iqsys.hu Guest

Thália Színház: Gőzben. A Nagyváradi Állami Színház vendégelőadása. Maga a darab a „nők beszélgetnek” műfaj egy közepesre sikerült példánya. Nők beszélgetnek benne a sorsukról, gondjaikról, sérelmeikről, elfojtott és kiélt vágyaikról. Kiszámítható karakterek, kiszámítható vonalvezetés a cselekményben, az elmaradhatatlan katarzis a végén. A figurák finomabb kibontását a szerző „szókimondással” helyettesíti. A játék viszont jó: hat színésznő jutalomjátéka. A játéktér olyan kicsi, hogy aki az első sorban ül, arasznyira van a játszóktól, negyedikként ül egy asztalnál, aminél éppen három nő beszélget. 

Christine Rosen írja: régen a gazdag nemesek és polgárok festett portrékon örökítették meg magukat. Ma ezt mindenki megteheti valamelyik társasági hálózati oldalon. A portrékészítés öntevékeny, interaktív, demokratikus tevékenységé vált. Nemrég még ez volt a jelszó: ismerd meg önmagad! Ma viszont ez: mutasd meg önmagad!

Aprópó: pár napja, egyik írását keresve rákerestem egy közeli jó ismerősöm nevére a Google-ban. Két tucat találat. Harmadiknak a LinkedIn oldala ugrott be. A „mi érdekel” rovatban ott áll: érdeklik az állásajánlatok. Tudtommal állásban van, nem is rosszban. Mit szólnának egy ilyen információhoz a kollegái vagy a főnöke? Kíváncsi lennék, tudja-e, hogy az önarcképe kint lóg egy nyilvános falon, és rajta ott van ez az „intim” információ.

A múlt héten pár napig egészségügyi szakemberekkel dolgoztam és laktam együtt egy iskolai oktatási programon. Egyikük ebéd közben megkérdezte: hogy lehet az, hogy náluk számítógépre vitték az adminisztrációt, és most több ember csinálja és drágább is lett. Mi értelme van így az egésznek?

Lehet, hogy elrontottak valamit, merengtem, de az is lehet, hogy túl korán várják az eredményt. Attól például, hogy egy orvos ezentúl nem filléres papírra, hanem százezer forintos számítógépre ír, még nem változik semmi. Eredményt akkor lehet várni, ha az új technológiával valaki valamit másképp csinál, mint ahogy eddig tette.

Tényleg, mi értelme van? És ha most még nincs, akkor mikor lesz neki? Fogas kérdés ez, nemcsak az egyedi esetben, hanem általánosságban is. Alan Greenspan, az amerikai központi bank nyugalomba (?) vonult elnöke a napokban megjelent memoárjaiban az innovációk termelékenységre gyakorolt hatásáról is ír. Ő persze magasról, nemzetgazdasági szintről tekint alá a tájra. Angolul idézem, nehogy a fordításból kimaradjon valami: „…Human beings are not smart enough. Our history suggests that the ceiling of the productivity growth of an economy over the long term at the cutting edge of technology is at the most 3 percent per year. It takes time to apply new ideas and often decades before those ideas show up in productivity levels.” Röviden: ne várj csodát. Türelem rózsát terem. Ki korán kel, aranyat lel, de csak később, úgy dél felé, és nem annyit, amennyit szeretne.

De ereszkedjünk alá a nemzetgazdasági felhőkről és vessünk egy pillantást az informatikai innovációkra. Az Aral-Brynjolfsson-Wu akadémiai szerzőhármasnak van egy érdekes kutatási beszámolója a vállalati informatikai rendszerekről. Van értelme az informatikai beruházásoknak? Kimutatható a hatásuk? - teszik fel a kérdést, ami önmagában is arra utal, hogy a válasz nem egyszerű. Módszertani szempontból sem egyszerű. Informatikai beruházás, vállalati eredményesség: vajon melyik az ok és melyik az okozat? Azért lett eredményesebb egy vállalat, mert beruházott az informatikába, vagy azért ruházott be, mert eredményes volt, tehát volt rá pénze? Esetleg a páros mögött egy harmadik, mindkettőre ható tényezőt kell keresni: a vállalat akkor ruházott be informatikába, amikor éppen eredményes volt, mondjuk a konjunktúrának vagy a szerencséjének köszönhetően?

A szerzők 623 nagy amerikai nyilvános részvénytársaságot vettek górcső alá. Valamennyien egy ugyancsak nagy, vállalati rendszereket gyártó szoftverház (lehet tippelni) ügyfelei. Három klasszikus üzleti alkalmazás hatását elemezték: ERP, CRM, SCM. Az eredmény: ezek a rendszerek valódi, statisztikai elemzésekkel kimutatható teljesítményjavulást hoztak, de ez nem a beruházásnak, hanem a használatnak köszönhető. Megvenni kevés, használni is kell, méghozzá okosan kell használni. Még az is kiderült, hogy nagyobb haszon várható a CRM és az SCM eszközök alkalmazásától, mint az ERP-től. Az előbbiekbe általában az ERP után ruháznak be, amikor már megvannak az alapok, és felgyűlt elegendő felhasználói tapasztalat.

A részletes, mindenféle statisztikai táblákkal és matematikai formulákkal megspékelt kutatási beszámolónak van egy nagyon érdekes mondata, aminek a második felét a szerzők igazából nem fejtik ki, de azért elgondolkodhatunk rajta. Ezt is angolul idézem a pontosság kedvéért: „Our results demonstrate that ERP adoption strongly influences operational performance (inventory turnover, asset utilization, collection efficiency) and labor productivity but has negligible impact on measures of financial return or profitability.” Vagyis: az ERP bevezetése után egyes „fizikai” teljesítménymutatók számottevő mértékben javulhatnak, az viszont egyáltalán nem biztos, hogy ezt aprópénzre lehet váltani, vagyis nő a nyerség, javul a tőkemegtérülés.

Itt vagyunk a régi, szép kérdésnél: beruházol informatikába, javulnak a teljesítményed - de kinél jelentkezik a haszon? Ez már nem csak rajtad múlik, hanem azon is, hogy rajtad kívül kik teszik ugyanezt. Ha sokan teszik (márpedig sokan teszik), akkor előnyt nem szereztél, a verseny lenyomja az árakat és a nyereséghányadokat, a végső haszon tehát a fogyasztóé. Akkor érdemes beruházni? Igen, mert különben rosszabb leszel a többieknél, alatta maradsz a lécnek.

Érdekes jelenség ez, többen leírták már, felbukkan ez a gondolatmenet például Michael Porternél is, abban a cikkben, amelyben a stratégiai természetéről és a megkülönböztetés fontosságáról filozofál. De találkozni lehet vele az informatika világán kívül is. Tegnap Doransky (azaz Dobó Mátyás) blogjában egy filmes interjúra bukkantam (szeptember 21.). A telekomos Winkler János beszél benne a reklámról. Megszurkálja a reklámcégeket, hogy nem eléggé kreatívak, a hangjuk elvész az általános marketing-hangzavarban. Attól tartok, igazából nem erről, vagy nem csak erről van szó. Attól, hogy mindenki nagyon kreatív reklámot csinál, a fogyasztó pénztárcája nem lesz kövérebb. A sok kreatív reklám kioltja egymást. Reklámozni muszáj, mert különben nem vesznek észre. De sokat ne várj tőle: ha mindenki kiabál, nem leszel hallhatóbb attól, hogy te is kiabálsz.

A reklámosok most a halkabb, de célzottabb, testre szabott hirdetésekben reménykednek. Ez hatásos lehet, amíg kevés van belőlük. Aztán ha mindenki az én testemre akar szabni, itt is jön az általános hangzavar, esetleg el is menekülök előlük a testemmel. Költeni kell rá, de az eredmény kétes. Kiugrani csak ideig-óráig tudsz - persze az se rossz, ha sikerül.  

Amúgy kíváncsi lennék rá, kies hazánkban csinált-e valaki olyan kutatást, mint az Aral-Brynjolfsson-Wu hármas. Hasonló alapossággal persze. Ha nem, szép doktori téma lenne. 

Meglepő dolog manapság Magyarországot egy pozitív lista élén állni. Az ember inkább az ellenkezőjéhez van szokva. Tegnap például azt olvastam, hogy az általános- és középiskolai tanári fizetések tekintetében mélyen az OECD átlag alatt állunk, valahol a sor legeslegvégén, pedig, ahogy írják, a Medgyessy-kormány jelentős (!) béremelést hajtott végre pár évvel ezelőtt. Az igazat megvallva mindig komolytalan elképzelésnek tartottam, ha valaki éhbéren tartott pedagógusokkal, családi és pénzszerző tevékenységek közötti informális keresztfinanszírozásra számítva akarja felépíteni a „tudás társadalmát”, legyenek egyébként akármilyen modernizációs elképzelései.

Szóval meglepő, ha valahol élen vagyunk, legalábbis ezt állítják rólunk. Pedig ilyesmi is előfordul. Az Eurasia Groupnak van egy úgynevezett „globális politikai kockázat indexe”, amit négy tényezőből raknak össze, úgymint kormányzat, társadalom, biztonság, gazdaság. Nos, a legújabb listán, az „emerging markets” kategóriában mi vagyunk az élen, vagyis mi vagyunk az EG szakértői szerint a legstabilabbak. Utánunk Dél-Korea és Lengyelország következik, a sor végén Irán, Nigéria és Pakisztán táborozik. A listát a The Economist is lehozta nemrég (szeptember 15.). A lap arra is felhívja a figyelmet, hogy a stabilitást nem szabad összekeverni a pluralizmussal.

Szeretem a hasonlatokat és a metaforákat. Leginkább akkor szeretem őket, amikor valamit nem értenék meg nélkülük. Ez például egyes szakszövegek olvasásánál szokott velem előfordulni. Közgazdász vagyok, akit érdekel az informatika világa, de a technológiákhoz, architektúrákhoz, programozáshoz, processzorokhoz és meghajtókhoz nem értek semmit. Valamennyi tájékozottságot azonban fel kell szedni, és ilyenkor jól jönnek a hasonlatok és metaforák.

Kíváncsiságtól hajtva most éppen a SOA fajankóknak című könyvet olvasom, vagyis angol eredetiben a Service Oriened Architecture for Dummies-t. (A szótár szerint a dummy gyászhuszárt is jelent, de aligha erről van szó.) Nem véletlenül vettem a kezembe: jó sorozat ez, több kötete is megvan itt a polcon. A sorozatszerkesztői szándék dicséretes: próbáljunk meg elmagyarázni bonyolult dolgokat egyszerű módon.

Hogyan? Hát például használjunk sok hasonlatot, metaforát, példázatot. Ez a SOA kötet tele van ilyenekkel. Lássuk a fontosabbakat!

SÜTEMÉNY. Megfigyelésem szerint az informatika egyik legfontosabb metaforája, ott a helye a hasonló üzenetű KAZAL mellett. Nem akármilyen sütemény, hanem rétegelt tortaféle: piskóta, krém, lekvár, hab. Az IT rétegekből áll, állítja ez a fajankókra pozícionált könyv is. Legalul van a hardver rétege: laptopok, mobiltelefonok, szerverek, drótok, kapcsolók stb. Legfelül van az üzleti szolgáltatásoké: pénzügyi, kereskedelmi és egyéb alkalmazások, office-csomag, üzleti intelligencia és hasonló dolgok.

Középen van a CSŐHÁLÓZAT (újabb metafora), ami lehetővé teszi, hogy a felső réteg futni tudjon az alsón. Ez így kétségtelenül képzavar, de nem teljesen érthetetlen. A csőhálózat (egy lakóházra tessék gondolni) olyan dolgokat tartalmaz, mint például a desktop-menedzsment, a rendszermenedzsment, a konfiguráció-menedzsment meg az adatbázis-menedzsment. A felső réteget az üzlet logikája vezérli, és ebben őt nem szabad korlátozni, figyelmezteti a könyv a fajankókat. Ezért jobb a rétegelt torta a homogén kuglófnál, ami ha egyszer kisült, olyan lesz amilyen, úgy kell megenni, ahogy van, a rétegelt torta viszont rugalmas: ha kell, átalakíthatjuk a tetején az üzletet, miközben a többi réteg a helyén marad.

Szóval rétegelt torta, középen csőhálózattal. Ez hasonlat a javából, már látom is magam előtt az egészet. De maradjunk az ennivalónál. Újabb kulcsmetafora: ÉTTEREM. Rendelünk valamit a pincértől, azt, amire éppen szükségünk van. A pincér leadja a rendelést a konyhának, amit nem látunk, és jobb is, ha nem látjuk, mert esetleg elmenne az étvágyunk a látványtól. A konyha elkészti az ételt, szól a pincérnek, aki kihozza nekünk. Én, a pincér és a konyha: mi egy szolgáltatás-orientált architektúra, azaz SOA komponensei vagyunk.

A konyha akár egy hatalmas KÖZÜZEM is lehet, amit sokan használhatunk, nem kell saját tűzhellyel bajlódni, egyszerűen használjuk belőle ami éppen kell, megrendeléses, azaz on demand alapon. Tényleg, nahát, kinyílt a szemem, mától másképp járok étterembe. Szoftver szolgáltatásként közüzemekből. Rendeld meg, fizess elő rá - ha nem érted, gondolj a GÁZra, az ÁRAMra vagy az ÚJSÁGokra - újabb hasonlatok.

TÁNC, méghozzá páros tánc. Miért tudnak vadidegen emberek alkalomadtán minden probléma nélkül bonyolult páros táncokat lejteni egymással? Hát azért, mert azonos szabályok, protokollok szerint járnak el, ami nagyon fontos, ha össze akarunk kapcsolódni, és nem csak úgy ugrabugrálni egymás előtt. De magunkon kívül mit szoktunk még összekapcsolni? Például egy HI-FI TORONY komponenseit: a lemezjátszót, a CD-t, az erősítőt  meg a többit. Ugye, milyen jó, hogy sokféle dobozból sokféle tornyot lehet összerakni? Menyivel rugalmasabb megoldás ez, mint az egyetlen gigantikus alkalmazássá összeöntött rádiósmagnó, amit nem lehet szétszedni, variálni, átalakítani!

...És ezzel már adja is magát az újabb metafora, könnyű kitalálni, hogy mi: hát a LEGO! A világ legjobb játéka, minden passzol benne mindenhez, mégis minden szétszedhető, átalakítható, variálható. A SOA ebből a szempontból az IT-s LEGO-álom újabb felvonása: sokféleképpen összerakható komponensek, könyvtárakból lehívható, különböző logikák szerint egymáshoz illeszthető szolgáltatások. Az összekapcsolhatóság fontos feltétele a szabványosság: a LEGO kockák minden dudora és lyukacskája tökéletesen egyforma.

De mi jó hasonlat még a szabványosságra? Hát a VILLANYKÖRTE! Megveszed, becsavarod - pontosan passzol és már világít is! Tényleg, mire is mennénk szabványok nélkül…

De ne komolytalankodjunk: a SOA újabb lépés a szoftveres világ iparosodása, azaz INDUSZTRIALIZÁCIÓja felé. Bonyolult szó, bonyolult hasonlat; figyeljünk rá, mert jóslat is van benne: az IT ugyanazon a pályán halad, mint mondjuk az autóipar: kézművesiparnak indul, de aztán jönnek a szabványos, cserélhető alkatrészek, futószalag, testreszabás tömeggyártott komponensekből, fordizmus… Egy alkatrész miatt ne kelljen az egész autót átalakítani, kidobni.

Újabb metafora: PULÓVER. Nem akármilyen pulóver, hanem amiből gond nélkül ki lehet húzni egy szálat, az egész nem fog szétbomlani, mert a szálak függetlenek egymástól, miközben mindegyiknek megvan a maga szerepe, együtt alkotják azt a puha tapintású, meleg ruhadarabot, ami megvéd engem a megfázástól.

Ez a pulóver-hasonlat hasznos, de nem eléggé emelkedett: mennyivel szebben hangzik az, hogy FÖDERÁCIÓ, azaz „önálló kormányokkal rendelkező tagországokat összefogó, közös központi irányító szervekre épülő államszervezeti forma”, hogy pontosan idézzük a szótárt. Egység és szabadság, közös szabályok és rugalmasság, sokféleség és egység - ez is kell a SOA-hoz, mert nem lehet mindent egyetlen keretbe bepasszírozni; sokkal valószínűbb, hogy több kisebb SOA-birodalom föderációjára lesz szükség, amihez kell egy jó KORMÁNYZÁSi modell is, gondoljunk csak az USA államberendezésére…

De miért van szükség mindezekre? Hát azért, mert ami a szoftverek és alkalmazások világában mára kialakult, az egy BÁBEL, ahol rendet kell teremteni, hogy minden program szót értsen a másikkal. Bábel tornya, ez bizony szép hasonlat, jó hely van itt a bejegyzés végén. Vagy fejezzük be inkább valamivel, ami egy másik világra utal? A múlt heti (szeptember 15.) The Economist Josh Greenbaumot, az EAC tanácsadóját idézi: „Az emberek még mindig nem felejtették ez a régi viccet, miszerint az SAP-t bevezetni annyi, mint BETONnal kiönteni a vállalatot…”          

Az elmúlt napok legérdekesebb eseménye az informatikai ipar szempontjából kétségtelenül a Microsoftot elmarasztaló uniós bírósági ítélet. Erőteljes szabályozói beavatkozás ez a gazdasági versenybe, amit nyilván sokan sokféleképpen fognak majd elemezni.

Miért sokféleképpen? Azért, mert a helyzet korántsem egyértelmű. Nem egyszerűen arról van szó, hogy na, a szabad verseny hívei végre elkapták a nagy monopolista behemótot, az fizetni fog (?), gazdagítva az Unió nekünk oly kedves pénztárát, bár valószínű, hogy sokan így látják a helyzetet. Más kérdéseket is fel lehet ugyanis vetni, például azt, hogy milyen természetű az informatikai iparban, illetve annak szoftveres szektorában az innováció és a verseny, mi használ neki, és mi árt.

Azt is láthatjuk, hogy az USA és az EU felfogása e kérdésekről nincs szinkronban, meg azt is, hogy a monopóliumellenes törekvések zászlaja alatt született döntések enyhén szólva nem következetesek. Amerikában például szétdarabolták az AT&T-t, de ugyanakkor hosszú éveken át eltűrték, hogy az informatikai nagyipar lényegében azonos legyen az állam által erősen támogatott IBM-mel - aki aztán szépen, az iparág fejlődési dinamikájából eredően elvesztette ezt a pozícióját.

Az egyik kérdés most is az, hogy megállnak-e az EU szabályozói Bill Gates cégénél, vagy jönnek a többiek, akikre egyébként maga a Microsoft is mutogat: ha ő igen, akkor én miért nem? (Bocsánat, hogyha kérdem… További részletek Korda Györgynél.) És itt főleg amerikai vállalatokról lehet szó, akik uralják az információtechnológiai versenymezőnyt. Figyeljünk például Nicolas Sarkozy pár napja elhangzott szavaira: „Nézzünk körül a világban, és tegyük fel magunknak a kérdést: lehetünk-e annyira naivak, hogy csak mi nem védjük a saját érdekeinket, amikor mindenki más azt teszi?” (Newsweek, 2007. szept. 10., 5. o.)

A Microsoft-történet egyébként nem 2004-ben kezdődött Európában (ekkor citálta törvény elé a céget az Unió versenyellenes magatartásért), hanem 1998-ban Amerikában, a böngészők (Explorer kontra Navigator) törvényszék elé vitt háborújával. Jómagam a Verseny az elektronikus üzletben című könyvben igyekeztem bemutatni az akkori, a mostaninál nem kevésbé ellentmondásos eseményeket, két esettanulmányban: az egyik a Microsoftról szólt, a másik a Netscape-ről.  

Már többször leírtam itt: az ember figyelje annak a műfajnak a sorsát, amit művel. A hét elején drótposta jött a Századvégtől: az alapítvány honlapján videóblogot indítanak, és ezzel párhuzamosan egy írásos tanulmányt is publikálnak a blogok szerepéről a politikai életben.

Az utóbbit letöltöttem, majd elolvasom. A videóblogot meglátogattam, megnéztem az elsőként feltett filmet. Két részből áll: a videóblog beharangozásából és egy politikai (mi más?) tárgyú beszélgetésből, vagyis riportból. Miért indítunk videóblogot? - teszi fel a kérdést az alapítvány képviselője az első rész legelején. Az érvei politikaiak: mert a mai politikai életben erre szükség van.

Én ehhez hozzátennék még valamit: talán azért is, mert egyre kevésbé lehet számítani arra, hogy az emberek hosszabb és bonyolultabb szövegeket elolvasnak és megértenek. Nő azok tábora, akiket vizuálisan, képben és élőszóban kell megszólítani. Ma ez már viszonylag olcsó és egyszerű feladat, lényegében egy honlap, egy házi kamera meg némi tárhely kell hozzá. Így a médiát is ki lehet kerülni, nincs szükség közvetítőre. A folyamat öngerjesztő a képet és hangot váró tömeg még több képet és hangot kap. Én mindenestre maradok az írott szövegnél.

A példa egyben azt is mutatja, hogy a „blog” szó jelentése egyre inkább szétolvad, köddé válik.  

Letöltöttem és átnéztem az A.T. Kearney 2007-es offshoring indexének publikált anyagát. Rögtön az első kérdés hazafias kíváncsiságból: hol vagyunk rajta? A listán ötven ország szerepel, vonzerő szerint sorba rakva, a külföldre történő tevékenység-kihelyezés szempontjából. A 24. hely a mienk, vagyis pont középen vagyunk, szép számmal vannak nálunk jobbak, de rosszabbak is.

Rögtön jegyezzük is meg: az utóbbiakat is lehet irigyelni, hiszen köztük van például Ausztrália és Franciaország is, a sor legvégén pedig ott van Írország, a kelta tigris.

A mi pumánk a 24. Ezt azt is jelenti, hogy a két évvel ezelőtti állapothoz képest kicsit lejjebb csúsztunk, de nem sokkal, csak egy picivel. Úgy csúsztunk lejjebb, hogy közben az indexünk jobb lett, vagyis abszolút értelemben jobbak lettünk két évvel ezelőtti önmagunkhoz képest. Hát igen, ez az örök probléma, mindig utol akarunk érni valakiket, el akarunk húzni valakik mellett, de azok a nyavalyások nem maradnak nyugton, nem ülnek a fenekükön, hanem ők is futnak, belehúznak, nyomják a gázpedált.

Kik voltak előttünk 2005-ben az egykori táborból? A csehek, a bolgárok, a szlovákok és a lengyelek. És kik vannak most? Ugyanazok, de mára csatlakozott hozzájuk a vietnámiak is, akik az alsó mezőnyből a felsőbe kerültek, vagyis fölénk vagy elénk, ahogy tetszik. A sorrend kicsit megváltozott, az élen változatlanul India és Kína tanyázik, az élbolyban belehúztak a dél-amerikaiak (jó ötlet volt nyáron itt az iskolában azzal bízni meg az egyik tanulócsapatot az outsourcing-kurzuson, hogy nézzék meg, mi a helyzet az Egyesült Államoktól délre, ők is Brazíliát és Chilét emelték ki). A bolgárok és a szlovákok megelőzték a cseheket. Románia kicsit visszaesett.

A sorrend változott, miközben az országindexek szinte kivétel nélkül nőttek - ez éleződő versenyt jelez, erős nyomást minden irányból. Kicsit gyorsabban futni kevés ott, ahol mindenki edz, és esetleg szteroidokat is szed. Vessünk egy pillantást saját offshore-indexünk belsejébe. A pénzügyi vonzerő szempontjából picit romlottunk - igen, drágábbak lettünk, ami önmagában még nem is lenne baj, vannak nálunk jóval drágábbak is. A munkaerő mennyisége és minősége szempontjából ugyanilyen picit javultunk. A részindex határozott előrelépést mutat az általános üzleti környezet (biztonság, infrastruktúra, politikai kockázat stb.) szempontjából.

Hát akkor mi a gond? A költségek szinte mindenütt emelkednek, közöttük a bérek is. Az üzleti környezet sok országban javult. A gond leginkább az, hogy a munkaerő szempontjából a mostani listán harminchárman vannak legalább olyan szinten, mint mi, és a hátsó sorokban is akadnak sokkal jobbak nálunk. Az A.T. Kearney szerint az offshore-verseny egyre inkább a minőség felé tolódik el. A minőség kulcstényezője pedig a képzett munkaerő. És ezzel el is jutottunk az oktatáshoz… 

Amikor olvastam az újságban, hogy Gyurkó László meghalt, benéztem egy könyvesboltba, hogy megvegyem az utolsó kötetét. Néhány kísérlet után rájöttem, hogy ez nem egyszerű feladat. Végül a körtéri Alexandrában bukkantam rá, a számítógép találta meg, vidáman jelezte, van belőle hét darab. Az eladó odaballagott a magyar irodalom polcához, keresgélt, majd rám nézve azt kérdezte, mintegy magától: lehetséges, hogy a politikai polcra rakták? Igen, lehetséges, válaszoltam, de aztán megtaláltuk, a legfelső polcon volt, úgy kellett lepiszkálni.

Jó író volt Gyurkó László? Fennmarad belőle valami az egykori politikai hátszél nélkül is, ami most fordítva fúj? Megvan itt a polcon négy-öt kötete, köztük a Faustus doktor... Kozák Andrással a címlapon, meg itt van az Arcklépvázlat… is, az a bizonyos Kádár-életrajz, ami évekig egyedül árválkodott itt a maga műfajában, csak a rendszerváltás után kapott néhány társat.

És persze a színház. A Szerelmem, Elektra bemutatójára emlékszem (Berek Kati, Kálmán György), kétségtelenül vibrált körülötte a levegő, de a később készült Jancsó-filmre (Törőcsik Mari, Cserhalmi György) már nem nagyon tudok visszaemlékezni, és abban sem vagyok biztos, hogy előadták-e a 25. Színházban is, bár úgy rémlik, hogy igen. A 25.-be szívesen jártam, ott Gyurkó Búsképű lovagját is színre viték; az például egy jó előadás volt, máig emlékszem belőle egy mondatra: „Jó spanyolok vagytok, vagy nem vagytok jó spanyolok?” Szóval megvan az utolsó kötet, Azt soha a címe. Elolvasom, aztán húsz év múlva meglátjuk, elő lehet-e még venni. 

Amikor ez a blog indult, még nem voltunk messze a dotcom válságtól. Akkoriban rendszeresen figyeltem az amerikai tőzsdei jelentéseket, az informatikai és a távközlési ipar teljesítménye után érdeklődve. Leginkább azokat az elemzéseket szerettem, amelyek két csoportot emeltek ki a gazdaság szektorai közül: azokat, akik az aktuális időszakban sokat nyertek, és azokat, akik sokat veszítettek.

Ma már ritkábban nézem meg ezeket a kimutatásokat, méghozzá azért, mert az informatikai szektort általában egyikben sem találom. „Jó közepes” - mondhatnánk az eredményekre. Semmi különös. Normális növekedés, semmi kiugrás se lefelé, se felfelé.

Mostanában viszont érdekes gondolatokat és elemzéseket lehet olvasni arról, milyen hatással van a jelenlegi jelzáloghitel-problémakör az iparág pénzügyi befektetőire. A kapcsolat összetett. Találtam olyan véleményt, amely szerint a dotcom válság és az új évszázad elején beköszöntött recesszió késztette arra a vállalatokat, hogy olcsóbb forrásokat keressenek, tömegével vigyék ki a munkát olcsóbb országokba, ez adott lendületet India és Kína felemelkedésének, ekkor ugrott meg a kínai külkereskedelmi többlet, és innen aztán eljuthatunk a hitelezési gyakorlat trendjeihez és a jelenlegi problémákig.

Ma viszont azt láthatjuk, hogy a befektetők az ingoványos területekről a biztosabbnak látszó informatikai ipar felé menekülnek. Az iparág átalakult, a beruházási folyamatok stabilizálódtak, a nagy tisztítótűzön túl vagyunk, a gyengék elhullottak, a befektetői kockázat kisebb. Az elmúlt hetek tőzsdei visszaesését a szektor cégei különösebb sérülések nélkül vészelték át. Nyugodt kikötő a befektetőknek. „Normális” várható haszon. A nagy tőzsdei láz nem jött vissza, a technológiai cégek nem tartanak tömött sorokban a tőzsde felé, de a grafikonok emelkednek. 2007 második negyedévében 26 friss cég összesen 4,3 milliárd tőkét hozott össze a bevezetésnél, míg az előző év azonos időszakában csak 19 cég próbálkozott, és csak 2 milliárd került a kalapjukba.