iqsys.hu Guest

Hopp, ezt a nevet már hallottam valahol. Scott Boras a baseball világából. Ha még valakit meg kellene nevezni onnan, bajban lennék. De nem, van még valaki: Joe di Maggio, de őt nem a baseball miatt ismerem, hanem mert ő volt Marylin Monroe férje, még Arthur Miller előtt.

De félre a pletykálkodással. Scott Boras fő fegyvere a statisztika. Úgy is mondhatnám, hogy az üzleti intelligencia. Thomas Davenport szerint a baseball a leganalitikusabb sport. Az adatok sportága. Kiváló alany statisztikai elemzésekhez. Mit kell kideríteni? Leginkább azt, hogy mitől függ a játékosok teljesítménye. Azt, hogy bizonyos körülmények között kik teljesítenek a legjobban. Adatok kellenek a körülményekről és a teljesítményekről, és persze ügyes algoritmusok.

Az IT, a statisztika, az, amit más közegben üzleti intelligenciának nevezünk, már régen bevonult a sportba. Vannak csapatok, vannak menedzserek, akik híresek az adatelemzési módszereikről. Például az Oakland vagy a Boston Red Sox. Három okból vonult be az IT a sportba: (1) mert adva van az igény: győzni kell, akkor jön a sok pénz; (2) mert rengeteg statisztikai adat halmozódott fel, tehát van mivel dolgozni; (3) mert a számítógépek és a szoftverek nagyon okosak lettek. Aki okosan használja az analitikus módszereket, előnyt szerezhet, ami persze csak addig tart, amíg a többiek nem csinálják ugyanazt. Ha ezt bekövetkezik, mást kell kitalálni: még több adatot kell összegyűjteni, finomítani kell az algoritmusokat, hatékonyabbá kell tenni a végrehajtást.

Ez is üzlet, itt is van IT. A már említett Davenport az üzleti intelligenciáról szóló könyvében egy egész fejezetet szentel a sportnak.               

Mihez hasonlít a blogvilág? Hát például a vízvezeték-hálózathoz. Tételezzük fel, hogy valaki meg akarja óvni a vízfogyasztókat a fertőzésektől. A víz bonyolult hálózatban áramlik mindenfelé. Hová tegyünk fertőzés-érzékelőket, ha kevés pénzünk van, mégis a lehető legnagyobb biztonságra törekszünk?

A vezetékhálózaton víz áramlik, a blogvilágban pedig hírek, információk, vélemények vándorolnak. Itt hova helyezzünk el érzékelőket, ha tudni akarjuk, mi fertőzi éppen az agyakat? A Carnegie Mellon University kutatócsapata szerint a két probléma kellő magasságból szemlélve nagyon hasonló. A megoldáshoz ki is dolgoztak egy matematikai modellt, amit a két példa (vízvezeték és blogvilág) segítségével teszteltek. Ha a blogolvasás költségeit nem vesszük figyelembe, a javasolt algoritmus a nagy, befolyásos, többnyire politikai tárgyú blogokat hozza ki győztesekként: őket figyeld, rájuk irányítsd az érzékelőidet. Ha viszont a blogolvasás időigényét (azaz költségét) is bevonjuk a képbe, a politikai blogok háttérbe szorulnak, a helyüket az „összefoglaló” blogok veszik át, amelyek kicsit lejjebb vannak az áramlási vonalban.

Érdekes, de az algoritmusnak nyilván megvannak a maga korlátai, így például a gondolatok áramlásánál csak a linkeket tudja figyelembe venni, magával a tartalommal nem tud mit kezdeni. Ha nincs link, nála nincs gondolati fertőzés.                 

Mi tetszett a legjobban a Hundertwasser-kiállításon? A zegzugosra épített kiállítóterem egyik sarkában van néhány bélyegterv, fölöttük pedig egy szöveg: a bélyeg akkor bélyeg, ha már átélte azt, amit egy bélyegnek átélnie kell: felnyalták egy borítékra, lepecsételték, szundikált egy sötét ládában, utazott stb. Így igaz.

Tulajdonképpen a könyv elején szereplő idézet lendített át azon a ponton, ami a hezitálás és a cselekvés között van valahol, és amit a marketingesek szoktak előszeretettel emlegetni a vásárlási folyamat tárgyalásánál: „A lányok hülyék.” Márai Sándor, Napló. A Magvető új novellás sorozatát nézegettem éppen, amikor kezembe akadt Erdős Virág könyve, az Eurüdiké. Vékony kötet, másfél óra elég az elolvasásához. Többféle műfaj: novella, vers, szöveggel összekapcsolt képsorozat. Meghökkentő helyzetek: Mária kiskutyát szül, Salamon király hajléktalan és egy műanyag babával játszik, Eurüdikét otthagyják az alvilágban. Óvatos egyensúlyozás a meghökkentés, a humor, az abszurd és a komor világlátás között.                

Színház: Becket, vagy Isten becsülete a Magyar Színházban, vagyis a (nekem) régi Nemzetiben. A problémák ott kezdődnek, hogy mit is jelent ez a cím tulajdonképpen. Az angol változat világosabb: Becket or the Honor of God. Némi internetes kutatás után látom, hogy több magyar fordítás él. Gimnáziumi nyelvtanórák rémlenek fel: mikor is teszünk a vagy elé vesszőt? És ha most itt van az a vessző, akkor hogy is kell ezt a címet értelmezni? Miben különbözik attól, ha így írjuk: Becket avagy Isten becsülete? És vajon ez a második világosabb?

De fel lehet tenni komolyabb kérdést is (fel is teszik a színpadon): egyáltalán, ki ez a Becket? Egy igaz a sok hamis között? Vagy egy ember, aki mindig azt a feladatot veszi komolyan, amit éppen adnak neki? Az ő becsületéről van szó, vagy Istenéről, és mi az a becsület tulajdonképpen? És ki ez a király, ez a neurotikus második Henrik?

Az előadás nem sokat segít a kérdések megválaszolásában. Kicsit esetlen is; furcsa például, amikor a tetőpontnál, a székesegyházi gyilkosság után bejönnek a díszletezők és komótosan átrendezik a színpadot. Úgy emlékszem, a darabot magyar változatban először a Nagyvilág folyóirat hozta le, én is abban olvashattam. Ott jelent meg a Love Story is, ami akkoriban nagy szenzáció volt, bár ez mai szemmel meglehetősen röhejes.                 

A friss HVG mellékletében látom, hogy reklámozni kezdték a Wikinómiát. A könyv fő mondanivalója tulajdonképpen egyszerű: ha a modern technológiának köszönhetően ezer eleven szálon tudsz kapcsolódni a külvilághoz, használd ki a lehetőséget, és ne  vedd körül magad szögesdróttal meg falakkal. Co-creation, co-innovation, crowdsourcing.

A magyarul hamarosan megjelenő kötet tele van példákkal, de újabbakat is szép számmal hoz az élet. Itt van az Apple telefonja, az iPhone. Klasszikus zárt terméknek indult: zárt készülék, zárt szoftver, működés csak egy bizonyos hálózaton, speciel az AT&T-én. Úgy tűnik azonban, hogy a nép nem szereti ezt a bezártságot. A szoftvert pajkos iskolások pillanatok alatt feltörték. Az Apple egy darabig védekezett: jó, törd fel, buherálj rá, amit akarsz, de aztán ne csodálkozz, ha a következő frissítésnél elszáll az egész, és ott állsz egy értéktelen féltéglával a kezedben. Most viszont úgy tűnik, a cég enged a nyomásnak. Úgy tudom, Jobs már bejelentette: a kaput kinyitják, jöhetnek a fejlesztők. Ez hozhat némi veszteséget, de a lehet, hogy a készülék így, nyitottan értékesebb és hasznosabb lesz a világnak, több emberhez juthat el, ami persze az Apple-nek is jó.                     

Dr. Percy Spencer békésen dolgozik a laboratóriumban. Éppen egy magnetronnak nevezett vákuumcsővel babrál, ami a radarok fontos alkatrésze. Megéhezik, benyúl az ingzsebébe, ahová még korábban becsúsztatott egy darab csokoládét. Az ujjaival érzi: a csokoládé megolvadt.

…És itt van az a bizonyos pillanat. Más ember talán dörmögne valami csúnyát az orra alá, és elindulna a mosdóba, hogy kiszedje az ingéből a foltot. Dr. Spencer viszont felélénkül: mitől olvadt meg ez a csokoládé? Csak nem a csőtől? Kerít valahonnan egy marék pattogatni való kukoricát és odaviszi, ahol az előbb a csoki volt, majd megbűvölve figyeli, hogyan ugrálnak szanaszét a laborban a vidám fehér labdácskák. Újabb kísérlet, most egy tojással. Felforrósodik és szétdurran, ahogy egy tisztességes tojásnak ilyen helyzetben viselkednie kell. Dr. Spencernek derengeni kezd, hogy éppen most találta fel a mikrohullámú sütőt.

Feltalálta vagy megtalálta - a történet alapján nehéz eldönteni. Mindenesetre a sütő idővel megjelent a piacon; első változatai akkorák voltak, mint egy ólajtó, de idővel összezsugorodtak, és most ott vannak számtalan konyhában.

A történet tanulságos, még akkor is, ha nem teljesen igaz. (Ki tudja?) Scott Berkunnak az innováció mítoszairól szóló könyvében találtam. A könyvről egy korábbi bejegyzésben már írtam pár dicsérő sort, mégis, most az utolsó laphoz érve, azt kell mondanom, hogy összességében inkább csalódást kelt. Túl sok benne az üresjárat, a lapos általánosság, akárcsak egyes leadership-könyvekben és csúcsvezetői memoárokban, tisztelet a kivételnek.

Mindazonáltal vannak benne jó részek, például az a fejezet, ami az innovációk kiszámíthatatlan következményeiről szól, vagy ez a történet a csokival, a kukoricával és a tojással. Berkun azt igyekszik igazolni vele, hogy az innováció nem valamilyen elhatározással indított lineáris folyamat. Dr. Spencer nem azzal jött be azon a bizonyos reggelen a laborba, hogy na, most feltalálom a mikrohullámú sütőt. Megragadta a lehetőséget, amit a pillanat kínált. Észrevette az útelágazást, a hirtelen megnyíló kis ösvényt két fa között, és elindult rajta. Véletlenül talált egy megoldást, és keresett hozzá egy problémát. Meg is találta, egy marék pattogatni való kukorica és egy nyers tojás alakjában.

Itt van az orrom előtt egy globális üzleti barométer. Szokatlan barométer, mert nem azt mutatja, hogy milyen idő lesz, hanem hogy milyen időt várnak. A The Economist kutatással foglalkozó testvércége készítette és publikálta. Nem egy mutatója van, hanem több: azt lehet látni rajtuk, hogy az egyes iparágakban mennyire optimisták a vezetők. Optimisták azok, akik szerint a dolgok jobbra fordulnak, a pesszimisták viszont - könnyű kitalálni - pont fordítva gondolják.

Az átlag most éppen +13, ami óvatos optimizmust jelent. Látványos különbségek vannak viszont az egyes szektorok között. A sor végén, lógó orral, három szektor áll: a pénzügyi szolgáltatásoké (hiába, itt van ez a jelzáloghitel-válság), a szállításé és a turizmusé (így egyben) és az ingatlanoké (ha nincs jelzáloghitel, nincs építkezés, esnek a lakásárak). De ki vezeti a sort legfelül, mosolygós, derűs arccal? Hát az informatikai ipar, de a távközlési szektor optimizmusa is átlag feletti.

Miben nyilvánul meg ez az optimizmus? Például azokban az árakban, amiket manapság egyes internetes cégekért kínálnak. A Facebook az idén becslések szerint körülbelül 150 milliós bevételt fog elérni, de ez nem zavarja az érte versengőket abban, hogy az értékét tízmilliárd fölé becsüljék. Mekkora P/E hányados lehet ez, emberek? A TechCrunch blog gazdája százmilliót kaphat a felvásárlójától, a RockYou!-é a pletykák szerint 500 milliót. A sajtóban pedig újra megszólalnak a kilencvenes évek végének ismerős hangjai: bizony, a stratégia most fontosabb a pénzügyi teljesítménynél… Az a fontos, hogy megépítsd, hogy a tied legyen, hogy első legyél, a vevők majd jönnek…

Újabb internetes lufi? Igen, újabb lufi, mondja Carlota Perez, aki remek könyvet írt az innovációs ciklusok természetéről. Csak ez a lufi, folytatja a gondolatot, most más, mint az előző lufi volt, a múlt század végén. Az egy hasznos lufi volt, mert segített koncentrálni a forrásokat a modern infokommunikációs infrastruktúra felépítéséhez. Rengeteg versenyző, gazdagon bugyogó tőkeforrások, sok IPO, általános gründolási láz. Ami viszont most van, az inkább kaszinózás, „asset inflation”, amiben egyesek meggazdagodnak majd, mások meg elszegényednek. Egy tisztességes iparágnak, véli Carlota Perez ebben a fejlődési szakaszban már nem pénz-, hanem termelés-vezéreltnek kellene lennie, és egy szép, oligopolisztikus piaci rend felé kellene orientálódnia, ahogy ez például az autóiparral is történt.

„All this opens serious questions about privacy, and about whether people are prepared to be constantly traceable, even if only by friends" - írja egy üzleti eseménnyel kapcsolatban Chris Messina. Igaza van, ezeket a kérdések egyre gyakrabban, egyre több üzleti és nem üzleti esemény kapcsán merülnek fel. A következményeket még nem látjuk világosan.                    

Pár napja írtam néhány sort arról, hogy a technikai fejlődés hatására egyes szakmák teljesen átalakulhatnak, akár teljesen el is tűnhetnek. Egyre inkább erősödik bennem az a meggygőződés, hogy közéjük tartozik a besúgói szakma is. Akkor gondolkodtam el ezen, amikor pár napja egy vadonatúj uszoda öltözőjében kamerák sora szegeződött rám. Csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy a kis öltözőfülkéből már ellopták a falra csavarozott ruhaakasztót. Ezek szerint az még nincs bekamerázva, és ezt mások is észrevették. Oda még el lehet bújni.

Persze tudom, az én érdekemben...