születnek meg a lényegi döntések egy olyan világban, ahol technikai szempontból minden információ bármikor bárhová eljuttatható.
A hálók épülése, az informatikai rendszerek hozzájuk igazítása megindult, folyamatban van, több jelenségben megmutatkozik. A karmesteri pálca a győzteseket kiválasztó piaci verseny kezében van – hogy ez mennyiben képzavar, azon még gondolkodom.
