iqsys.hu Guest

József Attila Színház: Othello Gyulaházán. Nem tagadom, azért vettem rá jegyet, mert láttam a filmet. A régi magyar filmeknek volt egy érdekes sajátossága: sokban a legkisebb szerepeket is elképesztően nagy színészek játszották. Ez a filmes Othello is pont ilyen volt: Básti, Törőcsik, Domján, Bilicsi, Egri…

Első kellemes meglepetés: ez a színházi változat is jó. Második kellemes meglepetés: nem úgy akar jó lenni, hogy lemásolja a filmet. A film kedves volt és bájos. A színpadi játék más. Érdekes koktél, sajátos keverék. Színház a színházban, méghozzá háromszorosan: fut maga a darab, a gyulaházi féltékenységi dráma, próbálják benne az Othellót, de közben, mintegy mellesleg a Csárdáskirálynőt is eljátsszák, a közönség örömére. Paródiák és önparódiák, néhány fergeteges ötlet, ügyes színpadi és nézőtéri mozgások és váltások, némi egészséges ripacskodás. Jó. A nézőnek az az érzése, hogy lehetne még jobb is. Érdemes lenne még egy kicsit dolgozni rajta, jobban lecsiszolni, kifuttatni néhány ötletet, például az átváltozást vérbő és kemény csárdáskirálynő-Szilviává.

Megérkezett a Közgazdasági Szemlétől a romboló innovációkról szóló cikk (közlés itt a blogban január 17-ig) levonata. A szerkesztő levélben javasolta, hogy minél kevesebb idegen szót használjak (igaza van), például legyek szíves lefordítani azt is, hogy „software on demand”.

Nos, a „software”-rel még elvagyok valahogy, mert az ugyebár szoftver. De hogy van pontosan magyarul az, hogy „on demand”? Ha ez a téma szóba kerül egy iskolai foglalkozáson, általában az autózást szoktam használni magyarázó példaként. Tételezzük fel, hogy autózni szeretnél. Mit tehetsz? Első lehetőség: építesz vagy építtetsz magadnak egy gépkocsit. Ez nem olcsó mulatság, de így egy olyan autót kaphatsz, amit direkt neked csinálnak. Mindenbe beleszólhatsz, mindent eldönthetsz, határt csak a pénztárcád és a fizika törvényei szabnak. A második lehetőség: veszel egy kész autót a boltban. Így olcsóbban megúszod, viszont szabványos kocsit kapsz amit sorozatban gyártanak. Beállíthatsz rajta néhány dolgot magadnak, de a gép lényegében adva van, olyan, amilyen. Mások is ilyenekkel furikáznak.

De mi van akkor, ha nem akarsz vagy nem tudsz autót venni? Most jön a harmadik lehetőség: bérelsz egyet, sofőrrel vagy anélkül. Rent a car, take a cab akkor és annyi időre, amikor és amennyire éppen szükséged van, majd a használat arányában fizetsz.

Három megoldás, az eladó szempontjából három üzleti modell: megépíteni, tucattermékként eladni, bérbe adni. Akinek kedve van, átgondolhatja a kapcsolódó pénzügyi modelleket. Az autó helyébe most képzeljünk szoftvert, valamilyen informatikai alkalmazást. Élnek ezek a modellek? Igen, persze, sőt a harmadiknak van egy érdekes ingyenes-reklámos változata is. De hogy fordítsuk a harmadik változat nevét, az „on demand”-ot? Az autót bérlik, mondjuk tehát azt, hogy a szoftvert is? És akkor az „on demand” modell bérlést jelent, illetve a másik oldalról bérbe adást, valamilyen bérleti konstrukciót? „Software on demand” egyenlő szoftverbérlés vagy alkalmazásbérlés?

Tulajdonképpen igen. Használom, közben ketyeg a taxióra. Van azonban egy bökkenő. Ha szerdára kibérelek egy autót, akkor azt aznap már más nem használhatja. Ha jelentkezik egy másik bérlő, akkor szükség van egy másik autóra is, ami nem olcsó mulatság. Még egy autó hadrendbe állítása drága dolog.. De mi a helyzet a szoftverrel? Fizikai korlátok nyilván itt is vannak, mégis, maga a szoftver szinte költségek nélkül többszörözhető, másolható. Olyan, mintha az autókölcsönző copy-paste paranccsal teremtene egy új autót. A hasonlat itt sántítani kezd, a szerző pedig vakarni kezdi a fejét: olyan magyar kifejezés kellene, amiben valahogy ez a sajátosság is benne van. 

Üzenet az olvasóknak a The Economistban (március 15.): a lap honlapján is megjelenő cikkeket ezentúl azonnal kommentálni, véleményezni lehet. Egy jó lap azonban vigyázzon a róla kialakult képre. A lap finoman figyelmezteti olvasóit: a publikált vélemény legyen plain (világos, tiszta, egyenes), honest (becsületes, tisztességes, derék, jóravaló, szűzies) és intelligent (ezt nem fordítom le).

Körmagyar a Pesti Színházban. Schnitzler alapján írta Kornis Mihály. Sok évvel ezelőtt láttam az első előadását a Vígszínházban. Nem eredetiben, hanem a televízióban. Nagyjából akkor fejeződött be az a szokás, hogy a tévé színházi előadásokat közvetített. Ez lehetett az egyik utolsó. Nemrég újra levetítették, este, a királyi tévé második csatornáján, ami meglepő dolog, mert manapság ebben az időben leginkább valamelyik végtelen olasz filmsorozat aktuális részét vagy egy közepesre sikerült francia családi vígjátékot várna az ember a királyi adótól.

A darab most újra megy a Pestiben, én meg kíváncsi voltam, hogy most is olyan nagy élmény-e, mint az első volt. Nos, most nem olyan nagy élmény. Úgy látszik, ez a darab akkor és ott volt jó. Akkor, valamikor a rendszerváltás környékén. Figyeljetek, mondta, ezzel a társasággal kell nekivágni az elkövetkező évtizedeknek. Ez van. Ilyenek vagytok, ilyenek vagyunk. A karakterek éltek, a poénok ültek.

De közben eltelt két évtized. A közönség ma másra rezdül. Figyeltem, mikor nevetnek. Emlékszem, hogy az első előadáson a „még nem elég”-et és a sportkrém-dalt harsány nevetés kísérte. Most arcizom se rándult. Ami akkor humoros, meglepő vagy éppenséggel sokkoló volt, ma közhely. Megszoktuk. Ez van. Színház nélkül is tudjuk. Vagy elfelejtettük már az egészet. Mások a közösségi élmények.  A darabot tulajdonképpen újra kellene írni, mai körmagyarrá kellene alakítani. Biztos lehetne.

Érdekes ez a meredek Google-árfolyamesés. Most körülbelül ott tartanak, mint 2006. májusában.

Friss amerikai statisztikai adatok (Global Insight, Bureau of Economic Analysis, McCann) a reklámpiac állapotáról. Ha a reklámra költött dollárokat a GDP-hez viszonyítjuk, látható, hogy a csúcs 2000 környékén volt: ekkor nagyjából a GDP 2,5%-ának megfelelő összeget áldoztak reklámra Amerikában. A Global Insight szerint (mások lehet, hogy másképp mérnek) 2007-ben 295 milliárd dollár ment reklámra. A legnagyobb tétel a direkt reklámleveleké: 61 milliárd dollár. Utána a hagyományos (sugárzott) tévéadások következnek 46 milliárddal, majd az újságok 44 milliárddal. Az internet 21 milliárddal képviselteti magát, valamivel kevesebbel, mint a kábeltévé.

Ha viszont a 2006-hoz mért növekedési adatokat nézzük, egészen más sorrendet kapunk. Az internetes reklámkiadások növekedése egy év alatt 25,5% volt. Nem panaszkodhattak az utcai reklámok (6,3%), a kábeltévések (5,3%) és a magazinok (4,5%) sem. A nagy vesztesek az újságok mínusz 6,3%-kal, de zsugorodtak a hagyományos TV-s és a rádiós reklámkiadások is.

A kétezres kiadási csúcsot valószínűleg a világot meghódítani akaró dotcom cégek idézték elő. Ma a vállalatok olcsóbb megoldásokat keresnek és az emberek figyelmét próbálják követni. Az emberek pedig egyre inkább az internetre figyelnek. A reklámosok szerint többet internetezünk, többet mászkálunk (autózunk?) az utcán, a tévét egyre inkább kábelen nézünk; lapozgatjuk a színes magazinokat, de kevesebb újságot olvasunk és kevesebbet rádiózunk.

Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk: az egészségügy működésén sokat segíthet az informatika. Sok folyamat van, ami elektronizálható, automatizálható, számítógépre vihető. Rengeteg adat keletkezik, amit minden bizonnyal jó lenne elektronikusan tárolni, feldolgozni, megosztani, továbbítani. Nem meglepő tehát, hogy a világban sokféle informatikai projekt indul az egészségügyi szektorban, ami, mint tudjuk, egyre fontosabb lesz, hiszen a tudomány fejlődik, a népesség öregszik, újfajta betegségek törnek ránk és sok régit sem tudtunk még legyőzni; mindeközben a rendelkezésre álló pénz mennyisége korlátozott, a kórházak, az orvosok kapacitása véges: takarékoskodni kellene, ésszerűen gazdálkodni, gyorsan, hatékonyan tevékenykedni.

De hogy lehetne még több informatikát vinni az egészségügybe? Az angolok válasza: hatalmas, központosítva vezérelt állami projektet kell indítani. Ebben a blogban már írtam néhány bejegyzést a tapasztalatokról.

Az amerikaiak másképp próbálkoznak: decentralizált kezdeményezésekkel, vállalkozásszerűen működő szervezetekkel. A minap találtam egy elemzést az eredményekkel kapcsolatban. Egyik szerzője maga Andrew P. (Enterprise 2.0) McAfee, a Harvard professzora. A regionális egészségügyi információs szervezeteket (Regional Health Information Organization, röviden RHIO) vették górcső alá egy kérdőíves-interjús kutatási program keretében. Ezeknek elvileg az lenne a dolga, hogy az egészségügyi szervezetek közötti elektronikus adatáramlást szorgalmazzák, segítsék és támogassák. Az amerikai RHIO decentralizált módon alapított és működtetett független szervezet, aminek össze kellene hoznia az érintetteket, vagyis mindazokat, akik hasznot húzhatnának az egészségügyi adatok elektronikus áramlásából. Sok ilyen érintett van: kórházak, rendelők, vizsgálati laboratóriumok, patikák stb.

Ha az RHIO-k elszaporodnak és működni kezdenek - így szól az elgondolás -, idővel össze lehetne őket kapcsolni, és akkor szépen alulról építkezve létrejöhetne ugyanaz a szervezet, amit a britek oly keservesen próbálnak felülről lefelé kialakítani. A kutatás meglehetősen vegyes eredményeket hozott. Úgy tűnik, hogy ez a decentralizált megoldás sem csodaszer. Az RHIO-k közül jó néhány nem is működik (a vizsgált minta 25%-a), vagy csak nagyon alacsony szinten, takaréklángon üzemel. Tízből négy végez valamilyen tényleges elektronikus adatcserét. 138 szervezetből tizenegy olyan akadt, amelyek már kiterjedtebb ügyfélkörnek dolgoznak, vagyis nagyjából betöltik a hivatásukat.

A politikusok mindenesetre élénk érdeklődést mutatnak irántuk. Jobb egészségügyi szolgáltatások, több informatika - az elképzelés jól hangzik a politikai nyilatkozatokban. Különböző ügynökségek sok pénzt pumpáltak beléjük abban a reményben, hogy idővel önfinanszírozóvá válnak. Ennek azonban egyelőre nem sok jele van. A működő RHIO-k közel fele erősen függ a támogatásoktól. Egyelőre nem sikerült tisztázni, milyen üzleti modell biztosíthatná az önfinanszírozást. Ráadásul a támogatások elősegítik az alapítást és a működés elindítását, de megfigyelhető, hogy azok, akik csak önmagukra számíthatnak, többet tesznek az érintettek bevonása és meggyőzése érdekében, és életképesebb megoldásokkal állnak elő, mint azok, akiket a támogatás elkényelmesít, és leginkább a támogatóra figyelnek.

Mégis, lehet-e RHIO-kat vállalkozásszerűen működtetni? Erre a kérdésre egyelőre nincs világos válasz. A túlélés kétséges. Van néhány sikertörténet is, de ezek aligha győzik meg a kételkedőket.

Vendéget hívni egy kurzusra jó dolog. A vendég általában a gyakorlatból jön. A gyakorlat mindig más egy kicsit, mint az elmélet. Az elmélet általában letisztultabb, rendezettebb, de szinte mindig késésben van a gyakorlat mögött, ami színesebb, gazdagabb nála. Egy kurzuson mindkettőre szükség van, jöjjön tehát a vendég.

Vendéget hívni egy kurzusra kockázatos dolog. A vendég a gyakorlat embere. Ért valamihez, csinál valamit, de nem biztos, hogy tud róla beszélni. Nem akárhogy beszélni, hanem ahogy egy kurzuson kell. A meghívó felet néha kellemetlen meglepetés éri. Kiderül például, hogy a remek gyakorlati szakember a katedrán lámpalázas lesz, elbizonytalanodik. Hiányzik belőle az előadói rutin. Nem tudja pontosan, hol is tart a kurzus, vagy nem törődik vele, elölről kezd mindent vagy előre ugrik, lelövi a következő foglalkozás poénját. Néha azt is mondja, hogy az elméletnek nincs igaza, minden másképp van, mint ahogy a könyvek leírják, és ilyenkor a hallgatók kárörvendte pislognak a kurzus gazdája felé.

Mitnyik Bélával (Stratis Kft.), akit a minap hívtam meg egy outsourcing-kurzusra, szerencsém volt. Pont azt kaptam tőle, amit vártam. Az outsourcing alapjait már leraktuk, most kellett valaki, aki a gyakorlatról beszél, a kiszervezés folyamatáról az ötlettől a megvalósításig. Kérdésekkel gyakran megszakított (jón jel, a közönség ébren van és figyel!) előadásából kiderült: amit az elmélet az outosurcingról mond, az általában jó. Jó, de messze nem teljes. Az élet aranyfája zöldebb. A szolgáltató részlegekben emberek ülnek, emberi erényekkel és gyarlóságokkal. Semmi sem megy simán. Mindennek alaposan utána kell járni, semmit sem kell azonnal elhinni.

Az informatikai rendszereket nem istenek tervezik. A rendszereknek múltja van, valahogy kialakultak, burjánzanak, ágaik hol zöldelleni, hol hervadni kezdenek, az emberek pedig közben egymást váltják: aki elmegy, egy kicsit mindig magával visz a kollektív emlékezetből. Egy jó kiszervezési akcióhoz idő kell, következetesség és szigorú módszertani logika. Gyakorlati ismeretek nélkül a hallgatókban talán csak az marad meg, hogy azt szokták kiszervezni, ami nem tartozik a „core business”-hez, ami nem alapvető kompetencia, meg talán az is, hogy az egésznek van valami köze a  tranzakciós költségekhez.

A foglalkozás után, hazafelé tartva, esettanulmányokat válogattam a nyári outsourcing kurzushoz. Szerencsére van belőlük bőven. Az esttanulmány jó dolog, de csak félúton van az elmélet és a gyakorlat között. A jó vendég már egész közel van a gyakorlathoz, de neki is ki kell szakadnia a maga világából, el kell jönnie az osztályterembe. Oktatási szempontból az ideális az lenne, ha nemcsak beszélnénk valamiről, hanem ki is próbálnánk… 

Mozi: Ellenséges vágyak. Háború van. Japán megszállja Kína keleti partvidékét. A lány egyetemista. A férfi magas rangú hongongi kollaboráns, vagyis kínai, aki a japánoknak dolgozik. Valamiféle főrendőr vagy kémelhárító, nem lehet pontosan tudni. Precíz, hatékony, kegyetlen ember. Szadista hajlamai vannak - ez talán foglalkozási ártalom, vagy a hajlamhoz keresett foglalkozást.

A lány csatlakozik egy amatőr ellenálló csoporthoz. Csapdába kell csalnia a férfit, akit a többiek meg akarnak ölni. A csalétek saját maga: el kell csábítania a másikat. Lassan, megfontoltan, hogy az ne gyanakodjon. A férfi azonban gyanakszik, az első akció nem sikerül.

Eltelik néhány év. A háború még mindig tart. Második kísérlet. A lányt most profik irányítják. A feladat ugyanaz: felmelegíteni a kapcsolatot, új csapdát állítani. A lány szenvedélyes viszonyt kezd a férfival. Hogy közben mit érez, nem tudjuk: ez ránk van bízva. Nyers testiség a vásznon. A férfi meg akarja ajándékozni a lányt. Testőrök nélkül, egy szál sofőrrel jön el az ékszerészhez. Hibázik, az ellenállók pont erre várnak. A férfi és a lány az ékszerész szobájában ül. A lány felpróbálja a gyémántgyűrűt. Majd dönt. Billen a mérleg. Talán a gyémánt? Talán végre valami emberi? Talán Stockholm-szindróma? Végkifejlet, a légvégén újabb fordulattal.

Jó film, majdnem tökéletes. A rendező a két ember viszonyára koncentrál. A történelmi háttér szinte mellékes. A háború képileg tulajdonképpen alig van jelen. Nem látjuk, inkább beszélnek róla. Nincs is már sok hátra belőle. Tulajdonképpen minden egész másképp is alakulhatna. A történetbe, a látványba, a színészi játékba feledkezett néző inkább csak utólag gondolkodik el néhány kérdésen. Miért megy ez a játék ennyire könnyen a lánynak? Őstehetség lenne kötélidegekkel? Ha gyanakszik, ha életformája a gyanakvás, miért nem tud ez a férfi néhány információt ellenőrizni? És a leszámolás, a merénylet: miért kell ezt az egészet ennyire lassan és komplikáltan csinálni?

De lehet, hogy mindezek lényegtelen semmiségek. Két ember viszonyáról van szó, egy férfi és egy nő közeledéséről, valamiféle egymásra találásáról, testi és lelki viszonyáról. A többi csak díszlet, esetlegesség, mellékes körülmény.

Az "IT Lábjegyzet", vagyis ez a blog átköltözött az IQSYS honlapjára. Egy darabig még a régi címen is elérhető, de érdemes átállni az újra, ami http://www.iqsys.hu/ , pontosabban http://www.kfki.com/hu/blog.php .

A vágány mellett tessék vigyázni!