iqsys.hu Guest

Danah Boyd meghívást kapott Davosba, a nagy világgazdasági összejövetelre. El is ment, és tapasztalatairól hosszú blogbejegyzésben számolt be. A politikusok dögunalmasak voltak, a sztárok és a művészek érdekesek.

Danah mindenféle jobbító szándékú műhelymunkának is részese volt. A résztvevőket kisebb csapatokra bontották; mindegyik kapott valamilyen feladatot, például azt, hogy dolgozzák ki egy település online kommunikációs és információmegosztási tervét, vagy találjanak megoldást egy környezetvédelmi problémára, elvégre melegszik a Föld, Nápolyt meg elnyeli a szemét. Meglepődve tapasztaltam, írja Danah, hogy az üzletemberek mennyire nincsenek tisztában a saját szerepükkel a bajok előidézésében és fenntartásában. A jó szándék sokakban megvan, de ez valami olyasmi, mint amikor valaki a hídról belök egy másik embert a folyóba, majd utánadob egy mentőövet. Szeméttel árasztja el a világot, majd takarítódélutánt szponzorál.

Igen, ennél a gondolatnál érdemes megállni egy pillanatra, mert sok érdekes kérdés van itt. Vegyük például a társadalmi egyenlőség problémáját. Évtizedek óta a gyorsan fejlődő, fantasztikus dolgokat produkáló infokommunikációs korszakban élünk. Romlott vagy javult a helyzet az egyenlőség szempontjából? Régi tapasztalat, hogy az alapvető technikai újdonságok megjelenését utópiák kísérik: az új technikának köszönhetően eltűnnek majd a társadalmi különbségek, közelebb kerülünk egymáshoz, emelkedik a jólét, mindenki egyformán hozzáfér a bőségszaruhoz. Így történt?

Ítéletet mondani még korai, de a kép egyelőre vegyes. A statisztikák azt mutatják, hogy a világban az utóbbi években csökkent a szegények száma. A legszegényebb 20% jövedelme szinte mindenütt nőtt, talán Latin-Amerika egyes országait kivéve. Remény van rá, hogy ez a folyamat nem áll meg. India és Kína emelkedése pozitív hatást gyakorol a mutatókra. Ez a jó hír. A rossz hír viszont az, hogy az országokon belül viszont nőtt az egyenlőtlenség, méghozzá gazdag és szegény országokban egyaránt. A gazdag és a szegény rétegek távolodnak egymástól.

1950 és 1990 között ez pont fordítva történt. Azt is mondhatjuk tehát, hogy a fordulat éppen az egyenlőség szimbólumának kikiáltott internet évtizedében következett be. Vajon miként idézte elő ezt a helyzetet a technológai fejlődés, a piacgazdaság és a globalizáció együtt és külön-külön? Melyik a ludas a három közül?

Egyes jelekből arra következtethetünk, hogy a technológia, különösen a feltörekvő országokban. Nemrég az IMF is hasonló következtetésre jutott. Önéletrajzi könyvében Alan Greenspan, az amerikai Fed nemrég nyugalomba (?) vonult elnöke is foglalkozik a kérdéssel. Azt írja, hogy az alkalmazottak összesített relatív jövedelempozíciója (részesedése) az elmúlt időkben alig változott a tőkével szemben, a belső egyenlőtlenség viszont határozottan nőtt, hiszen alkalmazott sokféle van, ebbe a csoportba tartoznak például a vezérigazgatók is.

Úgy tűnik tehát, hogy az információs technológia fejlődése emeli az általános jólét szintjét, csökkenti az országok és régiók közötti különbségeket, növeli viszont a belső egyenlőtlenséget. Jó és rossz egy kosárban. A kérdés az, mi a teendő. A technológia által előidézett problémák megoldására jó a még több technológia?      

Pár napja elsétáltam a Kollégium mellett, ki a nagy térre, a Templom elé. Itt játszódik A macskák szerdája, Szabó Magda drámája. Most fejeztem be, esténként olvastam, jelenetről jelenetre haladva. Még tavasszal meg akartam nézni, de nem jutott rá idő, most viszont kijött könyvben, három drámatársával együtt.

A macskát, amit valamilyen francia szokás szerint le kell dobni a toronyból, hogy halálával megváltsa a város bűneit, itt úgy hívják: Csokonai. A történet a nevezetes Csokonai-per. A macskát Müllernek, a bécsi rendőrség ügynökének kellene megtalálnia és ledobnia. El is indul, elmegy a Városba, ahol álcázásból elfoglalja a vámigazgatói széket. Bécs ideges, a politikai helyzet feszült, Martinovicsék ítéletre várnak. Müller képzett ember, nem rohan ajtóstul a házba: tudja, hogy egy sértett emberre van szüksége, akit együttérzéssel hálóba lehet csalni, akit ki lehet használni. Meg is találja Lengyelben, a kollégium diákjában, aki nem kapja meg az áhított ösztöndíjat, a versei pedig nem kellenek senkinek. Müller vele állít csapdát, amibe Csokonai belesétál, mit sétál, belerohan.

A macska azonban végül mégse Müller kezéből hull le a toronyból. A poétát Domokos főkurátor, a Város mindenható ura távolítja el a kollégiumból. Domokos messzire lát, és tudja, hogy a célok és az érdekek egyeztetése nehéz feladat. Mert van az ország, van a vallás, van a Város, van a Kollégium, és van az ember, a zseni, akit most úgy hívnak: Csokonai. Az érdekeik néha egyeznek, néha nem. Domokos óvatosan manőverez ebben a bonyolult halmazelméleti szituációban. Müllert végül legyőzi, de tragikus győzelem ez, hiszen fel kell áldoznia a magasabb értékekért valakit, aki szívének nagyon fontos, és akit úgy hívnak: Csokonai. Azt is tudja, hogy sem a kortársai, sem az utókor nem fogják dicsérni ezért, mert ehhez az kellene, hogy ők is átlássák a célok és az érdekek eme bonyolult hierarchiáját, meg tudják különböztetni a fontost a fontosabbtól, a mát a holnaptól, és messzebbre lássanak az orruknál.

Erre viszont aligha lehet számítani. Domokos nem is számít rá, csak dönt. A macska pedig repül.   

Pénteken egy egyetemi hallgatóval beszélgettem, aki az eBay-ről ír szakdolgozatot. Azt tanácsoltam neki, hogy figyelje a napilapokat. Meg Whitman tíz év után távozni készül a vezetői székből. Azt mondja, eredetileg is így tervezte, tovább maradni nem egészséges, jöjjön a friss erő. A lapok most találgatják, ki lesz az utódja.

A cégnek ma mintegy 15 ezer alkalmazottja van és 248 millió regisztrált felhasználója, ami ugyebár nem semmi. Az árfolyama 2004 legvégén volt a csúcson, azóta alacsonyabb szinten hullámzik, összességében inkább lefelé tendál. Ha minden számot összeadnak, 2007-re 30% körüli forgalomnövekedés várható. Sokan az ötödével is beérnék. De akkor mi a gond? Hát az, hogy 1998-ban ugyanez a szám 700% fölött volt. Egy évre rá már 200 alá estek, most meg alig harminc. Az árfolyam reagál. Érdekes dolog ez a pénzügyi matematika.

A kreatív rombolásról szóló cikket egyelőre lezártam (lehet, hogy a lektoroknak erről más lesz a véleménye). A példák viszont szaporodnak. Ha most folytatni kellene a megkezdett listát, valószínűleg a virtualizálás témájába ásnám be egy kicsit magam. „Is this the most disruptive technology in business computing since the internet?” - teszi fel a kérdést a friss The Economist (január 19.), és fenn is hagyja a levegőben. Romboló innováció a virtualizálás? Ha igen, akkor leírható a „disruptive” innovációk általam is bemutatott, Clayton Christensentől származó modelljével? Ha igen, mit rombol tulajdonképpen?

Azt látom egy grafikonon, hogy a Gartner szép jövőt jósol neki: 2011-ig nagyjából a piac megháromszorozódását várja. Azzal is tisztában vagyok, hogy a virtualizálás ügye már vagy negyven éves, az IBM már a hatvanas években is foglalkozott vele. Arra is rájöttem, hogy személyesen is találkozhatok vele, ha például veszek egy új Apple gépet, amin a Macintosh és a Windows operációs rendszer egyaránt futhat. Két gép egyben. A hardver elválik a szoftvertől. A gép több gépre osztható, amiken többféle alkalmazás futhat többféle operációs rendszeren. Nem kell minden alkalmazáshoz új gépet vásárolni, a polcokat gépek tömegével telerakni: egyik alkalmazás, egyik gép, másik alkalmazás, másik gép. A „virtuális gép” könnyen mozgatható a hardvren, a gépek összekapcsolhatók, a kihasználásuk optimalizálható, az éppen feleslegeseket ki is lehet kapcsolni. Kevesebb energia, kisebb hely, kevesebb kiszolgáló. Ideális megoldás nagy informatikai közművek (felhők, szerverfarmok, adatközpontok) építéséhez és működtetéséhez. Nicholas Carr nyilván elégedetten dőlhet hátra: Ugye megmondtam!

Tegyük fel a kérdést: most éppen e nagy IT központok lelkéért, operációs rendszeréért folyik a harc? Valami olyasmiről van szó, mint a PC és a DOS születésénél? Ezért érdekes annyira, hogy mit csinál a Microsoft, megszerzi-e a WMware-t meg a Calistát? És hogy a kép még bonyolultabb legyen: meddig jut a XenSource a nyitott forráskódú hypervisor-változattal? Aztán ott van a HP meg a Sun a maga szerverkínálatával… 

Fekete nap volt a világ tőzsdéin. Egyre többen mondják, egyre hangosabban: Amerika nem ússza meg recesszió nélkül, és azt mások is megérzik majd. Az előző recesszió a század legelején volt, és fontos szerepe volt benne az informatikai szektornak, a túlértékelt internetes cégeknek. A most várható recessziónak más okai vannak. Ha tényleg lesz, megfigyelhetjük majd, miként hat az informatikai szektorra. Minden bizonnyal lesznek rövid- és hosszú távú hatások. Ha a cégek nyeresége és piaci értéke csökken, visszafogják a beruházásaikat, vagyis csökkenni fog a kereslet az IT eszközök iránt is. Hosszabb távon viszont a recesszió racionalizálásra, költségcsökkentésre, olcsóbb források kihasználására ösztönözhet. Ha az informatikai ipar képes lesz ezt az igényt kielégíteni, fontos szerepe lehet az újabb fellendülés elindításában. Most mindenki nyilván azt fogja figyelni, mennyire csökkennek a beruházások, és mikor vesznek újból lendületet.

Mozi: Amerikai gengszter. Jó film. Egész jó film. Ridley Scott nagyon tud rendezni, ha éppen van neki mit. Most éppen van. Maga a gengsztertörténet a maga megszokott elemeivel és mintázatával tulajdonképpen nem lenne igazán érdekes. A kábítószer-hálózat főnökét üldözi a szorgalmas detektív. Útjuk szükségszerűen keresztezi egymást. Mindketten ügyesek, taktikáznak, lövöldöznek, kedvesek és erőszakosak, durvák és sármosak, mindenféle magánéleti kötődésekkel és defektekkel.

De ez csak egy réteg a filmben. Van más is. Aki figyel, a film legelején elkap egy villanásnyi időre megjelenő évszámot: 1968. Bizony, ez tulajdonképpen egy évfordulós film. 1968: a Vietkong Saigont ostromolja, Nixon az új elnök, Martin Luther King és Robert Kennedy meggyilkolása, az első szívátültetés, az Apollo 8 a Holdat kerüli, hippik heverésznek a parkokban. Negyven éve történt mindez, az amerikai lapok mostanában tele vannak emlékezésekkel és elemzésekkel. 1968 népszerű címlapsztori. A filmben Lucas, a fekete gengszter King tiszteletes fényképét tarja az éjjeliszekrényén a családi fotók társaságában. Számítógép látható állapotban még sehol, az asztalokon csak papír, a nyomozók parafatáblára gombostűzik a fényképeket és az információkat, a fotókat sötétkamrában hívják elő, az egyik jelenetnél még Antonioni is eszünkbe jut. A háttérben folyamatosan fut a történelem, Nixon fekete-fehér tévében beszél, Vietnámban a dzsungelt és a falvakat bombázzák, New York nyüzsög.

A film legelején az öreg gengszterfőnök rövid menedzsment-eligazítást tart segédjének, kiszemelt utódjának: nézz csak körül, fiam, a jövő a szupermarketeké és a diszkontáruházaké, a mindenféle Martoké. Az ellátási láncot le kell rövidíteni, át kell lépni a közvetítőket, ügyelni kell a minőségbiztosításra, kevés embert kell alkalmazni, mert az ember a láncban a legdrágább és legkockázatosabb tényező. Közben ügyelni kell a társadalmi felelősségre, gondoskodni kell a családról, a népedről. Én nem szeretem ezt az új világot, de ha erős akarsz maradni, alkalmazkodnod kell. Legfontosabb dolog a rend, de néha új rend kell.

Lucas, az utód jó tanítványnak bizonyul: átszervezi a globális ellátási láncot, közvetlen kapcsolatot épít ki a termelővel, átszervezi az elosztást, vigyáz a minőségre. Polgár-gengszter ő, igazi családfő, gondoskodó paternalista főnök, templomba járó ember; ízlése is van, afféle modern-konzervatív, láthatjuk a lakásán: szolid, masszív bútorok, modern képek.. Polgár-gengszter, nyakkendős szőrmebundás, aki az üzletben hasonszőrűekkel érintkezik. Gondolom, az adót is fizeti, jótékonykodik, mindenféle alapítványokat is támogat. Megadja a családnak mi a családé, és a császárnak, ami a császáré. Eljár a tarkabarka, zajos és léha házibulikra, beül egy-egy bokszmeccsre, de lehet, hogy szívesebben nézelődne egy képtárban.

Az életforma fenntartásához, a család felemeléséhez persze működtetni kell a kábítószerüzletet, időnként le kell lőni néhány embert - hát igen, semmi sem lehet tökéletes, mindennek ára van. Lényeg az, hogy korrekten és hatékonyan csináljuk, a minőség pedig legyen tökéletes, az ügyfél legyen elégedett, a haszon legyen tisztességes.

Lucas szervezési innovációi felkavarják a narkó-ökoszisztémát; a főnök talán maga sem számít rá, hogy ez a rendszer ennyire bonyolult, hogy mennyien élnek belőle, rosszak és jók egyformán. Ha az üzlet meggyengül vagy átszervezik, egy csomó ember elveszíti az állását, a megszokott megélhetési forrását, legyen akár máktermelő, utcai terítő, a sereg logisztikusa, rendőr vagy ügyvéd. Nem meglepő, hogy Lucasnak sok ellensége lesz, amit egy darabig kezelni tud, de egyre jobban belebonyolódik a szálakba, a végén a börtön már tulajdonképpen megkönnyebbülés. Mindehhez ott van New York és a Harlem, ott van Indokína, ott van végtelenül szegények, a gazdagok és újgazdagok világa, szociográfiai és antropológiai részletezettséggel és kidolgozottsággal. Szóval jó film, akkor is, ha tudjuk, hogy az ilyen filmek általában mivel szoktak végződni. Nem a felső réteg cselekménye a legérdekesebb benne, hanem ami alatta, mögötte van.  

1946-os Naplójában Márai Sándor megemlíti, hogy Karinthy Ferenc bejelentkezett hozzá és meglátogatta. Komoly dolgokról beszélgettek, írja Márai, de neki végig a volt az érzése, hogy Cini egyszer csak felugrik és röhögve elrohan, mint az apa, Frigyes novellájában Frédi, aki kondoleálni megy a gyászoló Stánci nénihez, de amikor meghallja a "barátfüle" szót, nem bírja tovább, felpattan, mert fél, hogy botrány lesz, ha belőle kipukkan a röhögés.

Miről jutott ez most az eszembe? Arról, hogy most fejeztem be a harmadik Karinthy, Márton (a könyvben Marcinak nevezi magát, a többieket a vezetéknevükön szólítja) új könyvét. A címe tisztelgés Kuroszavának: A vihar kapuja. Jó író volt Karinthy Ferenc, azaz Cini? - teszik fel a kérdést többször is benne. Személyes véleményem az, hogy jó író volt, de írt rosszat, sőt, néha nagyon rosszat is. A ’46-os Naplóból kiderül, hogy Márai, aki elolvasta a Szellemidézést, kifejezetten tehetségesnek tartotta. A ’47-es Naplóban a Kentaurt dicséri. Az utókor majd minden bizonnyal megrostálja az életművet.

Jó író volt Karinthy Ferenc? Fiának, Marcinak minden jel szerint nagyon fontos ez a kérdés. Egy zseniális nagyapa és egy befutott „jó író” apa árnyékában élni nem könnyű dolog. A bevezetőből megtudtam, hogy A vihar kapuja tulajdonképpen Marci doktori értekezése. Summa cum laude vizsgázott vele. Az értekezés műfajban meglehetősen szokatlan példányról van szó. A téma persze a színház, de az unoka nem klasszikus tanulmányt írt. Összegyűjtötte régi főiskolai, rendező szakra járó osztálytársait, beszélgetett velük, majd papírra vetette az anyagot, fogalmam sincs, mennyi válogatással és szerkesztéssel. Akár hangjátékként elő lehetne adni az egészet.

Az osztálytársak közül nem állt mindenki kötélnek, és olyan is van, aki már nem él; a kép tehát nem teljes, de fölöttébb érdekes. Az osztály 1968-ban indult, első publikus rendezéseikkel a hetvenes évek elején jelenhettek meg, tehát ezek jó részét én is láthattam, néhány meg is maradt az emlékezetemben. Valamennyien valamilyen hátszéllel érkeztek a főiskolára, ami egyfelől nyilván előny, másfelől viszont hátrány is, mivel valakihez viszonyulni kell, valakinek az árnyékában kell élni, valakit követni kell vagy éppen lázadni ellene. A beszélgetésekből kiderül: mindenkinek van valamilyen defektje, Freud mester bizonyára örülne is némelyiknek.

A beszélgetések szintének hatnak, néha kegyetlenül őszintének. Te hogy láttál engem, én milyennek láttalak téged. Ki volt tehetséges, mi kellett a karrierhez, ki csalódott, ki hagyta el a pályát. Ki őszinte, ki pózol, kinek szelektív vagy torzít az emlékezete. Ki vett komolyan valamit és ki nevezett rajta. Mi történt a Nemzetiben, hogy történt Marton és Major leváltása, milyen volt a Madách fénykorában, a Víg Várkonyi alatt. Hogyan vonultak le egész csapatok vidékre, milyen színházat csináltak Kecskeméten, Szolnokon és Kaposváron, hogy vették ostrom alá Budapestet. Mi lett mára a színházból, mikor szűnt meg a színház és a közönség közötti politikai cinkosság, hogy tendál ma valamiféle szórakoztatóipari vállalkozás felé az egész, hogyan lett a drámából szakmányban írt musical, a színészből piaci reklámfigura, van-e remény a feltámadásra.

Marci a beszélgetésekhez hozzákeveri néha apja Naplójának részleteit, saját és felesége leveleit, mások visszaemlékezéseit. Érdekes világ volt, a Kádár-rendszer fénykora, és tulajdonképpen a magyar színházé is. A beszélők híres előadásokat emlegetnek: a Mózest, a Marat halálát, Az ügynök halálát (Latinovits, Cserhalmi - én az akkori csepeli művelődési házban láttam, nem tudom, megvan-e még - mármint a művelődési ház -, és ha igen mi van benne). Olvasás közben azon gondolkodom, hogy ha ma hoznák ki ugyanezeket az előadásokat, ugyanúgy megrendezve, az akkori színészekkel, vajon ugyanilyen szenzáció lenne-e körülöttük; vagyis mennyire múlik a hatás az adott közegen, és mennyire a rendezői és színészi teljesítményen.   

Itt a kreatív rombolásról szóló cikk utolsó része. A régebbi példákon már túl vagyunk. A végére három újabbat választottam ki: az "on demand" üzleti modellt, a Web 2.0-ás jelenségcsokrot és az elektronikus könyvet. A cikknek csak itt a blogon van vége, a nyomtatott változatban lesz összegzés is, no meg irodalomjegyzék, ábrák, lábjegyzetek, JEL kód... - szóval minden, ami kell. Tehát az itteni utolsó rész:

Az infokommunikációs szektorban számtalan folyamatban lévő innováció van, köztük sok olyan is, amelyek kimenetele bizonytalan: nem lehet tudni, az új kombinációk (termékek, szolgáltatások, eljárások, kiszolgálási módok stb., vagyis a teljes schumpeteri innovációs skála) mennyire lesznek sikeresek, kiegészítik-e a régieket vagy kiszorítják azokat a piacról. Különösen nehéz megítélni, hogy mely innovációk esetében következik be a kínálati piac strukturális átalakulása, a christenseni értelemben vett „disruption”. A 2. sz. ábrán bemutatott modell alapján megfogalmazhatunk néhány állítást azzal kapcsolatban, hogy mikor nő meg ennek a valószínűsége:               

(a) Az adott piacon, még a piac felső végén is, sok olyan felhasználó van, akik a meglévő termékek teljesítményét, képességeit nem tudják kihasználni, vagyis a kínálat a minőség és a teljesítmény tekintetében „túllő” a keresleten. A piac beérné egyszerűbb, olcsóbb termékkel is, és ez az igényesebb felhasználókra is vonatkozik. Ez utóbbiak egyre kevésbé hajlandók megfizetni az egyre különlegesebb és egyre drágább termékverziókat.             

(b) A potenciális felhasználók egy jelentős része nem tudja használni a jelenleg kínált termékeket. Ennek többféle oka lehet: nem tudják azt megfizetni, a használat csak bizonyos helyeken és körülmények között valósítható meg, a használathoz különleges szakértelem szükséges, stb.                    

(c) A használók és a nem használók között sokan vannak olyanok, akik különösen fontosnak tartanak egy eddig nem biztosított terméktulajdonságot vagy -funkciót.             

(d) A piac alsó végén, illetve eddig ki nem használt fogyasztási körülmények között új, a piac felső végén használttól eltérő technológiára épülő termékek jelennek meg.                   

Ezek a helyzetek többnyire a technikai termékinnovációk tipikus diffúziós pályáján is bejelölhetők: a kínálati versenymezőny átalakulásának valószínűsége nő, ha a terjedés egy nagyobb szegmens határához érkezik. (Lásd erről pl. Moore [2002]).                  

A felsorolt szituációk stratégiai lehetőséget jelentenek az új belépők, és veszélyt a nagy és fontos ügyfeleik kiszolgálására, „fenntartó” innovációra koncentráló vezető vállalatok számára.                  E tanulmány hátra lévő részében néhány példát mutatunk be ilyen nyitott helyzetekre az infokommunikációs szektorból. Hangsúlyozzuk, hogy nyitott, többféleképpen értelmezhető, több lehetséges kimenettel rendelkező szituációkról van szó.            

Az „on demand” kiszolgálási  modell az informatikában                      

Az informatikai alkalmazások piacán jelenleg három alapvető üzleti modell él egymás mellett. Ezek egyike évtizedek óta jelen van, a másik kettő viszonylag újnak, tehát innovációnak számít. Közgazdasági és piaci sajátosságaik (költség- és bevételi struktúrájuk, fedezeti sajátosságaik stb.) eltérőek, versenyeznek egymással, ezért kiválóan alkalmasak összehasonlító elemzésre, az innováció és a schumpeteri „kreatív rombolás” működési mechanizmusának gyakorlati vizsgálatára. E három üzleti modell a következő: (1) az alkalmazás eladása a szoftveriparban megszokott licencelési formában; (2) az alkalmazás webes szolgáltatásként, „on demand” formában való értékesítése, használat alapján történő fizetéssel; (3) az alkalmazás ingyenes terjesztése, reklámbevételekből finanszírozva.                   

A vállalati informatikai alkalmazások piacán alapvetően az első két modell van jelen. A 4. sz. ábrán láthatjuk, hogy az egyik legnagyobb és legtekintélyesebb infokommunikációs piacelemző cég, a Gartner Group elemzői szerint mekkora, illetve várhatóan mekkora lesz a teljes piac (ezt mutatják az oszlopok), és mekkora rést tud kihasítni magának belőle a második, „on demand” típusú modell a licencelési formával szemben (ezt olvashatjuk le az oszlopok tetején lévő, százalékos arányt mutató számokból). A prognózis azt jelzi, hogy az előbbi részesedése öt év alatt csaknem megduplázódik, részesedése meghaladja a teljes piac egynegyedét.            

Az „on demand” üzleti modell komplex innovációnak tekinthető: gyakorlatilag mind az öt, fentebb felsorolt schumpeteri innovációs típus megjelenik benne. Technikai fejlődése, piaci bevezetése már évekkel ezelőtt megkezdődött különböző formákban és elnevezésekkel. Fejlődése nem töretlen és egyenes vonalú: az előrelépések kudarcokkal, visszavonulásokkal keverednek. Térhódítása, tehát a schumpeteri „teremtő rombolás” nyomon követhető a piaci statisztikákon.                 

Kérdés az, hogyan értelmezhető ez a folyamat Christensen és kutatótársai modelljével. Nagy a valószínűsége, hogy „romboló’ (disruptive) innovációról van szó. Az „on demand” modell ma elsősorban a vállalati piac alsó szegmensében jelenik meg, az olyan kisebb cégek körében terjed, amelyek nem tudják vagy nem akarják a nagy kezdeti beruházást feltételező licencelési modellt használni. Egyes új belépők erre hamarabb felfigyeltek, mint a vállalati piacot uraló vezető szoftvervállalatok. A romboló potenciálra utal az is, hogy a komplex vállalati alkalmazások képességei, funkciói gyakran a nagyvállalati körben is kihasználatlanok: a kínálat „túllő” az igényeken, egy egyszerűbb, olcsóbb megoldás is megfelelő lenne. Azt viszont egyelőre nem lehet biztosan tudni, van-e akkora fejlődési potenciál a modellben és az alapjául szolgáló technológiákban, hogy a piac kínálati oldalának struktúráját átalakítsa, és az sem egyértelmű, hogy ez az átalakulás új versenyzők térhódításával, vagy - ahogy Schumpeter is írta - a vezető nagyvállalatok belügyeként jelenik-e meg.                             

A vállalati informatika „közművesedésével”, vagyis az „on demand” modell általánossá válásával kapcsolatban heves viták dúlnak (lásd pl. Carr [2008]). Lényegében arról van szó, hogy a vállalati alkalmazások területét ugyanazok a technikai és gazdasági erők mozgatják-e, mint például az áramszolgáltatásét, ahol ez a közművesedés egyértelműen bekövetkezett. Ennek megvannak a maga feltételei, így például a kiterjedt szabványosodás, a megbízhatóság, a pontos mérési és számlázási rendszerek.              

A Web 2.0 jelenségcsokor                          

Vizsgáljunk meg az infokommunikációs szektor egy másik, gazdasági és piaci szempontból figyelemre méltó innovációját, az úgynevezett Web 2.0 jelenséget. Nem egy újításról van szó, hanem egy összetett innovációs nyalábról, új kombinációk együtteséről. A múlt század kilencvenes éveiben az addig nehezen kezelhető internet és a világháló használatát nagymértékben megkönnyítette a felhasználók számára a böngészők, elsősorban Netscape cég Navigátorának megjelenése. Használatuk gyakorlatilag nem igényelt különösebb előképzettséget, ami ugrásszerűen megnövelte a felhasználók körét - ez tehát tipikus „new-market” innováció volt. A felhasználás viszont változatlanul passzív, befogadó magatartást jelentett: a világhálóról könnyű volt oldalakat letölteni, viszont változatlanul nehéz volt ott megjelenni, valamit publikálni.                   

A Web 2.0 jelenséghez tartozó, a közelmúltban megjelent technológiák és alkalmazások ezt a helyzetet változtatták meg: a technikai felkészültséggel nem rendelkező emberek számára megkönnyítették a hálón való megjelenést, publikálást és együttműködést, méghozzá elsősorban a fentebb említett webes „on demand” (jórészt ingyenes) szolgáltatásokkal. A Web 2.0 elnevezés sokféle, webes alkalmazások segítségével végzett egyéni és kollektív tevékenységet (keresés, publikálás, kapcsolati hálók építése, képek, filmek megosztása stb.) takar. A technológiai lehetőségeket egy sor új vállalkozás gyorsan kihasználta (pl. Google, YouTube, Facebook, a magyar iWiW, Blogtér).                 

A Web 2.0 esetében is potenciális „disruptive” innovációról van szó. Jellemzői alapján „low-end” és „new-market” innovációnak nevezhetjük. Egyelőre nem tudhatjuk biztosan, milyen mértékben és mélységben érvényesül majd ez a romboló potenciál. Fejlődési nyomvonalból is több van. Az egyik ezek közül egyes Web 2.0-ás alkalmazások megjelenése a vállalati alkalmazások körében. Ez a folyamat részben spontán módon, részben irányítottan és szervezetten bontakozik ki; lényegében sajátos „on demand” szolgáltatások használatáról van szó, az előző pontban leírtak tehát itt is érvényesek.                        

A „disruption” azonban más területen és formában is megjelenik: a Web 2.0-ás alkalmazások megváltoztatják az infokommunikációs szektorral amúgy is konvergáló médiaipar közgazdasági sajátosságait (tőkekoncentráció, beruházásigényesség, „one to many” modell, értéklánc, koordinációs mechanizmus stb.). Ez közvetlenül érinti az iparág kínálati oldalának vezető cégeit: a filmgyárakat, a kiadókat, a televíziókat, a rádiókat, az újságokat (lásd pl. az 5. sz. ábrán bemutatott, egy, a Web 2.0 jelenséget elemző OECD tanulmányban is szereplő felmérési eredményeket). Nagyon összetett, sokféle vonatkozással és lehetséges kimenettel bíró jelenségről van szó, amit közgazdasági, vállalatvezetési, szociológiai, jogi, sőt, politikai szempontból is kutatnak (lásd pl. Lanham [2006];  Benkler [1980]; McAfee [2006]; Lessig [1980]).           

Az elektronikus könyv                

Vegyünk górcső alá még egy innovációt az infokommunikációs szektorból: az elektronikus könyvet. A technikai megoldás a mai ember számára tulajdonképpen egyszerűnek hangzik: a könyv nem papírra nyomtatott formában jelenik meg, hanem képernyőn. Az úgynevezett e-könyvek tulajdonképpen célszámítógépek, amelyek formájukban, méretükben, sőt, kezelésükben (lapozás) is a hagyományos könyvekhez igyekeznek hasonulni. Könnyű elképzelni, hogy ha tömegesen elkezdenék felváltani a nyomtatott könyveket, az mekkora, schumpeteri értelemben vett rombolást okozna a gazdaságban: veszélybe kerülnének a nyomdák, a könyvforgalmazók, a könyvesbolt-hálózatok stb.                   

Ám az elektronikus könyvek eddigi változatai nem hoztak átütő piaci sikert, annak ellenére sem, hogy a Google és más vállalatok, intézmények kezdeményezéseinek köszönhetőn nagy sebességgel bővül a digitalizált formában rendelkezésre álló kiadványok köre. Mi lehet ennek a magyarázata? Nyilván lehet azzal is érvelni, hogy évszázadok alatt kialakult fogyasztási szokásokat nehéz megváltoztatni; más esetekben viszont ennek pont az ellenkezőjét tapasztaljuk, a mobiltelefonok terjedése például nagyon gyors volt. Valószínűbb azonban, hogy a piac egyelőre nem értékeli az e-könyvek által kínált plusz szolgáltatásokat és teljesítményt (kereshetőség, letöltési lehetőség, kapacitás, kapcsolat a világhálóval stb.), érzékeli viszont a megoldás hátrányait (kimerülő elem, szemrontó képernyő, törékenység…). Ha a Christensen-féle modellt használjuk, ez azt jelzi, hogy az e-könyv nem tudott radikális, szakadásos, de ugyanakkor fenntartó jellegű - azaz a felhasználóknak a korábbinál jobb teljesítményt kínáló - innovációvá válni. Ugyanakkor egyelőre nincs „disruptive” ereje sem: nem beszélhetünk „low-end” támadásról, hiszen az elektronikus könyvek nem a szegényebbek, igénytelenebbek piacára készülnek, és nincs szó „new-market” jelenségről sem, hiszen nincs olyan tömeges, eddig ki nem használt fogyasztási szituáció, amiben az új eszköz előnyös lenne. A schumpeteri és a christenseni rombolás tehát egyelőre elmaradt. Nem biztos, hogy ez mindig így lesz, a technikai fejlődés nem állt le, újabb kísérletek, próbálkozások várhatók.

Az iskola egyik hallgatójával beszélgettem a napokban. Orosz, de most itt él Európán, egy kínai vállalatnak dolgozik, és éppen egy német céggel építi az üzletet. A kínai cég egyike a legnagyobbaknak, emlékeim szerint valamilyen téma kapcsán emlegettem már ebben a blogban. Pár éve még a nevét sem hallottuk.

Nézegetem az UNCTAD statisztikáit a feltörekvő országok vállalatairól. A The Economist hozott le belőlük néhányat (január 12.). Az ebből a körből (Kína, India, Brazília, Mexikó stb.) induló multinacionális cégekről írnak. Friss erő, új nemzedék a porondon. Az egyik grafikonon látszik, hogyan növekednek a külföldi befektetéseik. A másik azt jelzi, hogy 2005-től hirtelen megugrott a határokon átnyúló felvásárlási és összeolvadási akcióik nagysága: a 2006-os szám több mint háromszorosa a 2004-esnek. Úgy látszik, egyesek elindultak bevásárolni.

Ide tartozó hír: a Hindustan Times nemrég arról írt, hogy a Wipro esetleg ajánlatot tesz a francia tanácsadó cégre, a Capgeminire. Lehet, hogy ebből nem lesz semmi, de a jelenség akkor is érdekes, különösen ha az ember figyeli például a Tata lépéseit.

Itt a következő részlet a kreatív rombolásról szóló cikkből. Az első szakasz célja a közönség érdeklődésének felkeltése és rokonszenvének megnyerése volt. A másodiké, ami tegnap került ebbe a blogba, a rombolásos innovációk működési modelljének bemutatása. A most következő szakasz múltbeli, jórészt már lefutott innovációk elemzését tartalmazza, amihez természetesen a bemutatott modellt használjuk, azt érzékeltetendő, hogy működik a gyakorlatban is. Íme:  

Az infokommunikációs szektorban az innovációs tevékenység rendkívül intenzív, a termékek, szolgáltatások, kiszolgálási módok, egyszóval az újabb és újabb schumpeteri kombinációk megjelenése gyors, a piac liberalizálásának köszönhetően a versenyük heves. „Kreatív rombolásra” kifejezetten erős a késztetés. Az innovációs jelenségeknek a 2. sz. ábrán leírt modellje hasznos segítséget ad a „kreatív rombolás” jelenségeinek értelmezéséhez, leírásához, elemzéséhez, sőt, az előrejelzéséhez is. Erre az iparágra is igaz, hogy nem minden innováció „romboló” (disruptive) jellegű, de ez a típus gyakran előfordul benne, néha kifejezetten látványos formában.     

A szektor két alapterméke, a telefon és a személyi számítógép a romboló innováció karakteres példánya.    

A telegráf és a telefon      

A telefon előtti legfontosabb és legfejlettebb távolsági kommunikációs eszköz az elektromos telegráf volt, ami a 19. század közepén jelent meg szolgáltatásként, és egészen az 1930-as évekig jelen volt, akkor szorították ki véglegesen az újfajta kommunikációs eszközök, elsősorban a telefon. E közel száz éves történetben természetesen sok innováció volt, köztük radikálisak, szakadásos jellegűek is: ilyen volt például az átállás a morze kódokról a betűs klaviatúrára, ami feleslegessé tette a morze ábécé ismeretét, értéktelenné tette a távírászok tudását. Ezek az innovációk nem voltak „rombolóak”, a technikai újításokkal a kínálati oldal vezető képviselői jelentkeztek. Ezek a vezető cégek - érthetően - a piac felső végére, vagyis a legnagyobb, legfontosabb vevőikre, a vasúttársaságokra, az újságokra, a pénzintézetekre koncentráltak: arra törekedtek, hogy számukra nyújtsanak egyre jobb teljesítményt. Alexander Bell találmánya, a telefon pontosan ezért nem keltette fel a figyelműket. (Azt is mondhatnánk: az adott helyzetben az elutasítással racionális döntést hoztak.)       

A telefon új eszközként jóval gyengébb teljesítményre volt képes a több évtizede fejlődő telegráfnál: kezdeti hatótávolsága pár száz méter volt, adatközlésre pedig nem volt igazán alkalmas. A vezető amerikai telegráfcég, a Western Union nem vásárolta meg Bell találmányát, aki erre saját céget alapított - ebből lett a későbbi AT&T. A telefon a piac alsó végén keltett érdeklődést: azok vásárolták meg, akik megelégedtek a kis hatótávolsággal. Kezdeti teljesítménye igen gyenge volt, de nagy volt a fejlődési potenciálja: sorozatos innovációknak köszönhetően felfelé haladt a 2. sz. ábra (b) egyenesén, feljutott a „high end” piacra és kiszorította onnan a telegráfot, az AT&T pedig legyőzte a Western Uniont. A „kreatív rombolás” folyamatos termékfejlesztés és piaci „rombolás” (disruption) formájában jelentkezett.        

A személyi számítógép      

A személyi számítógép, jelesül az IBM PC sajátos „romboló” (disruptive) innovációként jelent meg a számítógéppiacon. A számítógépipart egészen a nyolcvanas évekig az IBM nagygépei (az úgynevezett mainframe-ek) uralták. Ezek egymást követő generációit vállalatok és más tőkeerős intézmények vásárolták meg; az IBM innovációs programjaiban - érthetően - az ő igényeikre koncentrált, ők képviselték a piac felső végét. Amikor 1980 körül a piackutatók azt jelezték, hogy a kicsi és olcsó gépek gyerekcipőben járó piacán jó lehetőségek nyílnak, a vállalat vezetői elhatározták, hogy pénzt áldoznak a fejlesztésre, de a kis gépekkel foglalkozó csapatot szervezeti és költségvetési szempontból különálló egységbe szervezik, azaz leválasztják a vállalat hagyományos döntési és irányítási rendszeréről. A gyors piaci megjelenés érdekében úgy döntöttek, hogy az új kisgépet szabványos, a piacon kapható alkatrészekből állítják össze, vagyis a PC „architekturális innováció” volt: nem a komponenseiben volt új, hanem azok összerendezésében. Schumpeter innovációs típusai közül mások is megjelentek, például új beszerzési forrásokat is használatba vettek: az operációs rendszere a Microsoft kapott megbízást, a meghajtóra a Tandon, az áramköri lapokra az SCI, a printerekre az EPSON, az áramellátó rendszerre a Zenith, az elosztási megbízást pedig a ComputerLand és a Sears nyerte el.        

Az asztali kisgép rendkívül sikeresnek bizonyult a piac alsó végén, vagyis a magánszemélyek, családok körében, és mivel nagy volt a fejlődési potenciálja, rövidesen megjelent a piac felső végén is, teret hódítva a hagyományos mainframe-gépektől. Sajátos „new-market disruption”-ról van szó tehát, ahol a rombolás egy vállalaton belül jelentkezik: az egyik termék „kannibalizálja” a másikat. Schumpeter hasonlatával: a postamester alapítja a vasúttársaságot, a kreatív rombolás egy vállalat belügyeként nyilvánul meg, méghozzá az innovációk szinte teljes típusskáláján (új termék, új eljárások, új források, új szervezet). Ez a diagnózis azonban csak részben igaz, a rombolás nem maradt sokáig az IBM belügye: a szabványos alkatrészeket mások is össze tudták rakni, sorra jelentek meg a versenytársak, a PC olcsó tömegcikké vált, az vállalat teret vesztett az új belépőkkel, leginkább a Compaq-kal és a Dellel szemben. Az IBM 2004 decemberében eladta a PC üzletágát a kínai Lenovónak.                    

A mobiltelefon          

A 2. sz. ábrán bemutatott modell segítségével érdemes megvizsgálni, hogyan ment végbe a távközlési szektor egyik legfontosabb és legnagyobb innovációja, a mobil távközlés megjelenése és térhódítása. A történet nem ugyanaz, mint a telegráf kiszorítása esetében, ami meglepő, mivel technikai szempontból az első mobiltelefonok sokkal gyengébb teljesítményt nyújtottak vezetékes társaiknál: nehéz volt velük felhívni valakit, a kapcsolat gyakran megszakadt, az akkumulátor hamar kimerült, a készülék nagy, nehéz és drága volt. Mindezek alapján klasszikus „low-market” és „new-market” rombolásos esetet várhatnánk: a gyengébb, ámde jó fejlődési potenciállal bíró mobil alternatívát képviselő új belépők fokozatosan kiszorítják a hagyományos vezetékes piacaikra, ottani legfontosabb vevőikre koncentráló régi távközlési cégeket, a korábbi monopóliumokat.                  

A Western Union története azonban nem ismétlődött meg. Új belépők valóban megjelentek (lásd például a magyarországi eseményeket), de a régi vezetékes cégek nem szorultak ki a piacról: nagy piaci erővel bíró mobil üzletágakat nyitottak. E jelenségnek több oka is van. Valóban „new-market” innovációról van szó, de olyan esetről, amikor nem új ügyfelekről, hanem új fogyasztási helyzetről kell beszélnünk: a drága mobilokat elsősorban a régi vevők vásárolták meg, akik számára fontos volt a mobilitás. A mobiltelefon más szempontból is természetes kiegészítője volt a vezetékesnek: az összekapcsolhatóság kezdettől fogva elemi követelmény volt, amiről a vezetékes rendszerrel nem rendelkező mobiltársaságoknak is gondoskodniuk kellett. Nem meglepő, hogy az utóbbiak közül jó párat eleve azzal a szándékkal hoztak létre, hogy idővel a nagy vezetékes cégeknek adják el őket. A telegráf-esethez hasonló piaci „rombolás” (disruption) tehát nem következett be, a mobiltelefon ma szerves része a nagy távközlési társaságok úgynevezett triple play (hang, adat, kép), illetve quadraple play (vezetékes telefon, mobiltelefon, televízió, internet) néven emlegetett integrált termékkínálatának.           

Mindez természetesen nem változtat azon a tényen, hogy a mobiltelefon schumpeteri értelemben „kreatív rombolást” hozott a távközlési piacon, vagyis megkezdte a hagyományos vezetékes telefon kiszorítását. Az innováció „new market” jellege miatt csak a kilencvenes évek végétől kezdett csökkenni a vonalas előfizetések száma (lásd pl. a 3. sz. ábrán a Magyar Telekom vonatkozó adatait ). A többféle szolgáltatást nyújtó távközlési társaságok egyik fontos stratégiai problémája, hogy miként kezeljék ezt a „kannibalizálási” jelenséget. Egyes elmaradott országokban az is előfordul, hogy a mobiltelefon által képviselt „kreatív rombolás” azért nem megy végbe, mert a vezetékes rendszer ki sem épült: a fejlődés egyszerűen átlépi a vezetékes korszakot: igazából nincs mit lerombolni.           

Internetes telefonálás (VoIP)        

Ha folytatjuk a telegráf - vezetékes telefon - mobiltelefon innovációs sort, akkor a következő fontos újítás az internetes telefonálás (Voice over Internet Protocol, rövidítve VoIP). Az elgondolás tulajdonképpen egyszerű: ha a hang digitalizálható, akkor a digitális jelek az interneten továbbíthatók az ott alkalmazott protokollal, csomagkapcsolásos rendszerrel. Ez a megoldás jó darabig nem volt alkalmas hangtovábbításra: a hálózaton vándorló adatcsomagok késtek, elvesztek, nehezen álltak össze. A technika fejlődésével, a sávszélesség növekedésével azonban az eljárás elfogadható (bár nem tökéletes) megoldássá vált a piac alsó végének képviselői (pl. diákok, szegények) számára, akik az alacsony ár érdekében hajlandóak voltak lemondani a minőségről, vagyis beérték az alacsonyabb teljesítménnyel. Újabb és újabb fejlesztéseknek köszönhetően a VoIP megoldás folyamatosan emelkedett a 2. sz. ábra (b) egyenesén, és idővel elérte a piac felső végének igényeit képviselő (c) vonalat: a nagysebességű hálózatokkal rendelkező vállalatok, köztük a legnagyobbak is befogadták az internetes telefonálást.                

A történet eddig klasszikus „kreatív rombolásnak” tekinthető: az új technológia sok helyen felváltja a régit. Azt azonban egyelőre még nem lehet pontosan látni, beszélhetünk-e christenseni értelemben vett „rombolásról” (disruption) is, azaz az innovációk hatására számottevő mértékben átalakul-e a piac kínálati oldalának struktúrája. A piacot uraló nagy távközlési cégek a VoIP technológiát fenntartó innovációs stratégiájuk részének tekinthetik: nagy és fontos vevőiknek olcsóbb és értékesebb szolgáltatásokat nyújthatnak a segítségével. Az új belépők „low-end disruption”-nal próbálkozhatnak, azaz a piac alsó végéről megindulva támadhatják a vezető cégek pozícióit. A helyzetet az is bonyolítja, hogy ezek az új belépők a hagyományos távközlési szektoron kívülről is érkezhetnek: a népszerű, sokak által használt Skype jelenleg az internetes aukciós kereskedelemmel foglalkozó eBay cég tulajdona.