iqsys.hu Guest

Ábrahám László, akivel rendszeresen összefutok a vezérigazgatói találkozókon, olvasói levelet publikált a tegnapi Népszabadságban (aug. 29.).  Az írás reakció Pakucs János és Papanek Gábor korábban megjelent, az innováció kérdésével foglalkozó cikkére. A National Instruments hazai vezetőjének írásából két gondolatot emelnék ki.

Az egyik az, hogy az igazi innováció nem áll le a tanulmányok, a szabadalmak szintjén. Az innovációs folyamat akkor tekinthető eredményesnek, ha a végén eladható termékek, munkahelyek születnek, és ezek nyereséget hoznak a konyhára. Ez így rendben is van (persze lehet vitatkozni azon, hogy a mai innovációk tekintélyes része nem teremt, hanem megszüntet munkahelyeket): az innovációt minden bizonnyal teljes ciklusként érdemes kezelni, ami az ötlettől a megvalósításig tart, és az utóbbi alatt a sikeres piaci megjelenést kell érteni.

A másik általam kiemelt gondolat Bojár Gábor több fórumon kifejtett nézeteihez hasonlít. „...Kialakult nálunk a támogatásvadász, megélhetési innovátorok hada - írja -, akik a jó szándékkal kiírt pályázati pénzeket ’gyűjtik be’, és munkájukból (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) soha nem lesz termék vagy szolgáltatás, amely piacképes lenne.” Szép közgazdasági elemzési feladat lenne annak alapos és meggyőző elemzése, hogy a jelenlegi európai pályázati-újraelosztási rendszer milyen hatékonysággal működik más alternatívákhoz képest, és persze azt is jó lenne tisztázni, hogy mik ezek az alternatívák. Nem tudom, kik foglalkoznak ezzel a kérdéssel, és milyen eredménnyel.               

Ebben a blogban sokat foglalkozunk azzal a kérdéssel, miként hat az információs technológia fejlődése különböző szektorokra, intézményekre, tevékenységekre, szakmákra, különböző embercsoportokra. Elsősorban az üzleti világ intézményeire koncentrálunk, de ez nyilván leszűkítése a témának, hiszen az informatika gyakorlatilag mindenütt megjelenik és nyomot hagy: kultúrában, politikában, oktatásban, jogrendszerben stb.

Ha valaki átfogó képet akar kapni, nem hagyhatja ki a vallásokat és az egyházakat sem. Miként hat rájuk a technikai fejlődés? Hogyan fogadják be, mire használják, szövetségesnek vagy ellenségnek tekintik, megváltoznak-e általa? A hívek elérésének új csatornáját, a hittérítés eszközét, az egymásra találás fórumát látják-e benne, vagy inkább az ördög művének tartják, ami magányossá, befelé fordulóvá teszi a képernyőre meredő embereket? Használ a nagy egyházaknak az internet és a világháló, vagy inkább azokat segíti, akik kisebb közösségeket, új csoportosulásokat, szektákat keresnek maguknak? (Íme egy újabb long tail-jelenség.)

Mindezek fölöttébb érdekes kérdés, nyilván foglalkoznak is vele hozzáértő emberek. Néha én is rábukkanok egy-egy ide vágó jelenségre, példára.

Nemrég például az egyik felekezet honlapján blogokat találtam. Igen, miért is ne: a blog kiváló eszköz lehet vallási téren. A honlapon voltak jók is, rosszak is, ahogy ez másutt is lenni szokott.

Az interneten vallási jellegű szolgáltatásokat is lehet nyújtani, akár üzleti alapon. Itt van például a Pray Over IP. IP azt jelenti: internet protocol. Vagyis imádkozz az interneten keresztül. Vedd fel a hangodat bárhol a világon valamilyen elektronikus hangrögzítőre, küldd el nekünk, mi pedig a Szentföld általad választott pontján hangszórón közvetítjük, miközben a helyszínt webkamerán nézheted. Az ötlet nem új. Emlékszem, amikor az internetes láz idején mindenki a „virtuális valóságról” beszélt, az egyik elképzelés az volt, hogy virtuális zarándokutakat lehetne szervezni azoknak, akik nem tudnak vagy nem akarnak utazni.

Aztán itt egy egészen új példa. A jezsuiták folyóiratában, a Civilita’ Cattolicában Antonio Spadaro atya a Second Life virtuális világával foglalkozik. Azt írja, hogy a hittérítőknek ugyanúgy jelen kell lenniük itt is, mint Afrika forró és párás dzsungeleiben vagy Kína kopár hegyei között. Minden avatar mögött egy ember van, mondja az atya, aki talán az istent és a hitet keresi e sivár fantáziavilágban. Spadaro atya részletes és szakszerű leírást ad a Second Life működéséről, a virtuális árnyékvilágban való megjelenés módjáról. Ha körülnézünk egy kicsit, láthatjuk, hogy a cikk kisebbfajta sajtószenzációt keltett, például a Financial Times is megemlékezett róla (július 26.).                

Na, ha már így belejöttünk, gyorsan még egy példa. Téma: hálózati hatás, exponenciális növekedés, internetes hype. A Second Life 2001-ben startolt. 2006-ban még csak másfél millió regisztrált használója volt. Tavaly már több mint nyolc millió, ebből két millió az utolsó két hónapban csatlakozott. A Gartner Research azt jövendöli, hogy 2011-ben öt internethasználóból négy aktív használója lesz a Secondnak vagy valamilyen hozzá hasonló rendszernek.

A Second Life virtuális világát jelenleg már közel ötven multinacionális cég (köztük az IBM, a Dell és a General Motors) használja ügyfélkapcsolatai ápolására, marketingre és értékesítésre. Egy friss hollandiai felmérés szerint a Second Life felhasználóinak 57%-a hetente több mint 18 órát tölt az avatarok világában csámborogva, 33%-uk pedig heti 30 óránál is többet. A virtuális gazdaság forgalma évi 10%-kal nő - ami nem kevés fejfájást okoz az amerikai adóhivatalnak.

Az SL-t már 250 (!) egyetem használja távoktatási célokra, köztük a Harvard és az MIT. Lehet találgatni, meddig és hová tart a „hype”, milyen esélyei vannak az éledező konkurenseknek, mi lesz e virtuális vadnyugat szabályozásával.  

Maradjunk még egy kicsit a példáknál és az elektronikus kereskedelemnél. Jól tudom, hogy nehéz idők járnak a zeneiparra. Az elmúlt évben például 5%-kal csökkent a bevételük. Azzal is tisztában vagyok, hogy a klasszikus zene kis töredékét teszi ki a zeneforgalomnak, countyból például négyszer annyit adnak el, de rockból már tízszer annyit. Az arányokat bárki láthatja, aki betéved egy nagyobb lemezboltba. (A Sugárban például nemrég nyílt meg egy, kíváncsi vagyok, megmaradnak-e.)

De most jön a csavar: az általános depresszió ellenére tavaly a klasszikusok forgalma  22%-kal emelkedett, amit a zenekiadók örömmel nyugtáztak. Kérdés az, hogy miért történt ez így.

Nos, úgy tűnik, a magyarázatot a digitalizálásban, az elektronikus kereskedelemben, és a hosszú farokban kell keresni. A jelek szerint a klasszikus zene másképp viselkedik, mint könnyű, ámde jóval nagyobb társa. Mivel a felvételek hosszabbak és bonyolultabbak, nehezebb róluk kalózmásolatot készteni, és a megosztó rendszerek sem kedvelik őket, eddig legalábbis nem bukkantak fel rajtuk nagy tömegben. Rövid, dumm-dumm hangzásvilágú zeneszámok esetében nem nagy gond, ha a másolat nem tökéletes (pláne ha közben a villamos is megy), klasszikus viszont inkább vájtfülűek hallgatnak. (A helyesírás-ellenőrző felhúzta az orrát a „vájtfülű”-re.)

A könnyűzenében egyelőre tartja magát a 80-20-as szabály, vagyis a forgalom igen nagy részét a slágerek adják. A klasszikusoknál viszont jól működik a hosszú farok. Az ínyencek mindenféle ritkaságokra vadásznak, arra kíváncsiak például, hogy azt a bizonyos bevezetőt a második tételhez hogyan is játszotta az a bizonyos montenegrói brácsás 1962-ben. Vannak olyan felvételek, amelyekből tizet sem adnak el egy év alatt. Ezeket nyilván nem érné meg egy bolt polcain tárolni, online értékesítésre viszont alkalmasak, ráadásul az igazi gyűjtőket az áruk sem riasztja vissza.

Konkrét adatok: a Naxos kiadó jelenleg 146.031 felvételt kínál online. Ezeknek körülbelül a feléből tíz darabot adnak el, vagy annyit se. Hosszú, hosszú farok - de a jelek szerint jövedelmező: a digitális eladások ma már a negyedét teszik ki a cég 82 millió dolláros forgalmának. A Deccánál a digitális eladás 20%-ot ad az összesből. . (Az adatokat a Newsweek július 30-i számából bogarásztam ki.) Az internet hírforgalma ráadásul jót tesz a faroknak, hiszen a gyűjtők egymásra találnak, több klasszikus rétegsztárt kaphat hátára a hírnév.

Olvasom az Index szórakoztató stílusban írt bocsánatkérését. Megpróbáltak fellépni azok ellen, akik reklámszűrőt kínáltak az oldal látogatóinak. Aztán látták a reakciókat, és úgy tűnik, most visszavonulnak.

Ez egy egyedi eset, de láthatjuk mögötte az általánost is. Több jel is arra mutat, hogy az ingyenes webes szolgáltatások világában a türelmetlenebbé váló befektetők megpróbálnak ráerősíteni a reklámalapú üzleti modellre. Ahol eddig nem volt reklám, ott most lesz. Ahol eddig kevés volt, ott most több lesz (lásd pl. Facebook, YouTube, Skype). Az ajánlat egyszerű: ingyen használhatsz valamit, cserébe viseld el a reklámokat. Fair deal. Ingyen ebéd nincs, vagy legalábbis ritkán. Meg kell találni az optimumot, hiszen a túl sok reklám elriasztja a felhasználót - én is csak bizonyos mennyiségűt viselek el, és utálom az agresszív és primitív változatokat.

Persze verseny van, tehát nem mindegy, hogy az internetes világ mekkora piacot hasít ki magának a reklámpiacból, és az is érdekes kérdés, hogy milyen arányban osztoznak majd a szereplők ezen a tortaszeleten. A verseny mindenesetre keményedik: egyre több lesz az eszkimó.         

"Patkány vagyok, tehát nehéz az életem" - így kezdődik a L'ecsó. Ahogy a mesekínálatot nézem, megkezdősött a patkányok rehabilitációja. A film egyébként tök jó, igazi PIXAR világ, remekül szórakoztam rajta. Pattogatott kukorica is volt.

Az ember gyűjtse szorgalmasan a példákat azokhoz a témákhoz, amelyekkel foglalkozik vagy a jövőben foglalkozni szeretne tantermekben, konferenciákon, különböző publikációkban. A napokban két feljegyzésre méltó példányt is találtam.

Lássuk az elsőt. Az informatikai világ egyik legérdekesebb területe a nyitott forráskódú programok birodalma: Linux, Apache, Mozilla meg a többiek. Lehetséges, hogy a társulat a közeli jövőben új névvel gazdagodik. A hírek szerint a  Linden Lab a Second Life szerverszoftverének publikálását tervezi. Még nem tudják, hogyan, de ezt tervezik. Lehetséges, hogy formális lépéseket tesznek majd a szabványosítás érdekében, de mivel a Second Life vezető alkalmazásnak számít a maga műfajában, elképzelhető, hogy a szabvány magától is kialakul - Bill Gates sokat tudna mesélni arról, hogy is megy ez.

Ha a publikálás megtörténik, mások is kialakíthatnak olyan virtuális világokat, amelyek kompatibilisek lesznek az Seconddal, vagyis az én avatarom átsétálhat a te virtuális világodba, ahol találkozhat a te avataroddal, és megfordítva. Jaj de jó, lelkendezik a Business Week újságírója (augusztus 13.), akkor az én avatarom a barátaim avatarjaival összeröffenhet egy délutáni kiruccanásra, és közösen meglátogathatnak (azaz meglátogathatunk) egy virtuális plázát, ahol mindenféle cuccokat vásárolhatnak (vásárolhatunk), mindezt anélkül, hogy elhagynánk a hivatali szobánkat, pontosabban azt a kis helytakarékos rekeszt, amit angolul cubicle-nek neveznek, lásd erről Dilbert életét és munkásságát.

Engem ez a lehetőség nem tud lelkesíteni, talán másokat se, de sebaj, a technológia fejlődése során sokszor előfordult már, hogy előbb volt meg a termék, és csak aztán találták ki, hogy mire is lesz jó, nézzük csak meg a papírzsebkendő történetét, a vonatkozó marketing mondavilág szerint abba is először jobb híján fújta bele valaki az orrát, és látá, hogy jó.

A második példa az elektronikus kereskedelem világához kötődik. Azt már mindenki tudja, hogy könyveket, zenét, trikókat jól lehet árulni elektronikusan is. Az így forgalmazott árucikkek és szolgáltatások köre folyamatosan bővül. Találtam egy hírt a The Economistban (július 21.), ami szerint most éppen szoftverhibákkal bővül.

Tegyük fel, hogy egy hacker biztonsági hibát, azaz nyitott kaput talál egy szoftverben, amin át besétálhat egy sötét alak és megszerezhet mindenféle intim adatot, például hitelkártyák számát, pártok támogatóinak listáját meg ilyesmiket. Mivel kapitalizmus van, mindennek megvan a maga ára. De vajon mennyi egy ilyen felfedezés piaci értéke? Hát annyit, amennyit egy szabad aukción kaphatunk érte a legmagasabb árat kínáló licitálótól. Ehhez kell egy megfelelő piactét, stílusosan egy e-piactér.

Nos, pont ilyennel rukkolt elő a svájci WabiSabiLabi (jó név). A tranzakciós helyszínen kívül szolgáltatásokat is kínálnak: megvizsgálják, hogy az eladók és a vevők legitimitását, és azt is megnézik, hogy a felfedezett hiba leírása megfelel-e a valóságnak, nem csapják-e be a fogyasztót. A piactéren megindult a kereskedés, bár a tranzakciók száma egyelőre csekély. Aki szeret ilyesmivel játszani, azon is elgondolkodhat, hogy egy ilyen aukciónál milyen az optimális eladói és vásárlói stratégia. Én mindenesetre beillesztem ezt az újdonságot az elektronikus kereskedelem példaanyagába.

Még mindig a felhalmozódott újságokat böngészem. A The Economist július 28-i számában van egy cikk a globális outsourcing-iparágról. Legfontosabb álltása: az iparág az érettség (maturity) fázisába érkezett, és ez igaz a más országokba történő, úgynevezett off-shore kiszervezésre is.

Az érettségnek jellegzetes tünetei vannak és bizonyos változásokkal jár. A cikk a következő jelenségekre utal:

(1) Az iparág növekedése lassul. Ez derül ki például a TPI tanácsadó cég rendszeresen publikált iparági statisztikáiból. Más kérdés, hogy a számok megbízhatóságát, pontosságát többen megkérdőjelezik. (Ez a mérési bizonytalanság általában is jellemzi a kiszervezési ipart.)

(2) A tevékenységek áramlása többirányúvá vált, már nem csak arról van szó, hogy a drága országok kiszerveznek az olcsókba. Az outsourcing kezd egyre jobban átfedni a „global sourcing”-nak nevezett gyakorlattal. A fejlett (drága) országok vállalatai leánycégeket, központokat nyitnak a feltörekvő (olcsóbb) világ országaiban, az utóbbiak vállalkozói pedig egyre markánsabban jelennek meg az előbbiekben. Az indiai Wipro külföldön dolgozó alkalmazottainak aránya a cég vezetői szerint jelenlegi 10%-ról rövidesen egyharmadra emelkedik. Első amerikai szoftverfejlesztő (tehát nem csupán kereskedelmi vagy projektvezetési célú) központjukat valószínűleg Atlantában nyitják meg.

(3) Az előző pontban említettek azt is jelzik, hogy az iparág szolgáltatói oldalról is globalizálódik.

(4) A kiszervezési akcióknál a költségmegtakarítás még változatlanul fontos szempont, de egyre nagyobb szerepe van a minőségnek és a teljesítménynek. A The Economist szakszerűen így fogalmaz: a „bérköltség-arbitrázs” szerepe csökken, az „intellektuális arbitrázs”-é nő. Nemcsak az a kérdés, hogy a másik mennyivel olcsóbb nálad, hanem az is, hogy miben és mennyivel okosabb, tapasztaltabb, felkészültebb.

(5) Mivel a növekedés üteme csökken, a kínálati oldal pedig tele van nehézsúlyú játékosokkal, a szolgáltatóknak egyre többet kell dolgozniuk a profitért. Az árverseny éleződik, a nyereséghányadok zsugorodnak. (Outsourcing előadásokon előszeretettel szoktam használni azt a pénzügyi táblázatot, ami az Infosys nyereséghányadának fokozatos csökkenését mutatja. Izgulni azért nem kell, az a maradék hányad még mindig elég nagy.) 

(6) Az árversenyre a vállalatok olcsóbb források keresésévvel is reagálnak. Ennek többféle módja van, például a munka áttelepítése még olcsóbb országokba, dráguló városokból távolabbi falvakba.

(7) A nagyobb, erősebb, szakmai szempontból felkészültebb cégek az árakra nehezedő nyomást igényesebb, értékesebb, kifinomultabb szolgáltatások - biotechnológiai tesztek, mérnöki munkák, gyógyszeripari kutatások stb. - nyújtásával is igyekeznek kivédeni az árverseny hatását. Az értékláncon még magasabbra kell kapaszkodni a biztonságos profit érdekében. A különlegességre való törekvés az érett iparágak jellegzetes megkülönböztetési stratégiája.

(8) Különleges szolgáltatásokat az tud nyújtani, aki jól ismeri a megbízó (azaz a kiszervező) iparágát, tevékenységeit. Az erősebb szolgáltatók palettáján ezért egyre több teret kap a tanácsadás, ami azt is jelzi, hogy a „szállítói” kapcsolatok egy része az értéklánc tetején partneri, szövetségesi viszonnyá válik.

(9) A kiszervezői-szolgáltatói viszony változását a minőségi teljesítménymutatók szerepének erősödése is mutatja.

(10) Változnak az árképzési modellek is. A tradicionális módszer a bérköltséghez számolt nyereség, vagy a szolgáltatásért adott fix ár. A figyelem azonban kezd az eredménymegosztásos modell felé fordulni: kiszervező és szolgáltató meghatározott arányban részesedik a teljesítménynövelés hasznából. Ez megerősíti a partneri viszonyról mondottakat is.

A The Economist hivatkozott cikkéből tehát ezeket tudtam leszűrni az outsourcing iparág beérésének jeleiként. Ezt a témát egyébként érdemes lenne megírni egy hosszabb szakcikkben is, lehet, hogy neki is látok majd az őszi szezon beindulásakor. A felsoroltakat további jelenségekkel kellene kiegészíteni, hiszen az iparág érettségének témáját aligha merítik ki. Meg kellene nézni például, milyen tömegben alakulnak friss, induló vállalkozások: számuk csökkenése a beérés fontos jele lehet. Górcső alá kellene venni a tőzsdei árfolyamokat. Meg kellene vizsgálni a márkázás szerepét: az érett iparágakban folyó verseny sok esetben a márkák harcát jelenti. Aztán itt van a szabványosodás, meg a domináns üzleti modell („global delivery” à la Infosys?) kialakulása.

Arról sem lehet megfeledkezni, hogy az érettség csak az egyik fázisa az iparági életciklusnak, szükség van tehát egy megfelelő életciklus-modellre is. Az iparágak evolúciójával foglalkozó Anita McGahan (Boston University) szerint több ilyen van, a különbségeket az iparágra jellemző változások sajátosságai (ebből a szempontból négy jellegzetes változástípust különböztet meg) adják. Egy szakcikkhez nyilván az állítások gondos igazolására, azaz statisztikai kimutatásokra, grafikonokra, kimunkált, hiteles példákra is szükség van.

A vázlatot mindenesetre összehozhatjuk. Munkacím: „Az outsourcing iparág viselkedése az érettség fázisában.” Fő állítás: az iparág a beérés jellegzetes tüneteit mutatja. Tágabb vizsgálati modell: iparági életciklus. Az érettség általános tüneteinek felsorolása valamilyen logika szerint, esetleg az autóipar történetének rövid összefoglalása illusztrációként. A fő szakasz annak bizonyításával, hogy az outsourcing iparág valóban mutatja ezeket a tüneteket. A tisztesség kedvéért figyelmeztetés: az adatokat kezeljük óvatosan. Befejezés: következtetések, nyitott kérdések - milyen irányban fejlődhet tovább az iparág? Esetleg néhány gondolat vonatkozó aktuális gazdaságpolitikai kérdésekről.  Forrásjegyzék: könyvek, cikkek, megbízható, vagy legalább annak látszó statisztikák, nyilvános vállalati adatok. Ügyelni arra, hogy a jegyzékben legyen néhány, a megcélzott folyóirat profiljába vágó „nagy név”, köztük persze hazaiak is, lehetőleg nem csak felsorolva, hanem a szövegben valahol lehivatkozva. Absztrakt magyarul, és ha kell, angolul is.

A formálódó szöveg egyes részeinek lehozása blogbejegyzés formájában. Véleménykérés néhány ismerőstől, korrekciók. Beküldés a szerkesztőségbe. Várható lektori vélemény: szigorúbb logika kell, több adat, több forrás, világosabb elméleti keret, zsurnalisztikus megnyilvánulások, érzelmi kitörések lenyesése. Újabb korrekciók, aztán (talán) mehet.  

Nemrég írtam egy bejegyzést a két nagy társasági háló, a Facebook és a MySpace versenyéről. Verseny azonban másféle is van, nemcsak az, ami a kapcsolataikat feltérképezni és kihasználni próbáló emberek lelkéért és kegyeiért folyik, a későbbi nagy reklámbevételek reményében.

Verseny folyik például a hagyományos szakmai folyóiratok és az internetes publikációk között is. Az előbbiek szerint a tudományosságot és a megbízhatóságot a szakszerű lektorálás, a „peer review” intézménye garantálja. Az utóbbiak gazdái ezzel szemben arra hivatkoznak, hogy a világhálón publikált írásokhoz, cikkekhez, blogbejegyzésekhez gyakorlatilag bárki hozzászólhat, a rengeteg szem pedig nagyobb biztonsággal találja meg a hibákat és a tévedéseket, mint egy-két lektor, vagy akár egy egész szerkesztő bizottság, arról nem is beszélve, hogy amit egyszer kinyomtattak, az úgy is marad, az elektronikus anyagokat viszont könnyű korrigálni.

De hogy jön ide a Facebook meg a MySpace? Hát úgy, hogy több róluk szóló cikkben felfedeztem az utalást Danah Boyd eszmefuttatására arról, hogy miként tükrözi a két versengő hálózat tagsága az amerikai ifjúság osztályszerkezetét. A Berkeley doktorandusza az írást a blogjában publikálta, én is felhívtam rá a figyelmet ebben a naplóban. De megtették ezt mások is, és éppen ez az érdekes ebben a történetben.

A The Economist július 21-i száma nem említi sem Boyd nevét, sem azt, hogy blogbejegyzésről van szó: egyszerűen „akadémiai forrásról” beszél. Miért beszél akadémiai forrásról? Nyilván azért, mert Danah a Berkeley kutatója. A szerző, látván a bejegyzése nyomán kitört vihart (ne feledjük el, óriási pénzekről van itt szó, a játszmában például Rupert Murdoch is benne van), kénytelen volt magyarázkodni: a blogbejegyzés nem tudományos cikk, amit publikált, az még csak gondolati kezdemény, tudományos igazolásra szoruló tapasztalati hipotézis.

Ki hibázott itt? A neves hetilapnak minden bizonnyal gondosabban kellet volna eljárnia, de Danahnak is el kell gondolkodnia azon, hogy a világot egyre kevésbé érdekli, hogy amit olvas, az tulajdonképpen honnan van, keresztülment-e azon a bizonyos tudományos lektorálási eljáráson, vagy nem. Tudomásul kell venni, hogy ha valaki a Berkeley kutatója, akkor ne lepődjön meg, ha az írásait „tudományos forrásnak” tekintik, függetlenül attól, hogy hol jelennek meg.

Még egy érdekesség: a Newsweek augusztus 13-i száma a forrás tekintetében már jóval óvatosabban fogalmaz, egy zárójeles megjegyzésben felhívják a figyelmet arra, hogy Danah írása „admittedly nonscientific”, viszont sokkal többet írnak róla, és félő, hogy egy ilyen zárójeles megjegyzés a kutyát sem érdekel, aki észrevette, hamar elfelejti.

Kérés Debrecenből: hirdessek meg egy kurzust a doktori iskolában, olyat, ami a szolgáltató egyetem koncepciójához passzol. Némi töprengés után a tudásmenedzsment témáját választom. Az adott szemszögből nézve a kérdést két altémát kell tárgyalni, már amennyire a szűk időkeret megengedi: az egyik az egyetem saját belső tudásmenedzsment rendszere, a másik az egyetem mint tudásmenedzsment-funkciókat betöltő központ egy adott (városi, regionális stb.) környezetben. A kettő nem ugyanaz. Az egyik működhet jól, a másik rosszul. Tapasztalataim szerint a tudásmenedzsment szempontjából néhány hazai egyetem jól példázza a különbséget a „tudni” és a „csinálni” (vagy „csinálni tudni”) között, vagyis a „knowing-doing gap” itt valóban létezik.