iqsys.hu Guest

Dragomán György: A Fehér király. A könyv borítóján arany pecsét: magyar világsiker 28 nyelven. A fülszöveg szerint szerzője 1973-ban született Marosvásárhelyen, 1988 óta él Magyarországon. 1988 - ez nagyjából a romániai falurombolási terv időszaka. 1989-ben volt egy Grósz - Ceausescu találkozó, előtte vagy tíz évig a magyar és a román pártvezérek személyesen nem találkoztak. A Ceausescu-korszak utolsó hónapjai voltak ezek, nemsokára jött a temesvári felkelés, jött Bukarest, jött a furcsa kivégzés…

Mi történt tulajdonképpen? Felkelés, forralom, államcsíny? Bukaresti taxisofőrökkel jókat lehet erről beszélgetni, szavakkal és mutogatva, kilométeres, reménytelen dugókban üldögélve a város sugárútjain. Lapozgattam az 1994-ben megjelent vaskos képeskönyvet, A XX. század történetét. A nyolcvanas évek Romániájáról gyakorlatilag nem ír semmit.

Dragomán könyve egy gyerek szemével mutatja ezt a világot. Kora, a pontos évszám nem tudható, csak következtetni lehet rá: felsős vagy középiskolai tantárgyak, kamaszosan élénk érdeklődés a nők iránt… Saját kor ez vagy még korábbi? Mennyi benne a személyes tapasztalat, és mennyi a fantázia, a képzelet? Ez történt velem, ez történt másokkal, ez történhetett volna, ez szokott történni, ezt hallottam, így képzelem…? A figurák ismerősek, azt is mondhatnám, hogy ők a kor sematikus irodalmi és filmes figurái: az apa, aki aláírta és ezért elvitték, az anya, aki bátor, szókimondó és visszavár, a párttitkár nagypapa, aki meghasonlik, durva nevelőtanárok, félresiklott, félreállított korábbi hősök, kötelességüket megtett, de tovább nem kellő mórok, dőzsölő újgazdagok, a tömeg ösztönlényei, kallódó gyerekek stb. Ebben tulajdonképpen nem is lenne semmi érdekes.

Ami érdekes, az az erőteljes próza, a látomásos világ, a gyermeki tudaton átszűrt, a tapasztalatot és a képzeletet szétválaszthatatlanul összekeverő írói ábrázolásmód. Az egyes fejezetek novellaszerűek, saját lábukon is megállnak. Egy svunggal jó végigolvasni őket, figyelni, hogyan nő meg bennük a feszültség majd miként érkezik a feloldódás.

Mozi: Ausztrália. Rossz film. Néha csak kicsit rossz, de többnyire nagyon. Olyan, mint egy filmvászonra tévedt televíziós szappanopera. Még azt is tudni véli az ember, hol vannak a szakaszhatárok. Valamilyen könyv lehet mögötte, ami minden bizonnyal vaskos, színes címlapja van, egy szép nő van rajta megt egy elegáns férfi, aki foglalkozása szerint marhapásztor, de egyébként úgy néz ki és úgy viselkedik, mint aki nemrég szerezte meg a diplomáját a Yale-en, de mielőtt beállna valamelyik dögunalmas hedge fund cégbe, pásztorkodik egy kicsit Ausztráliában, mert ott van tér, és harapni lehet a levegőt. A lady persze fülig beleszeret, együtt legyőzik a rosszakat, örökbe fogadják ádáz ellenségük félvér fiát, és boldogan élnek, amig meg nem halnak. Ennyi. A közönség, néhány teljesen gyermeteg lelket leszámítva, csendesen unatkozik.

Színház: A Bogyósgyümölcskertész fia. Az egyik aprócska színpadon az Asbóth utcában. Az író: Háy János. Rátóti Zoltán beszél, gitározik, énekel, közvetlen közelről. Néha iszik egy bögréből, feláll, közelebb jön, hátrébb lép, leteszi a gitárt, felveszi a gitárt. A bogyósgyümölcsről kiderül, hogy ribizli. Vajszínű Zsigulival a Balatonhoz. Pokrócsátor, vizesblokk. Endékás és lengyel csajok. Rakkenroll. Vidéki gyerek a városban. Kollégium. Undorító törzsi beavatási szertartás. Építőtábor. Szerelem, Bécs, csalódás. Jó volt.

Ma van a karácsony előtti hét utolsó munkanapja. Most valami évértékelőt kellene írni, milyen a piaci helyzet, hol tartanak a beruházások, van-e már Web 2.0 helyett Web 0.3, meddig dagadnak a társasági hálók, meg ilyesmi. Ettől most eltekintünk.

Mégis, hogy az évnek ne legyen csak úgy vége, Michael Mandelre szeretnék hivatkozni. A Business Week közgazdasági szakírója a jövőre gondol. Válságok, recessziók idején - írja - megnő a munkanélküliség. Úgy általában megnő, de nem mindenütt, mert vannak szektorok, ahol nem, sőt, elbocsátás helyett még bővül is bennük a létszám, fejlődnek, gyarapodnak. Ha tudni szeretnéd, válság után melyek lesznek a következő fellendülés húzóágazatai - folytatja Mandel -, nézd meg, hogy a megelőző recesszióban kik tudtak növekedni, hol vettek fel embereket.

1990-91-ben recesszió volt, de a szoftvercégek vidáman toborozták a programozókat, és tessék, jött a hosszú, IT alapú fellendülés. 2001-ben megint gyászlobogó lógott a gazdaságon, de a bankok, a jelzáloghitelező intézmények, az ingatlanügynökségek kapui nyitva álltak a jelentkezők előtt, és tessék...

Mi a helyzet ma, mert megint válság van ugyebár? Az USA-ban, Mandel hazájában leépít az autó- és az ingatlanipar, illetve úgy általában a „fizikai”, „anyagi” (tangible) termékek szektora. És kik gyarapodnak? Hát az „intangible” világ, így például a magán- és a közoktatás, a kiadói ipar, az egészségügy, a számítógépes rendszerek tervezése, a tudományos kutatás. Ők az elmúlt egy évben félmillió új munkahelyet teremtettek, miközben a teljes veszteség közel kétmillió volt.

Ebből a szempontból nézve az a kérdés - fejezi be a gondolatmenetet Mandel -, hogy Amerika meddig engedheti külföldre vándorolni az anyagi (tangible) szektorát. Az autógyárak megmentésével kapcsolatos terveket ebbe a megvilágításba kell helyezni.

----------------------------------

A blogolásban most egy kis szünet következik, szép ünnepeket kívánok mindenkinek!

Itt a fejezet vége:

Újabb viták a termelékenységről

A McKinsey cég 2001-ben jelentést adott ki a termelékenység növekedéséről az USA-ban 1995 és 2000 között. Megállapítják, hogy a mutató ez időszak alatt évente átlagosan 2,5%-kal növekedett, ami csaknem kétszerese az 1972-95-ös 1,4%-nak. Ugyanezen időszakban a vállalatok megduplázták informatikai kiadásaik növekedésének átlagos sebességét. Ebből logikusan adódna az a következtetés, hogy a termelékenység növekedésében nagy szerepe volt az informatikai beruházások felfutásának. A McKinsey szakértői szerint ebben van igazság, de a kép jóval árnyaltabb: az informatika csak egyike volt a növekedést előidéző tényezőknek; egyes iparágakban valóban nagy volt a termelékenységnövelő szerepe, másokban viszont gyakorlatilag semmi.

A jelentés szerint az 1995 utáni termelékenységi ugrást csaknem teljes egészében a következő hat szektor teljesítménye magyarázza: kiskereskedelem, nagykereskedelem, értékpapír-kereskedelem, távközlés, félvezetőipar, számítógépgyártás. A többi, a gazdaság maradék 70%-át képviselő szektorban a termelékenység alig növekedett, vagy inkább csökkent. Ami a témánk szempontjából a legérdekesebb: a termelékenység tekintetében lemaradó iparágakban is rengeteget költöttek informatikára. Voltak tehát olyan szektorok is (pl. szállodák, lakossági bankok, távolsági adattovábbítás), amelyek nagy informatikai beruházásokat hajtottak végre, a termelékenységüket mégsem sikerült növelniük.

A termelékenység tekintetében vezető hat szektorban a növekedés a működési módjukban bekövetkezett változásokkal és egyéb tényezőkkel - köztük a nagy informatikai beruházásokkal - magyarázható. A szektorokra jellemző intenzív verseny által ösztönzött innovációk részben technológiai alapúak voltak, részben nem. A kiskereskedelmi szektorban például a Wal-Mart diktálta a tempót: kreatívan hasznosította az informatikát, de voltak egészen más jellegű fontos (logisztikai, szervezési, csomagolási stb.) újításai is. A 2000. évi kiskereskedelmi forgalomból mindössze 0,9%-kal részesedő elektronikus kereskedelem aligha járulhatott hozzá a szektor kiemelkedő teljesítményéhez.

Az 1995-1999 közötti nagy ugrásnak a termelékenységben tehát igen sokféle oka volt - állapítják meg a McKinsey szakértői -, és azok jelentős része nem kapcsolódott az informatikához. Az informatikai beruházások gyors növekedése és a termelékenység látványos emelkedése közötti összefüggés nem jelent egyértelmű ok-okozati kapcsolatot. Az elemzésekből levont legfontosabb tanulságok a következők:

- - Az informatika alkalmazása egyes esetekben látványos javulást eredményezhet a termelékenységben. Erre különösen akkor van lehetőség, amikor valamilyen új termék vagy szolgáltatás jön létre, vagy nagyságrendekkel megnövekednek a munkaerő-kapacitások. Az előbbi jelenségekre a mobil távközlés területén lehet jó példákat találni. 1995-ben az új informatikai alkalmazásoknak köszönhetően az értékpapír-kereskedelmi szektor a korábbinál jóval több ügyletet tudott kezelni pótlólagos munkaerő hozzáadása nélkül, a tőzsdei fellendülésre tehát látványos növekedéssel járt együtt a termelékenységben. 1982-ben hasonló jelenség következett be a lakossági bankoknál, amelyek a számítógépesítésnek köszönhetően létszámnövelés nélkül tudták bővíteni kapacitásaikat. A felsorolt esetekben a kérdéses termék vagy szolgáltatás digitalizálható, tehát jól illeszkedik az informatikához.

- - Az információs technológia szükséges, de nem elégséges feltétele lehet a termelékenység növekedésének. Az informatika lehetőségeket teremt, amiket ki is kell használni, például át kell szervezni a vállalati folyamatokat. Ezt tette például a Wal-Mart a kereskedelemben. Az informatika fontos, de nem egyedüli eleme egy összetett átalakítási programnak, a többi elem nélkül nem sokat ér. Az általa megnyitott lehetőségek nem egyforma mértékűek és jelentőségűek az egyes szektorokban: a kereskedelemben például jóval nagyobbak, mint mondjuk a szállodaiparban.

- - Az informatika kiábrándító eredményeket produkálhat, ha idő előtt vagy túlzott mértékben alkalmazzák. A korábban említett, a nyolcvanas évek elején látványos IT alapú termelékenységi ugrást produkáló lakossági bankszektor például a lemaradók mezőnyében szerepelt a kilencvenes évek végén, pedig a bankok 1995 és 1999 között egy alkalmazottra vetítve átlagosan két PC-t vásároltak. Az ügyfélkapcsolat-menedzsement (CRM) alkalmazások nem hozták meg a kívánt eredményt, az összeolvadások miatt felduzzadtak az integrációs kiadások. A szállodaipar hatalmas tömegű információt gyűjtött össze az ügyfeleiről, amit egyelőre nem tudott igazán hasznosítani. A távolsági távközlési szektorban a hatalmas beruházások túlkínálatot idéztek elő, ami az árak zuhanásához vezetett, és egyik előidézője volt a szektor válságának.

- - Az informatika jelenleg nem mért módon is növelheti a termelékenységet. A szállodaipar ügyfelei nyilván értékelik az elektronikus foglalási rendszert által kínált információkat és kényelmet, de ettől még nem növekszik a hotelekben töltött vendégnapok száma. Az informatika által biztosított értéknövekedés nem biztos, hogy a beruházóknál csapódik le nagyobb termelékenység vagy nagyobb profit formájában.

A versenyelőnyök kérdése

A 2001. évben recessziós időszak kezdődött, a vállalatok nyeresége csökkent, a korábban évente kétszámjegyű növekedést felmutató informatikai beruházások összezsugorodtak, és csak egy-két év elteltével indultak újra növekedésnek.  A vállalati világ ma jóval visszafogottabban gondolkodik az informatikáról, mint ahogy a nagy lelkesedés és általános internetes spekuláció korábban tette. A nagy cégek többsége túljutott informatikai infrastruktúrája kiépítésén, az alapvető vállalati rendszereket telepítésén, és most azzal foglalkozik, hogy miként használja ki őket. Vajon mennyit érdemes informatikára költeni? Milyen gazdasági előnyök származnak az informatikai fejlesztésekből? Mi a szerepe az informatikának az egyre hevesebbé váló globális versenyben? Hogyan és milyen mértékben térülnek meg az informatikai beruházások? - ezek a kérdések változatlanul ott lebegnek a levegőben.

Ezekkel a problémákkal kapcsolatban érdekes, a szakmában élénk, máig tartó vitát kiváltó véleményt fogalmazott meg Nicholas Carr, a Harvard Business Review korábbi szerkesztője. Az írásai  által gerjesztett hullámok az üzleti és informatikai sajtóban és konferenciákon a mai napig nem ültek el. Csak egyetlen példa: a Business Week 2003 augusztusában fél lapszámot szentelt a témának, olyan neveket felvonultatva interjúalanyokként, mint Andy Grove az Inteltől, Bill Gates a Microsfttól, John Chambers a CISCO-tól és persze maga Carr.

Carr fő állításai a következők:

- - Az IT a maga termékeivel és alkalmazásaival mára közönséges tömegcikké vált, következésképpen nem képes többé tartós versenyelőny biztosítására, hiszen a verseny minden szereplője számára hozzáférhető, megfizethető és rövid idő alatt lemásolható.

- - Mivel tartós stratégiai versenyelőnyt csak ritka erőforrások birtoklása adhat, az IT-t tévedés stratégiai erőforrásnak tekinteni: helyesebb az alapvető infrastruktúra részeként kezelni. A szerző a vasutat és az elektromosságot hozza fel analógiaként. Ezeknek is volt olyan korszaka, amikor a hozzáférés, az alkalmazás versenyelőnyt jelentett, de szerepük mára megváltozott: a vasutat bárki igénybe veheti, a villanydrótok minden üzembe és irodába elviszik az áramot. Carr szerint ez az IT sorsa is.

- - Az IT-ben erős standardizálódás figyelhető meg, ami nemcsak a termékekre (számítógépekre, szoftverekre, rendszerekre) vonatkozik, mivel az iparági „legjobb gyakorlatok” is beépülnek a szabványos IT megoldásokba. Az új megoldások terjedése teljes iparágak működésére hat ki (üzleti modellek, hatékonyság stb.), szabványosítva azok működésének sok fontos elemét, így például az ügyfelekkel való kapcsolattartást vagy a készletekkel való gazdálkodást. Az IT alkalmazása a standard infrastruktúra részeként ma sokkal inkább versenyben maradási alapkövetelmény, mintsem potenciális versenyelőnyt hordozó stratégiai tényező.

- - Carr szerint sok vállalat túlságosan sokat költ IT-re, amit például a soha ki nem használt szoftverfunkciók, a hatalmasra növekedett, de értelmes célokra nem használt elektronikus „adattemetők” is bizonyítanak.

Mindezek alapján Carr három, a szakma számára kétségtelenül meghökkentő tanácsot ad a cikkét olvasó menedzsereknek:

- - Költs kevesebbet IT-re! Ezt a cikk abszolút értelemben is javasolja, miközben a meglévő kapacitások jobb kihasználására, a valóban nagyon fontos megtérülési számítások használatára is buzdít.

- - Tanúsíts szigorúan követő magatartást a technológia alkalmazásában! Mivel az árak rohamosan csökkennek, egy év múlva jóval fejlettebb technológiát vehetsz ugyanannyi pénzért. Mindig a második egér viszi el a sajtot: jobb, ha az új technológia használatának tanulópénzét az úttörők fizetik meg. Ha nagy költségek árán élre akarsz kerüli, előnyöd kérészéletű lesz, hiszen a másolók pillanatok alatt megjelennek.

- - Az IT alkalmazásában a kockázatokra fokuszálj, ne a lehetőségekre, hiszen infrastruktúráról van szó, aminek stabilan és megbízhatóan kell működnie.

Újra válság

Mint látjuk, az informatikai beruházások megtérüléséről és annak méréséről szóló vita máig lezáratlan. A vélemények ellentmondásosak, szertágazók. Ma is vannak olyanok, akik a hagyományos pénzügyi mérési-elemzési módszerekben keresik a megoldást. Mások komplexebb, sokféle tényezőt tartalmazó rangsorolási rendszerek mellett teszik le a voksot, vagy valamilyen kiegyensúlyozott mutatószámrendszert javasolnak. Olyan véleménnyel is találkozunk, hogy az informatikai beruházások tulajdonképpen képességeket, lehetőségeket adnak a vállalatnak, a hasznukat, a megtérülésüket tehát a lehetővé tett akciók, cselekvési módok stb. hasznában és megtérülésében kell keresni. Ha valaki ezt a gondolatmenetet követi, a pénzügyi opcióértékelési módszerek alkalmazásáig (option pricing methods, OPM) is eljuthat - kérdés, hogy milyen eredménnyel, milyen adatokkal „eteti” az elegáns modelleket, és hogyan védi meg az álláspontját azokkal szemben, akik szerint az informatikai beruházások nem olyanok, mint amit az OPM modellek feltételeznek.

2008-ban, amikor ez a fejezett született, újabb válság bontakozott ki a világgazdaságban. A hírek újra az informatikai költségvetések megnyirbálásáról szóltak. Nyitott kérdés, hogy ez az újabb krízis hosszabb távon milyen irányban változtatja meg az informatikába beruházók magatartását, értékelési szempontjait, döntési módszereit.

Érdemes például elgondolkodni azon, vajon több vállalat dönt-e majd az informatikai tevékenységek kiszervezése mellett, növekszik-e a „közüzemi” kiszolgálási modellek népszerűsége.

Mondtam, hogy folyt. köv., íme:

Folyamatszervezés, BPR

A technika fejlődésének köszönhetően megindult a vállalati számítógépek és alkalmazások összekapcsolása. A korábbi szigetrendszerek hálózatokba rendeződtek, a piacon megjelentek a nagy, integrált vállalati rendszerek. Ez a változás a több részlegen, funkcionális területen áthaladó vállalati folyamatokra irányította a figyelmet: az összekapcsolt gépek és alkalmazások segítségével szinte minden fontosabb vállalati folyamatot újra lehetett gondolni, át lehetett szervezni. A folyamatok radikális, alapoktól induló újraszervezése (business process reengineering, BPR) valóságos mozgalommá vált.

A reengineering a kilencvenes évek elején jelent meg a vállalati világban, és rendkívül gyors karriert futott be. Híveinek bibliáját, M. Hammer és J. Champy 1993-ban megjelent könyvét másfél év alatt 1,7 millió példányban adták el. Felmérések szerint az évtized elején az USA nagyvállalatainak 75-80 százaléka belekezdett valamilyen reengineering programba. Eltökéltségüket az is jelzi, hogy azokra együttesen - a kapcsolódó beruházásokról nem is beszélve - dollármilliárdokat költöttek. Hasonló volt a helyzet Európában is. A nagy tanácsadó cégek szerte a világban óriási összegeket tesznek zsebre vállalati reengineering programokban való közreműködésükért.

A reengineering programokat indító vállalatok rendkívül ambiciózus gazdasági célokat tűztek ki maguk elé - ez a merészség tulajdonképpen a módszertan lényegéhez tartozott. Az akciók sok helyen nagyarányú létszámcsökkentést eredményeztek, mivel sok tevékenységet automatizáltak vagy kiszerveztek. Egyes vállalatoktól ezrével, néha tízezrével bocsátották el az embereket. A tapasztalatok ugyanakkor azt mutatják, hogy a nagy átszervezési akciók sok helyen kudarcot vallottak, vagy éppenséggel hosszú időre tönkretették a munkamorált. Mindenesetre nyilvánvalóvá vált, hogy az informatikai rendszerek mélyreható hatást gyakorolnak a vállalatok szervezeti-működési rendjére, kultúrájára, alkalmazottaik gondolkodására és viselkedésére, de hogy ennek a haszna pontosan kinél és milyen formában csapódik le, változatlanul nehéz volt megmondani: az informatikai beruházások értékeléséhez meggyőző és praktikus módszertan nem alakult ki. 

Az internetes láz

A kilencvenes évek közepén az amerikai tőzsdén szárnyalni kezdtek a csúcstechnológiai vállalatok részvényei, az információs ipar hozta a GDP növekedésének zömét, informatikai célú projektek vezették a vállalati beruházási listákat. A lapok tele voltak az "új" vagy "digitális" gazdaságról, az elektronikus kereskedelemről, illetve általában az elektronikus üzletről szóló, az "e-életmódot" színes illusztrációkkal bemutató cikkekkel. 1945 és 1991 között az amerikai gazdaság összesen kilenc recessziós periódust élt át, a kilencvenes évek fellendülése viszont töretlen volt, amiből sokan arra következtettek, hogy a ciklikus ingadozások kora véget ért, a közgazdaságtan régi szabályait el lehet felejteni, a világot új törvények igazgatják, a technológia valóban fantasztikus fejlődése mindent megold.

Markánsan jelent meg az a vélemény, hogy az alacsony infláció és a termelékenység növekedése az új (értsd: digitális, információs) technikába való üzleti befektetéseknek köszönhető. Az "internet-boom" milliárdos cégek egész sorát hívta életre. A példa kedvéért: 1999 decemberében egy VA Linux Systems nevű, mindössze ötéves vállalat részvényeinek árfolyama 698%-ot emelkedett a nyilvános részvénykibocsátás (angol rövidítéssel IPO) első napján, 9,5 milliárdra állítva be a cég piaci értékét, amely így értékesebb lett, mint például a Southwestern Airlines légitársaság.

Becslések szerint 1999-ben már 160 millió ember használta a Világhálót (1995-ben még csak 5 millió), különösen a fiatalabb generáció tagjai. 1995 és 1999 között az internetes szektor évente átlagosan 170%-kal növekedett. Az online reklámokra elköltött pénzek villámgyorsan megtöbbszöröződtek.  Az Egyesült Államokban 1995 és 1999 között mintegy száz internetes cég jelent meg a tőzsdén, néhányuk elképesztően rövid idő alatt a gazdaság kulcsszereplői közé emelkedett (pl. Netscape, Amazon, eBay). A nyilvános részvénykibocsátásokon megmozgatott tőke mintegy negyede internetes cégekhez áramlott. A háló-eufória elképesztően rövid idő alatt tornászta fel a papírok értékét és teremtetett órák vagy napok alatt milliomosokat és milliárdosokat. Ha az internetes cégek árfolyamát alapul véve képezünk egy Internet-tőzsdeindexet, és ezt a Dow Jones vagy az S&P 500 mellé tesszük, láthatjuk, hogy az előbbi messze lehagyta a két utóbbit.

Az internetes ipar fellendülése mögött ott állt az amerikai kockázati tőke, amely csak 1998-ban 139 új alapot hívott életre több mint 17 milliárd dollárt pumpálva az új vállalkozásokba, 47,5%-kal többet, mint a megelőző évben. További bőven buzgó tőkeforrást biztosítottak az amerikai háztartások: a részvények 1990-ben még csak 21%-ot képviseltek a családok pénzállományában, 1999-ben viszont már közel 50%-ot. Egy csomó európai és ázsiai befektető is az USA informatikai iparában keresett új lehetőségeket. A jegybank szerepét betöltő Federal Reserve megnövelte az ország pénzállományát; a többletpénzből nem kevés a tőzsde és a spekuláció felé vette az útját.

A befektetési piacon tömegével jelentek meg azok a játékosok, akik mélyebb elemzések nélkül, pillanatnyi információk alapján, rövid távon gondolkodva mozgatnak igen nagy pénzeket, kihasználva a modern elektronikus eszközöket: számukra a gyorsan fejlődő internet-ipar kiváló vadászterület volt.

A pénzügyi értékelés egyre inkább elszakadt a realitásoktól. Gondoljuk át a következő példát. A Priceline.com Inc. cég a légitársaságoknál megmaradt repülőjegyek internetes aukciójával foglalkozott. A vállalat piaci értéke 1999 májusában 21 milliárd dollár volt - több, mint egyes nagy amerikai légitársaságoké. Ez azt jelentette, hogy a piac minden bevételezett dollárnak 109 dollár tulajdonosi értéket tulajdonított, míg például az IBM esetében ugyanakkor csak 2,41 dollárt. Még ha feltételezzük is, hogy a Priceline képes volt minden üres helyet eladni és ezért megfelelő jutalékot szedni, a bevételei akkor sem igazolták ezt a piaci értékítéletet. Amikor a befektetők nagy pénzt fizettek a részvényeiért, nem a szokásos kalkulációk - diszkontált pénzáramlás, árfolyam/nyereség hányados számítása stb. - alapján döntöttek, hanem lottóztak, fogadást kötöttek: azt remélték, hogy éppen ez a cég lesz a jövő Microsoftja vagy Dellje.

Mit jeleztek a valóságban a pénzügyi kimutatások? 1999 közepén Amerikában a nyilvános részvénytársaságként bejegyzett, egyenként 100 millió dollárnál nagyobb értékű mintegy másfélszáz internetes vállalkozásnak alig több mint 16%-a tudott valamiféle profitot felmutatni. Nyugodtan kijelenthetjük: a soha nem látott számok és trendek a más szektorokban megszokott, racionálisnak tartott befektetési és vállalatértékelési modellekkel nem voltak magyarázhatók. A józanabbak azt jósolták, hogy az internetes eufória korszaka után a befektetők ismét előveszik majd az eddig bevált döntési sémáikat (némi iróniával azt is mondhatnánk, hogy a józan eszüket) és több figyelmet fordítanak majd a nyereségre és a belőle képzett mutatószámokra, így például az árfolyam/nyereség hányadosra. Az internetes vállalkozások java része erősen túl volt értékelve - a lufinak előbb-utóbb ki kellett pukkannia.

Így is történt: 2000-ben összeomlott az amerikai technológiai tőzsde, a veszteséges, csődbe ment internetes vállalkozásokat tömegével vezették ki a parkettről. A gazdasági növekedés lelassult, recessziós tünetek jelentkeztek a világ számos országában, a vállalati informatikai költségvetéseket visszavágták.

...És így folytatódik tovább:

Én is! Én is!

Az információ iránti növekvő igény a számítógép- és szoftverkínálat növekedésével, az árak csökkenésével találkozott. Szinte minden fontosabb vállalati részleg számítógép-beszerzővé vált, sorozatban vásárolták a minigépeket, méghozzá a legkülönbözőbb fajtákat. A beruházási költségek sokszor nem is az informatikai költségvetésben szerepeltek, hanem például a termelésében vagy a marketingében. Paul Strassmann úgy írja le ezt az időszakot, mint a gazdasági racionalitást sokszor nélkülöző „fegyverkezési verseny” korszakát . A vállalati informatika burjánzásnak indult, gyengülő ellenőrzés és pénzügyi kontroll mellett. A beszerzésekben a racionális megfontolások mellett hatalmi, érdekvédelmi, birodalomépítési motívumok is helyet kaptak, sok volt az „Én is! Én is!”  projekt. Az informatika kicsúszott a gazdasági vezetők ellenőrzése alól, és ezzel párhuzamosan háttérbe szorultak a gazdaságossági szempontok, a másfajta beruházásoktól elvárt megtérülési követelmények.

Az informatika egyre mélyebben járta át a vállalat minden zegét-zugát, a hatását viszont még nehezebb volt kimutatni és számszerűsíteni. Ilyen kérdésekre kellett volna például válaszolni: tulajdonképpen mi hasznunk van abból, hogy irodai dolgozóink többsége szövegszerkesztőn ír és táblázatkezelőben tervez? Ki mennyi időt fordít nálunk informatikára, fejlesztésre, tanulásra, gyakorlásra? Mi a hasznunk abból, hogy adott emberek a megfelelő helyen, a megfelelő időben számukra megfelelő információt kapnak? …És egyáltalán: hány gépünk és alkalmazásunk van tulajdonképpen?

Az informatikai beruházások értékelésénél egyre többet emlegették a „nem kézzelfogható” (értsd: nem mérhető, számszerűsíthető) hasznokat. Ha készültek pénzügyi számítások, akkor általában a nettó jelenérték módszerét használták, amit az erre az időszakra (olajválság!) jellemző magas infláció is szükségessé tett.

Az árak csökkenése, a gépek kezelésének egyszerűsödése háttérbe szorította a korábbi bérléses formát. A megvásárolt gépek, eszközök megjelentek a vállalati mérlegekben, működtetésük, kiszolgálásuk költségei pedig az eredménykimutatásokban. A kalkulációk készítőiben tudatosulnia kellett, hogy a gépesítéssel kapcsolatos kiadások nem állnak le a megvásárlásnál: a „birtoklás teljes költségével” (total cost of ownership, TCO) kellett számolniuk, hiszen a megvásárolt gépeket működtetni, javítani, támogatni kell, ami nyilván nincs ingyen. Ez tovább erősítette a nettó jelenérték számítások fontosságát.     

A termelékenységi paradoxon

Az informatikai beruházások értékelésével foglalkozó szakértők egyre komplexebb döntési modelleket, egyre hosszabb kritériumlistákat javasoltak, amelyekben helyet kaptak a pénzügyi szempontok és modellek is, de sok egyéb tényező mellett, amelyek sora a technológiai platformoktól a vállalati „információs kultúráig” terjedt. Egyre bonyolultabb regressziós-korrelációs vizsgálatokkal igyekeztek kimutatni, hogy a gazdasági rendszerek egyik pontján végzett informatikai fejlesztések milyen eredményeket hoznak valahol a rendszer másik végén, egyáltalán van-e határozottan és megbízhatóan kimutatható összefüggés az üzleti (pénzügyi) eredményesség és az informatikai beruházások között. Mivel az eredmények nem voltak meggyőzőek, heves vita bontakozott ki az informatikai beruházások megtérülésének kérdésében.

A vita egyik érdekessége, hogy abba a nyolcvanas évek végétől igen nagy nevek is beszálltak, és a vállalati problémákat makrogazdasági szintre emelték. A Nobel-díjas Robert Solownak tulajdonítják  azt a kijelentést, miszerint „a számítógépek mindenütt megtalálhatók, kivéve a gazdasági statisztikákat”. A neves közgazdász az Egyesült Államok gazdasági adataira hivatkozott: a termelékenység a hatvanas évektől kezdődően évtizedről évtizedre csökkent, miközben az informatikai beruházások lendületesen növekedtek. Lester Thurow, az MIT üzleti iskolájának dékánja megállapította , hogy 1978 és 1985 között az USA teljes gazdasági outputja 15%-kal bővült, a fizikai munkások száma pedig 6%-kal csökkent; mindeközben azonban az irodai dolgozók (a menedzsereket is ideértve) száma 21%-kal gyarapodott, „elnyelve” a munkások termelékenységének javulását, és összességében rontva az ország gazdasági versenyképességét. A termelékenységi pangás időszaka tehát egybeesett a nagy irodaautomatizálási befektetésekével, amelyeknek éppenséggel javítaniuk kellett volna a fehérgallérosok teljesítményét.

Stephen Roach, a Morgan Stanley közgazdásza 1987-ben hasonló következtetésre jutott , megállapítva, hogy az amerikai szolgáltatási szektor termelékenysége 1960-óta nem növekedett. A már idézett Paul Strassmann, aki számos neves intézményben töltött be informatikai vezetői posztot (köztük a Xeroxban, az USA hadügyminisztériumában és a NASA-ban) nem talált korrelációt a pénzügyi megtérülés (nyereségességben, egy alkalmazottra eső értékesítésben stb. mérve) és az „IT technológiai kiválóság” sajtóból átvett mutatói (pl. informatikai befektetések a bevételek százalékában, egy alkalmazottra eső személyi számítógépek száma stb.) között .

Az ellentábornak is bőven akadtak érvei. Egyese a paradoxon okát a mérések pontatlanságában, módszertani gyengeségekben keresik. A jól mérhető ipari korszak véget ért, mondják, a szolgáltatások növekedését pedig nehezen lehet mérni hagyományos statisztikai eszközökkel. A mérhető mennyiségnél különben is fontosabb a sokkal nehezebben megragadható minőség, a termékek és szolgáltatások változatossága, a testre szabás, a kényelem, az általános jólét Mások szerint az említett időszakokban a termelékenység különböző okok miatt éppenséggel csökkent volna, és pont az informatikának köszönhető, hogy ez nem következett be; az informatika hatása tehát pozitív, csak más erők ellensúlyozzák.

Ismét mások a technika gyermekbetegségeire hivatkoznak: a sokféle gép és rendszer, az új technológia természetes gyengeségei sok problémát okoznak, ami improduktív módon leköti az emberek energiáját - ez a helyzet azonban átmeneti, idővel az alkalmazás és az integráció egyre könnyebb lesz, a termékek pedig egyre jobbak. Különben is, mondják, az informatika tekintetében az elmúlt évtizedek az alapvető beruházásokról és a tanulásról szóltak: a gazdaság informatikai infrastruktúráját, alapvető hálózatait, rendszereit fel kellett építeni; az új technikai és szellemi infrastruktúra ezután kezd csak működni igazán, most következik a termelékenység és a hatékonyság korszaka.

Folyt. köv.

Íme, itt van a két bejegyzéssel lejjebb megkezdett fejezet második része:

Az egyszerűség kora

A nehézségek felsorolása után térjünk át az előző fejezetben leírtakra támaszkodó történeti elemzésre.

A vállalatoknál a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben jelentek meg az első számítógépek. Ezeket általában nagy tömegű, rutinjellegű, információs inputokból jól definiálható algoritmusokkal információs outputokat előállító tevékenységek (pl. könyvelés, bérszámfejtés) automatizálására használták. A gazdaságosság megítélésénél lényegében az ilyesfajta automatizálás hasznát kellett megítélniük. Ez számítási szempontból egyszerű feladat volt. A munkát addig emberek végezték, nekik meghatározott nagyságú bért kellett fizetni. Ha a munkájukat gép veszi át, akkor bérköltséget lehet megtakarítani, és ez áll szemben a gép bérlésének vagy megvásárlásának és működtetésnek költségeivel. A gépeket adott feladatokra vásárolták, technikai okokból elzárt termekben tartották, csak a kiképzett kiszolgáló személyzet nyúlhatott hozzájuk - ez ideális megoldás a költségek pontos meghatározása szempontjából.

A gazdaságossági-pénzügyi értékelésnél (érdemes-e számítógépet használni az adott célra) tehát könnyen és pontosan kalkulálható megtakarítások és kiadások álltak egymással szemben. Könnyű volt megmondani, hogy mikorra várható a megtérülés vagy mekkora a megtérülési mutató (ROI). Ennél bonyolultabb értékelési technikákat a vállalatok nem is alkalmaztak, bár néhány helyen már számoltak nettó jelenértéket és belső kamatlábat is. Az informatikai beruházásokat, fejlesztési javaslatokat egyszerű szempontok, világos kalkulációk alapján ítélték meg. Mivel a piac vertikális volt, a váltás kérdése rendszerint fel sem merült: ha a vállalat már letette a voksot valamelyik vertikális informatikai cég mellett (ebben a korszakban ez a legtöbb nagyvállalat számára az IBM-et jelentette), annál is kellett maradnia.

A vállalati informatikai beruházások szigorú pénzügyi ellenőrzés alatt álltak, méghozzá a kezdet kezdetén. Az első vállalati informatikai részlegek, és velük együtt az első nagy mainframe-gépek ugyanis a gazdasági vezetőkhöz tartoztak, mivel - mint már jeleztük - a korai rendszerek egyes gazdálkodási és adminisztrációs tevékenységek (mindenekelőtt a könyvelés és a bérszámfejtés) automatizálását szolgálták. Az informatikai beruházások és kiadások a gazdasági vezetők költségvetésében jelentek meg, az informatikai emberi munkát, tehát bérköltséget váltott ki, az eredmények jól mérhetők és összehasonlíthatók voltak, a gazdasági vezetők pedig rutinszerűen elvégezték a megszokott számításokat.

Térjünk most vissza a bevezető esetpéldánkkal kapcsolatos első számításokra (X. fejezet). Ezek leginkább ilyen „első generációs” kalkulációkra emlékeztetnek: a tervezett új alkalmazás költségmegtakarítást eredményez majd, ezt kell összevetni a fejlesztési és működtetési kiadásokkal.

Stratégiai szerep, közvetett hatások

A helyzet a hetvenes években megváltozott. Ebben az időszakban jelentek meg az olyan minigépek (köztük a Digital termékei voltak a legnépszerűbbek), amelyeket már kisebb méretű cégek is meg tudtak vásárolni. Jelentősen bővült a szoftverkínálat is. A gépek kezelése sem volt már annyira misztikus feladat, mint korábban. A rutinjellegű irodai tevékenységek automatizálása továbbra is fontos feladat maradt, de a vállalati szakemberek azt is felismerték, hogy a gépek ennél jóval többet tudnak: támogatni tudják a vezetői munkát, fontos, pontos, kellő szinten feldolgozott információkat tudnak biztosítani a döntéshozók számára. Megjelent a stratégiai információs rendszerek fogalma: a számítógép stratégiai tényezővé, a versenyképesség fontos meghatározójává vált.

Miközben az informatikai beruházások, fejlesztések hatóköre kitágult, fontosságuk pedig megnövekedett, a gazdaságossági számítások nehezebbé és bonyolultabbá váltak. Az automatizálás eredményeként jelentkező költségmegtakarítást könnyű volt figyelembe venni, de vajon hogyan számszerűsíthető az informatika stratégiai szerepe? Mekkora lehet az értéke egy stratégiai információs rendszernek? Ebben az időszakban jelentek meg például a harvardos Michael Porter írásai a stratégiáról és a versenyképességről. Fel kellett tenni a kérdést: milyen szerepe van a stratégiaalkotásban, a stratégiák megvalósításában, a versenyképesség erősítésében a számítógéppel támogatott információs rendszereknek? A költségmegtakarítási számítások erről nem sokat mondtak.

A minigépek után a személyi számítógépek következtek. A felhasználási kör tovább tágult, hamarosan gép került szinte minden részlegre és fontosabb íróasztalra. A PC eljövetelével az addig vertikális piac horizontálissá alakult át. Az egyes „rétegekben” (gép, szoftver, perifériák stb.) heves verseny bontakozott ki a szállítók között, a vállalatok döntési szabadsága megnőtt, a korábbi fix szállítói kapcsolatok felbomlottak. Tömegével jelentek meg a kész, olcsó, vállalatoknál jól használható szoftverek, de mivel a gépek kezelése és programozása még egyszerűbb feladattá vált, sok vállalati részleg és szakember maga látott hozzá a szükséges szoftverek elkészítésének. Az informatikai és az üzleti tudás határozottan közeledni kezdett egymáshoz, informatikusok és nem informatikusok között átjárhatóvá vált a határvonal. Az informatikai személyzet mobilabb lett, levette a fehér köpenyét és kijött a légkondicionált termekből, közelebb ment a felhasználókhoz, elvegyült a többiekkel. 

A termelési vezetőknek, a kereskedőknek másfajta információkra volt szükségük, mint amilyeneket a gazdasági osztályok számítógépes kimutatásaiból kaptak, és nem is mindig örültek az utóbbiaktól való „információs függésnek”. Mindezek következményeként sajátos információs verseny indult meg a gazdasági részlegek és mindenki más között.

Látogatás az IT Services-nél egy csapat gazdaságinformatika szakos debreceni egyetemi hallgatóval. Előadás és beszélgetés a szolgáltató központ szerepéről, stratégiájáról és működéséről. Hol helyük a multinacionális szervezetben? Milyen szolgáltatásokat vállalnak? Milyen piaci trendek vannak és hogyan hat rájuk a válság? Nőni vagy csökkenni fog a kereslet az outsourcing ügyletek iránt? Egy vagy több szolgáltatóval szeretnek dolgozni a megbízók? Mikor érdemes felvállalni egy kihelyezett szolgáltatást? Mit mutatnak a méretgazdaságossági számítások? Hogyan szerzik az ügyfeleket? Miként születik meg egy outsourcing-szerződés? Mi történi a megbízó alkalmazottaival és eszközeivel? Hány évre szól egy tipikus szolgáltatási szerződés? Mennyi idő alatt térülnek meg a befektetések? Miért fontos az ITIL? Kinek van haszna az automatizálásából? Kiket vesznek fel, hogy történik a kiválasztás, miből áll a betanítás, mi lesz azután? Hogy lehet menedzselni ilyen gyors növekedést? Hány vezetőre van szükség? Miért fontos a globális jelentés? Hogy lehet 24 órás szolgáltatást nyújtani különböző helyszíneken? Mi történik, ha költözni kell? Miért pont Debrecen?  

Lássuk a medvét, ami most a 12. fejezet. Munkacíme: Informatika és pénzügyek - történeti nézőpontból. Megkezdem a közlését, íme:

Az első számítógépek az ötvenes-hatvanas években jelentek meg a vállalatoknál, üzleti célú felhasználásuk tehát nagyjából fél évszázados múltra tekint vissza. A gépekkel, informatikai szolgáltatásokkal együtt természetesen a velük összefüggő kiadások, befektetések is megjelentek a vállalati elszámolásokban. Mivel e számok egyre nagyobbak lettek, a vállalati embereket kezdettől fogva foglalkoztatja az informatikai kiadások megtérülésének, az informatikai beruházások gazdasági-pénzügyi értékelésének kérdése: Megállapítható-e pontosan, hogy mennyibe kerülnek az informatikai eszközök és szolgáltatások? Hogyan, milyen csatornákon keresztül térülnek meg a befektetések? Mit mutatnak a költség-haszon elemzések? Használhatók-e a megszokott pénzügyi elemzési eszközök, modellek az informatikai beruházások, projektek, fejlesztési programok értékelésénél?

E fejezetben látni fogjuk, hogy e kérdésekre különböző időszakokban eltérő válaszok születtek.

Ezek a kérdések nem csak a vállalatvezetőket érdeklik. Makrogazdasági kérdésekkel foglalkozó közgazdászok is régóta vizsgálják azt a kérdést, hogy milyen hatással vannak a nemzetgazdaságok mutatóira, így például a GDP vagy a termelékenység növekedésére az informatikai beruházások, egyáltalán mérhető-e megbízható módon a hatásuk.

Problémák és nehézségek

Az értékeléssel és a megtérüléssel kapcsolatos kérdésekre nehéz feladat választ adni. Nehéz egyrészt azért, mert minden ilyesfajta komolyabb üzleti értékelés bonyolult, bizonytalanságokkal terhelt feladat. Az üzleti életben általában a jövőbeli jövedelemtermelő (értékteremtő) képesség alapján értékelnek eszközöket, beruházásokat, értékpapírokat, vagy akár teljes vállalatokat. Ami várhatóan több jövedelmet hoz, annak nagyobb az értéke. A jövő azonban bizonytalan, tele van kockázatokkal, előre nem látható eseményekkel. Értékelni olyan biztonsággal lehet, amilyen biztonsággal előre látjuk a jövőt.

A feladatot az informatikai beruházások és tevékenységek sajátosságai is megnehezítik. Kezdjük azzal, hogy rendkívül innovatív, heves versennyel jellemezhető területről van szó, ahol szinte naponta születnek újdonságok. Bevezető példánk szakemberei pénzügyi számításaikban öt évre becsülték a tervezett kereskedelmi célú informatikai alkalmazás hasznos élettartamát. Vajon sok ez vagy kevés? Mit hozhat az informatika fejlődése ennyi év alatt? Mikor jelenik meg a piacon egy hatékonyabb, több hasznos képességgel rendelkező alkalmazás? Mikor kezdik el használni a versenytársak? Könnyű belátni, hogy a gyors technikai fejlődés elbizonytalanítja a pénzügyi előrejelzéseket.

Gondot okozhatnak az informatikai projektek közötti kapcsolatok is. Az integrált rendszerek korában egyre kevesebb önálló, önmagában értékelhető alkalmazás van: minden összefügg mindennel. A példánál maradva: tudni kellene, hogy a tervezett fejlesztéssel milyen egyéb informatikai projektek futnak majd párhuzamosan, milyen lesz ezek kölcsönhatása, milyen kockázatot jelentenek egymás számára, az egyik miként támogatja a másikat.

Említsünk meg egy harmadik problémát is: a fejlesztési munka elvégzése és hasznosulása közötti időbeli távolságot. Ezzel kapcsolatban példaként idézzük fel egy érdekes kutatás eredményeit.

Van értelme az informatikai beruházásoknak? Kimutatható a hatásuk? - teszi fel a kérdést Aral-Brynjolfsson-Wu szerzőhármas , ami önmagában is arra utal, hogy a válasz nem egyszerű. Informatikai beruházás, vállalati eredményesség: vajon melyik az ok és melyik az okozat? Azért lett eredményesebb egy vállalat, mert beruházott az informatikába, vagy azért ruházott be, mert eredményes volt, tehát volt rá pénze? Esetleg a páros mögött egy harmadik, mindkettőre ható tényezőt kell keresni: a vállalat akkor ruházott be informatikába, amikor éppen eredményes volt, mondjuk a konjunktúrának vagy a szerencséjének köszönhetően?

A szerzők 623 nagy amerikai nyilvános részvénytársaságot vettek górcső alá. Valamennyien egy ugyancsak nagy, vállalati rendszereket gyártó szoftverház ügyfelei. Három klasszikus üzleti alkalmazás hatását elemezték: ERP (integrált vállalatirányítási rendszer), CRM (ügyfélkapcsolatok menedzsmentje), SCM (ellátási láncok menedzsmentje). Az eredmény: ezek a rendszerek valódi, statisztikai elemzésekkel kimutatható teljesítményjavulást hoztak, de ez nem a beruházásnak, hanem a használatnak köszönhető. Megvenni kevés, használni is kell, méghozzá okosan kell használni. Még az is kiderült, hogy nagyobb haszon várható a CRM és az SCM eszközök alkalmazásától, mint az ERP-től. Az előbbiekbe általában az ERP után ruháznak be, amikor már megvannak az alapok, és felgyűlt elegendő felhasználói tapasztalat.

A részletes, mindenféle statisztikai táblákkal és matematikai formulákkal megtűzdelt kutatási beszámolónak van egy nagyon érdekes mondata, aminek a második felét a szerzők igazából nem fejtik ki, de azért elgondolkodhatunk rajta. A pontosság kedvéért angolul idézzük: „Our results demonstrate that ERP adoption strongly influences operational performance (inventory turnover, asset utilization, collection efficiency) and labor productivity but has negligible impact on measures of financial return or profitability.” Vagyis: az ERP bevezetése után egyes „fizikai” teljesítménymutatók számottevő mértékben javulhatnak, az viszont egyáltalán nem biztos, hogy ezt aprópénzre lehet váltani, vagyis nő a nyerség, javul a tőkemegtérülés.

Ebből és a hasonló vizsgálatokból többféle következtetés is adódik. Az informatikai beruházások nagy része nem tisztán informatikai projekt, hanem valamilyen tágabb üzletfejlesztési akció része. Bevezető példánk kereskedelemtámogató alkalmazása feltehetően nem önmagában áll: elkészítése és bevezetése együtt járhat egyes folyamatok átszervezésével, új értékesítési módszerek bevezetésével és egyéb változtatásokkal. Az ilyen akciók költségesek, mindenféle problémákkal járhatnak együtt, ami könnyen azt eredményezheti, hogy az informatikai fejlesztés haszna csak később, időben elcsúszva jelentkezik, akkor, amikor a hozzá kapcsolódó egyéb változtatások már megnyugtatóan lezárultak.

A másik fontos következtetés: szakszerű módon használatba vett informatikai alkalmazások sokat javíthatnak a vállalat egyes belső teljesítménymutatóin (felgyorsulhatnak egyes folyamatok, javulhat a kiszolgálás, pontosabb lehet a tervezés stb.), de nem biztos, hogy ennek következményei az átfogó pénzügyi mutatókban (nyereség, tőkemegtérülés) is direkt módon jelentkeznek. Gyakori jelenség, hogy a versenytársak hasonló akciói pénzügyi hatásukat tekintve kioltják egymást: mindenki bevezet valamilyen újdonságot, a vevők örülnek is ennek, a verseny miatt viszont pénzügyi haszon nincs, a piaci pozíciók változatlanok maradnak. Ilyen esetekben leginkább azon érdemes elgondolkodni, mi lenne, ha valaki nem követné a többiek példáját, milyen elmaradt haszon jelentkezne nála. 

Az időbeli eltolódás problémájára utal az amerikai jegybank szerepét betöltő FED volt elnöke, Alan Greenspan is, amikor az emlékirataiban így fogalmaz: „Az emberek szellemi képességei nem végtelenek. Történelmi tapasztalataink azt mutatják, hogy egy gazdaság termelékenységének növekedési plafonja hosszú távon, korszerű technika alkalmazása mellett, legjobb esetben évi 3% körül alakul. Az új ötletek alkalmazása időt igényel, gyakran évtizedekre van szükség ahhoz, hogy a hatásuk a termelékenységi mutatókban is érzékelhető legyen.” 

Folyt. köv.