Itt van előttem egy gartneres hype cycle görbe 2002-ből, elegáns púppal, mély völggyel, szelíd emelkedővel, csábos fennsíkkal. Nemrég használtam egy kurzuson. Előszeretettel választok régebbieket, mert a hallgatókkal el lehet gondolkozni azon, beváltak-e a jóslatok, milyen pályát futottak be a vizsgált termékek, alkalmazások, technológiák, megoldások.
Ezen a 2002-es görbén balról az első a valósi idejű vállalat, azaz a real time enterprise. Az ábra szerint ekkor volt az indulási fázisban. Minek kellett jönnie? Ha működik a modell, akkor gyors kapaszkodás felfelé a felhajtási görbén, túlzott várakozások a csúcson, aztán csalódás, kiábrándulás, kijózanodás, majd a racionális alkalmazás ott, ahol lehet és értelme van. Gyors keresgélés a házi archívumban: igen, 2002, ekkor jelent meg a The Economistban egy teljes melléklet a valós idejű vállalat koncepciójáról.
De mi is az a valós idejű vállalat? Vagy kezdjük korábbról: hol is találkozhatunk valós idejű információs rendszerekkel? Hát például nekem is van ilyen. Nekem személyesen, pontosabban én is egy ilyen rendszer vagyok. Érzékszerveim segítségével információkat gyűjtök a világról és önmagamról. Mivel az adatgyűjtés folyamatos, az idegpályáim gyorsak, a világról bennem kialakult kép gyakorlatilag valós idejű, a mindenkori aktuális állapotot mutatja. Ha nem így lenne, és mondjuk azt látnám magam előtt, ami percekkel vagy akár másodpercekkel korábban volt, nekimennék egy fának, vagy nem térnék ki egy autó elől. Ha nem lenne valós idejű képem a világról, ha a szememet, fülemet csak néha nyitnám ki, ha az információk csak percek, órák, napok múlva állnának össze az agyamban, ha az aktualizálás nem lenne folyamatos és gyors, rosszabb döntéseket hoznék, többször kellene korrigálnom, többször hibáznék, pazarolnám az erőforrásaimat, veszélybe sodornám magamat.
Olvassunk bele a The Economist említett mellékletének bevezetőjébe. Mihez hasonlítják a valós idejű vállalatot? Egy jól megcsinált, gondosan kimunkált Excel táblához. Minden össze van kötve mindennel. A tábla valamilyen állapotot mutat. Ha megváltoztatok rajta valamit, a teljes képet pillanatok alatt aktualizálja, frissíti. Már csak azt kellene elérnem, hogy a tábla megfelelő celláiba kívülről jövő információk folyamatosan és gyorsan érkezzenek, az Enter gombot se kelljen megnyomni az aktualizáláshoz, és máris itt lenne előttem egy valós idejű rendszer.
Ha a táblázat a vállalatom adatait, mutatóit tartalmazza, akkor arról kapok valós idejű képet. Nem a tegnapi, tegnapelőtti, múlt hónapi, múlt évi állapotot látom magam előtt, hanem ami éppen most van. Az egyik cella annyi alkatrészt mutat a raktárban, amennyi ott éppen megtalálható. Látom, hogy éppen hány ember van bent az üzemben. Megállapíthatom, hogy eddig a pillanatig mennyi költség halmozódott fel az év eleje óta, hol tart az X projekt, merre járnak a teherautók, hány ing van az áruházi polcon, mennyi kefir fogyott reggel óta, mennyi pénz van éppen a számlánkon. A monitoron ott a vállalat digitalizált képe: számok, mutatók, műszerek, grafikonok stb. Mivel a kép valós idejű, sokkal jobb döntéseket hozhatok, mint ha egy korábbi kép alapján vezetnék.
Kérdés a jereváni rádióhoz: mienk lehet a világ minden nője? Válasz: nem, de törekedni kell rá. Meg lehet valósítani a valós idejű vállalat koncepcióját? Elképzelhető, hogy egy vállalat információs rendszere a mindenkori valós állapotot mutassa, vagyis azt, ami éppen van? Nem, de törekedni kell rá. Törekedni kell rá addig a pontig, amíg a befektetések megtérülnek.
Valós idejű vagy ahhoz közel álló rendszerek építése pénzbe kerül. Elektronikus vállalatot kell építeni, ahol gyakorlatilag minden, ami történik azonnal gépre visznek. Meg kell építeni a rendszer érzékszerveit, például rádiófrekvenciás azonosítókat kell ragasztani az alkatrészekre, a termékekre, hogy tudjuk, mi hol van és merre mozog, követhető mobiltelefonokat tenni az emberek zsebébe, hogy tudjuk, ők hol vannak és merre mozognak. (Pár napja egy rádióműsort hallgattam erről. A riporter a “big brother” jelenségre hivatkozott: ez lenne a jövő? Beszélgetőpartnere szerint egyes vállalatoknál a biztonságra hivatkoznak az ilyen valós idejű személykövetők alkalmazásánál: így tudni fogják, hogy ha valakit elrabolnak, merre keressék. Igazuk van, az utcák tényleg egyre veszélyesebbek.) Gondoskodni kell arról, hogy a valós idejű kép összeálljon a döntéshozók asztalán, méghozzá úgy, olyan emésztettség fokon, hogy azok tényleg tudjanak kezdeni valamit vele.
Mindez pénzbe kerül, sok pénzbe. Az is pénzbe kerül persze, ha a kép nem valós idejű, napokkal, hetekkel, hónapokkal korábbi állapotokat mutat: ekkora volt a rendelésállomány a múlt hónapban, ennyi készlet volt raktáron a legutolsó leltárnál, ennyi ember dolgozott két hete az X projekten. A reakciók megkésnek, a döntések hatása romlik, káros folyamatokat túl későn állítanak le, üzleteket szalasztanak el. A kérdés az, hogy hol van az optimum: meddig érdemes a valós idejűség hajszolásában elmenni. Más korlátok is vannak persze: mindent nem lehet látni, mindent nem lehet digitalizálni és gépre vinni. Ül egy ember a számítógép előtt és a képernyőre bámul - vajon mit csinál éppen? Egy nehéz probléma megoldásán gondolkodik, vagyis keményen dolgozik? Egy pohár sörről álmodozik, vagyis a kapacitásai éppen kihasználatlanok? Azt is számításba kell venni, hogy minden döntés nem automatizálható, az emberek felfogóképessége pedig véges: össze kell rakniuk, meg kell emészteniük az eléjük tálalt információkat, ami időbe telik.
Nem lehet, és nem is érdemes tehát száz százalékos valós idejűségre törekedni, csak az ésszeruség határáig. A világ mindenesetre ebbe az irányba megy, és ennek meg is van a látható haszna. Többen felhívták a figyelmet például arra, hogy a 2000-2001-es recesszió idején a termelés “csöveiben” nem halmozódott fel annyi felesleges készlet, mint korábbi visszaeséseknél szokott. Ez már az informatika terjedésének egyik látványos hatása: pontosabban látjuk, hogy hol, mikor mi történik, és gyorsabban is reagálunk. Alan Greenspan is szól erről az emlékirataiban.
