iqsys.hu Guest

Pár napja néhány szakdolgozati témát javasoltam egy pécsi hallgatónak. Az egyik az volt, hogy miként válnak egyes e-boltok vagy webhelyek platformokká, amiken mindenféle vállalkozók megtelepedhetnek. Az Amazont meg az e-Bay-t emlegettem példaként. Most itt egy újabb példa, de ez nem kereskedelmi cég (bár bizonyos értelemben biztos az, vagy az lesz), hanem társasági háló, úgynevezett SNS, vagyis Social Networking System.

A Facebookról van szó, amit eredetlieg egyetemisták használtak, de nemrég, nemes gesztussal, megnyitott a kapuit a fiatalabbak felé is. A hírek szerint pár napja olyan platformot indítottak, amire az emberek mindenféle webes szolgáltatásokat építhetnek. Ez jó a Facebooknak (több lesz az érdeklődő), jó a partnereknek (ez legyen az ő dolguk), jó a hálózat használóinak, mivel bővül a szolgáltatások köre.

Ha már a társasági hálóknál tartunk, említsük meg Danah Boyd legújabb tanulmányát. Danah azt állítja (és ezzel szemátomást nagy felzúdulást keltett), hogy az Amerikában használatos társasági hálók egyre inkább leképezik a társadalom osztálystruktúráját. Hogy pontosan mi ez a struktúra, azt Danah nem adja meg: szerinte Amerikában nehéz erről beszélni, valamiféle tabu ez, jó szavak sincsenek hozzá. A lényeg az, hogy bizonyos fiatalok a Facebookra mennek, mások pedig a MySpace-re. A tiszta fehérek például az előbbire, a feketék és a latinok az utóbbira. A gazdagabbak, képzettebbek az előbbire, a szegényebbek, képzetlenebbek az utóbbira. A „normálisak” az előbbire, a furcsák (burnouts, alternative kids, art fags, punks, emos, goths, gangstas, queer kids…) az utóbbira. Sőt mi több: a tisztek az előbbire, a közkatonák az utóbbira - aminenek szemlátomást nem örül a legfőbb hadvezetés.

Mit is állít tulajdonképpen Danah? Az interneten nem tudja senki, hogy kutya vagy! - állt egy régi viccben. Dehogynem, mondja Danah, nagyonis tudja. Miért is ne tudná, hiszen számtalan dolog árulkodik arról, ki is vagy tulajdonképpen, még az is, hogy milyen színeket használsz az oldaladon, milyen képeket pakolsz ki, melyik banda a kedvenced. És hogy melyik hálón vagy egyáltalán. Érdekes dolog ez, de ha az ember belegondol, aligha lehetne másképp. Ha vannak osztályok, ha a társadalmi tagolódás markáns és fontos, annak valahogy tükröződnie kell az interneten meg a hálón is. A marketingesek jól tudják ezt, és ki is használják.

Megírtam a Korszakok-cikk utolsó részét, itt a blogban szám szerint a nyolcadikat. most a javítgatás és az adatokkal való megerősítés következik. A forrásjegyzék is összeállt. A végső változat - remélhetőleg - a Competitio következő számában jelenik meg. Íme tehát a nyolcadik rész:

+ + A cikk eddigi részében öt lehetőséget mutattunk be arra, hogy miképpen lehet az informatika és az üzleti világ kapcsolatrendszerének fejlődését korszakokra bontani. Ahogy a bevezetőben leírtuk, a korszakok azonosításának alapvető célja a fejlődés logikájának jobb megértése. A fenti öttel természetesen nem merítettük ki az összes lehetőséget. Korábban azt is jeleztük, hogy egy ilyen soktényezős és bonyolult összefüggésrendszerben nem könnyű megállapítani, mi az ok és mi az okozat, a lényegi változásoknak igazából mi a kiindulópontja, ha van ilyen egyáltalán. A lehetőségek közötti választás nagymértékben függ az elemző nézőpontjától. Kétségtelen, hogy érdemes lenne megvizsgálni másfajta korszakolási módokat is. Ezzel kapcsolatban itt csak három példát szeretnék megemlíteni.

(1) A számítógép tömeges elterjedésében - ide értve az üzleti használatot is - óriási jelentősége volt a felhasználóbarát grafikus interfész megjelenésének. A műszaki szempontból laikus felhasználók számára az Apple és a Microsoft ilyen rendszerei tették igazán könnyen használhatóvá a gépet. A gép felhasználóbarát voltát előtérbe helyező korszakolásban időben hátrább is léphetünk, hiszen a fejlődésben fontos szerepe volt a viszonylag könnyen megtanulható programozási nyelveknek. De haladhatunk előre is, hiszen számos kutatási program foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miképpen lehetne a rendszerek használatát még könnyebbé tenni például szóbeli utasítások használatával. Minden, a korábbinál számottevően „barátságosabb” megoldás újabb tömegeket hódít meg az informatikának, ez pedig idővel minőségi változásokat is eredményez.

(2) Az internet és a világháló használatában is voltak korszakok, és bizonyára lesznek is. Korszakhatárnak tekinthetjük a Netscape Navigator megjelenését és ezzel párhuzamosan a Netscape cég rendkívül látványos tőzsdei felfutását a kilencvenes évek közepén, hiszen a ma elterjedt böngészők megjelenése előtt a háló használata meglehetősen bonyolult feladat volt. A háló használatának fejlődésében sokan új szakasznak tekintik az úgynevezett Web 2.0 világ kibontakozását, vagyis hálón való kollektív alkotást és együttműködést megkönnyítő wikik, blogok, megosztók, társasági hálózatok, címkézési rendszerek stb. alkalmazáscsomagját.

(3) A harmadik lehetőség a technológiai (és ez által az üzleti) konvergencia és integráció előtérbe állítása.  A technikai és az üzleti konvergencia és integrálódás az infokommunikációs ipar egyik fontos trendje. A digitális technológiák egyre közelebb hozzák egymáshoz a számítógépet, a telefont és a televíziót, a hagyományos vezetékes és a mobil megoldásokat. A trendnek több következménye van az informatikai és az üzleti világ kapcsolatrendszerére nézve: korábban független szektorok, vállalatok egymás versenytársai lesznek, a konvergencia új szövetségi rendszerek kiépítésére, összevonásokra, felvásárlásokra készteti az érintett szektorok cégeit, a konvergáló technológiák új üzleti szolgáltatások megjelenését teszik lehetővé. A multimédiás informatikai és kommunikációs rendszerek az üzleti szervezetek vezetésében, szervezésében is sok új lehetőséget kínálnak. A technológiák közeledése már régen megindult, és a „triple play” (adat, hang, kép együtt) szolgáltatások tömeges megjelenése az elmúlt években azt jelzi, hogy fontos határvonalhoz érkeztünk.

Térjünk most vissza a részletesebben kifejtett korszakolási módokhoz. Mindezek alapján viszonylag nagy biztonsággal a következő megállapításokat tehetjük:

(1) Az üzlet és az informatika kapcsolatrendszerére közvetlen és jelentős befolyást gyakoroltak az infokommunikációs innovációs ciklus fázisai. Ez a ciklus jelenleg a szinergia-fázisban jár, aminek több tipikus jelensége jól megfigyelhető az üzleti informatika mai állapotában. Ilyen jelenség például az infokommunikációs infrastruktúra kiépülése, az informatikával támogatott, illetve kiváltott üzleti tevékenységek körének folyamatos és gyors bővülése, az informatikai tevékenységek szolgáltatássá válása és szabványosodása, az informatikai piac beérése és konszolidálódása.

(2) A Gartner Group négyfázisú fejlődési modelljében az üzlet és az informatika kapcsolatrendszere a harmadik (új belső üzleti modellek) és a negyedik (új külső üzleti modellek) fázis határán jár. A negyedik fázisba való átlépésnek számos gyakorlati példáját láthatjuk: ide sorolható például a vállalatközi ellátási láncok automatizálása, a „business-to-business” típusú elektronikus kereskedelem látványos és gyors fejlődése, a bonyolult, sokszereplős, globális együttműködési hálózatok létrejötte, az erőteljes kiszervezési hullám.

(3) Az informatikai piac struktúrája, ahol az üzleti szervezetek és az informatikai termelő és szolgáltató cégek találkoznak egymással a nyolcvanas években vertikálisból horizontálissá alakult át, és várhatóan ilyen is marad, ennek minden következményével.

(4) Az egyes fejlődési szakaszok sajátosságaik miatt más-más vállalati stratégiáknak, irányítási rendszereknek, piaci kapcsolatépítési módoknak, üzleti modelleknek kedveztek. A korszakváltások átrendezték az informatikai cégek élmezőnyét.

(5) Az üzleti szervezetekbe, a munkahelyekre megindult egy olyan generáció beáramlása, amely a modern, hálózatra kapcsolt, felhasználóbarát informatikai rendszerekkel, az internet és a világháló állandó jelenlétével, nyitott, többcsatornás kommunikációs hálózatokkal szocializálódott, azok létét gyerekkorától természetes állapotnak, „a dolgok normális rendjének” tekinti. Ennek a generációnak sajátos normái, értékei, viselkedési formái, attitűdjei és elvárásai vannak, amelyek egyre nagyobb hatást fognak gyakorolni az üzleti szervezetek felépítésére és működésére.

A fejlődés nyilvánvalóan nem tekinthető befejezettnek. E tanulmány végén az informatika és az üzleti világ kapcsolatrendszerének három olyan fejlődési trendjével szeretnék foglalkozni, amelyek tekintetében még nem látunk tisztán, de a rájuk vonatkozó, az erősségükkel, tartósságukkal, megalapozottságukkal, lehetséges következményeikkel foglalkozó kérdések kétségtelenül aktuálisak. E három trend nem független egymástól, de ennek ellenére külön-külön is tárgyalhatók.

Az első trend az informatikai vállalatok tipikus üzleti modelljeivel kapcsolatos. A korábbi részekben bemutattuk, hogy egyes fejlődési korszakokat egyebek között a domináns üzleti modell is jellemez. Napjainkban többféle modell párhuzamos együttélését figyelhetjük meg.

Az elsőt (jobb híján) „vedd meg, telepítsd és működtesd otthon” modellnek nevezhetjük. Az informatikai vállalatok hardver- és szoftvereszközöket adnak el üzleti szervezeteknek, amiket azok saját falaikon belül telepítenek és működtetnek. Olyan ez, mint amikor egy magánember autót vásárol (a modell szempontjából mindegy, hogy egy összegben vagy részletekben fizet), majd azt használni kezdi.

A második modellben az üzleti szervezet nem vásárol, hanem bérel: használ valamit, majd a használat arányában fizet. Ha az autós hasonlatnál maradunk: autóvásárlás helyett taxiba ül, amikor éppen utazni akar. Ehhez a modellhez sorolhatók az „on demand” szoláltatások és a „utility computing” koncepciója. Az utóbbi szerint nagy informatikai „közműveket” kell építeni, amiket az üzleti és egyéb szervezetek ugyanúgy használhatnak, mint az egyéb (elektromosság, gáz) közüzemi szolgáltatókat, megfelelően kialakított, használattal arányos díjszabási rendszerben.

A harmadik modellt a nyitott forráskódú szoftverek képviselik (Linux, Apache, Mozilla stb.). Az eszközt egy sokszereplős és nyitott közösség készíti sajátos játékszabályok szerint. (E szabályokról lásd pl. Raymond 1999; Weber 2004; Rosenberg 2007). Az állandóan fejlődő szoftver mindenkié és senkié: használóik a kiegészítő szolgáltatásokért (adaptálás, oktatás, karbantartás stb.) fizetnek. Hogy ismét az autózásnál maradjunk: olyan ez, mintha az autósok elhatároznák, hogy közösen, hierarchikus és piaci kapcsolatok nélkül építenek maguknak utakat, sőt, autókat is.

A negyedik modellt „reklámos megoldásnak” nevezhetjük, jelenleg legismertebb képviselője a Google. Az eszköz (webes) szolgáltatásként jelenik meg, igénybevétele ingyenes, viszont reklámfelületként használják, vagyis a felhasználó szeme rendszeresen hirdetésekbe ütközik. Autós változatban: a taxi ingyen van, szabadon használható amikor szükség van rá, viszont tele van ragasztva reklámmal.

Ezek a modellek (talán az utolsó kivételével) a korábbi korszakokban is felbukkantak. A nagy mainframe-gépek korában az abszolút piacvezető IBM a bérbeadásos modellt használta. Az informatika hőskorában főleg egyetemi kutatók írtak szoftvereket, akik az akkor divatos akadémiai hozzáállásnak megfelelően a forráskódot közös tulajdonnak tekintették . A mai kor megkülönböztető sajátossága a felsorolt modellek együttélése és éleződő versenye. Sok informatikai vállalat működik az első modell szerint, de egyre többet foglalkoznak a többivel is; érdemes figyelni, hogy mi történik például a Microsoftnál vagy az SAP-nál. A közműépítési stratégia markánsan megjelenik az IBM stratégiájában, de másokéban is. A Google több százezer darabból álló szerverparkjai, az Amazon tárolási szolgáltatása a közműves és a reklámos világot képviselik, sajátos kombinációkban. A szépen fejlődő Salesforce.com a bérléses („on demand”) modellt szorgalmazza; a példáját mások is követik.

A modellek verseny többesélyes, lezáratlan: nem tudhatjuk, hogy a mai együttélés, a mai piaci arányok fennmaradnak-e, vagy esetleg valamelyikük dominánssá válik, és ezzel új korszakot nyit az üzleti informatika történetében. Látni kell azt is, hogy nem csak üzleti modellek piaci versenyéről van szó, hanem az informatika stratégiai, a vállalati versenyképességgel összefüggő szerepéről is , ráadásul az egyes modellek melletti kiállás helyenként erős ideológiai töltetet is kap (lásd pl. Benkler 2006); az „open source” modell egyes prófétáinál például nem nehéz felismerni az orosz Kropotkin herceg nézeteit az anarcho-kommunizmusról.

A második trend az informatikai tevékenységek szervezeti helyével kapcsolatos. Korábban láthattuk, hogy az egymást váltó korszakokban ez is változik. E tevékenységeket egyre inkább szolgáltatásként kezelik: konkrét követelményeket, teljesítményelvárásokat és -mércéket határoznak meg velük kapcsolatban (Sturm-Morris-Jander 2000; Moschella 2003), az informatikai kiszolgálás folyamatait szabványosítják, „legjobb gyakorlatokhoz” igazítják, szolgáltató központokba szervezik Ezek a lépések a szervezeteken belül természetesen hatást gyakorolnak az informatikai vezetők szerepkörére (Broadbent-Kitzis 2005), az üzleti funkciók és az informatikai szolgáltatók viszonyára, amibe szemlátomást egyre több piaci elem vegyül (Lutchen 2004).

 A piaci szolgáltatói jelleg erősödésének jele a kiszervezéses (outsourcing) megoldások szaporodása: egyre több informatikai tevékenységet látnak el piaci szerződéses alapon független szolgáltatók, akár távoli helyekről is (lásd pl. Brown-Wilson 2005; Robinson-Kalakota 2004). Egyelőre csak találgatni lehet, hogy ez a trend milyen irányt vesz a jövőben, és ennek milyen következményei lesznek. A fentebb említett „közmű” modellel való összefüggést nem nehéz felismerni.

Végezetül néhány gondolta a harmadik trendről. A huszadik század alapvető vállalati intézményi formája a század elején született meg (Chandler 1962). Ez a szervezet hierarchikus és zárt volt, benne a megszokott üzleti funkciókkal; az utóbbiak sorában hatvanas-hetvenes évektől kezdődően megjelent az informatika is. A szervezeti formához módszertani szempontból állandóan fejlődő, de egyébként jellegzetes mintákat, modelleket, gondolkodási sémákat mutató üzleti stratégiai gondolkodás  társult, amiben idővel az informatikai stratégia is helyet kapott. A zárt, hierarchikus forma mellett másfajta típusok is megjelentek (adhokráciák, meritokráciák, dinamikus mátrixok stb.), de a domináns alaptípus végigkísérte a századot.

A jelen és a jövő érdekes kérdése az, hogy vajon a technológiai fejlődés, a számítógépek, hálózatok újabb és újabb generációi, a mindenütt megjelenő digitalizálás, a széles sávú internetes kapcsolatok terjedése, a Web 2.0 gyűjtőnéven emlegetett technológiák és alkalmazások népszerűségének növekedése mennyire ássa alá ezt a modellt és a hozzá tartozó üzleti stratégiai gondolkodást, mindezek elvezetnek-e egy, a korábbitól markánsan különböző üzleti szervezeti forma és gondolkodási mód kialakulásához, vagyis egy új korszakhoz.

Kétségtelen tény, hogy a jelenleg megfigyelhető fejlődés az elmúlt században kialakult modellt - miközben jóval hatékonyabbá is teszi - több ponton megkérdőjelezi: például a hierarchiával szemben az erőteljes decentralizálást, a felülről történő irányítással szemben az alulról jövő organikus önszerveződést, a zártsággal szemben a nyitottságot és a hálózatos kapcsolatrendszert helyezi előtérbe. Ezt a jelenséget sokan többféle szempontból elemzik (lásd pl. McAfee 2006; Benkler 2006; Cairncross 2002; Malone 2004; Benkler 2006). Egyes források radikális változásokat jövendölnek, mások jóval visszafogottabbak, inkább arányeltolódásokról beszélnek.

A fenti korszakleírásokból is látható, hogy a jelenben többféle trend (technikai fejlődés, a piac átstrukturálódása, generációváltás, üzleti modellek versenye stb.) találkozik össze. Azt is megfigyelhetjük, hogy együttes hatásukra új szerveződési, együttműködési formák jönnek létre. Ilyen új formációk, „mutánsok” a múltban is keletkeztek, a gazdaság evolúciós folyamatai döntötték el, hogy közülük melyik maradt fenn, melyik erősödött meg, vált esetleg dominánssá. Minden bizonnyal így lesz ez a jövőben is. Az üzleti világ és az informatika párhuzamos fejlődése, kölcsönhatása tartogathat számunkra meglepetéseket. + +

Végezzünk el egy kísérletet: írjuk be a valamelyik internetes keresőbe, hogy „Margit híd”. Utána kezdjük el strigulázni, hányan írják így, és hányan kötőjellel, vagyis így: „Margit-híd”. Az eredményt akár internetes népszavazásnak is tekinthetjük: láthatjuk, hogy a kötőjeleseknek és a kötőjelteleneknek egyformán szép nagy tábora van, de megjelenik egy markáns kisebbségi vélemény is: azoké, akik szerint van harmadik út, mégpedig az, hogy „Margithíd”.

De miért érdekes ez? Azért, mert még mindig Jean Twenge „Generation Me”-jét olvasgatom. Van benne egy fejezet az iskolákról. (A amerikai iskolákról természetesen.) Tételezzük fel, hogy egy tanár dolgozatokat javít valahol, és egyszer csak az kerül a szeme elé, hogy „Margit-híd”. Az akadémiai szótár szerint ez a változat helytelen. Kell-e valamit tenni, mondjuk vastagon aláhúzni pirossal? Egy manapság népszerű amerikai pedagógiai irányzat szerint nem kell javítani. Hagyni kell, hogy a gyerek „independent speller” legyen, független véleményalkotó egyéniség, individuum, akinek határozott véleménye van a dolgokról, például az, hogy „Margit-híd” vagy éppenséggel „Margithíd”.

A nevelési kulcsszó a „self-esteem”, ami önbecsülésnek és öntudatnak egyaránt fordítható. Ez az, amit építeni kell és nem megsérteni. Nem megsérteni például azzal, hogy pirossal bekarikázunk egy nyelvtani hibát, ami ugyebár kudarcélmény. A pozitív iskolai atmoszféra, a gyerek egyénisége és önbecsülése fontosabb a hibák javításánál. Egy brit tanár nemrég azt javasolta, hogy az iskolai szótárból töröljék a „fail” szót, ami bukást jelent. Mások szerint a piros tinta használata túlságosan sértő és durva, használjunk helyette inkább lilát.

Ami fontos: sok jó jegyet adni, mert az pozitív visszacsatolással táplálja az önérzetet. Amerikában a jegy-infláció statisztikailag jól kimutatható: 1968-ban a középiskolások csak 18%-a produkált A-s átlagot, 2004-ben pedig már csaknem a felük. Tulajdonképpen az lenne a jó, ha mindenki átlag fölötti lehetne. Ezt a friss egyetemisták is így látják: 70%-uk szerint saját akadémiai képességeik átlag fölöttiek. (Ezt a matematikai eredmények éppenséggel nem igazolják vissza.)

Ha a jó jegy könnyen jön, nem kell annyit tanulni: a statisztikákon az is jól látható, hogy egy mai átlagos első éves egyetemista órákban számolva kevesebbet tanul, mit a korábbi generáció tagjai. Egy 2003-as vizsgálat szerint az elsőévesek 43%-a jelezte, hogy gyakran unatkozott a középiskola utolsó évében.

Mit is üzenünk a gyerekeknek? - teszi fel a kérdést Twenge. Hát tulajdonképpen azt, hogy ne tanuljanak. A teljesítmény nem fontos. A fontos az, hogy jól érezzék és nagyra értékeljék magukat. Kemény munkával elért teljesítményről, ideálokról, célokról, karakterről ritkán kell szót ejteni. A verseny csak árt az önbecsülésnek.

Mi lesz ennek az eredménye? - kérdez tovább Twenge, a San Diego State University fiatal professzora. Hát, először is olyan gyerek, aki nehezen viseli a kritikát. Jobb, ha a munkaadók felkészülnek erre. Az így nevelt gyerek nem tudja felmérni a saját teljesítményét. Ha rossz jegyet kap, fel van háborodva. Úgy véli, a hiba nem benne van. Úgy gondolja, hogy ha „rendelt a raktárból egy A-t” (befizetett rá, lásd tandíj), akkor azt meg is kell kapnia. A kutatások azt bizonyítják, hogy az olyan ember, akiben túlteng a „self-esteem”, kritika hatására könnyen barátságtalanná, durvává, agresszívvé, elzárkózóvá válik, még azokkal szemben is, akik nem kritizálták.

A statisztikákból az is látszik, hogy az iskolai csalások száma is nő. (Egy amerikai egyetemen 2002-ben csináltak egy felmérést ezzel kapcsolatban: a diákok 80%-a vallotta be, hogy csalt már az iskolában. Ez már csak azért is érdekes, mert manapság gyakran hallom és olvasom: az amerikai diákok nem csalnak.) Az így nevelt tanulók meg vannak győződve arról, hogy különleges belső értékeik vannak, amiért figyelmet és elismerést érdemelnek, és egyáltalán: saját igényeiket minden elé kellene helyezni.

Mindez megbocsátható lenne, írja Twenge, ha az ilyen módon önbecsülésre és önérzetre nevelt diákok iskolai teljesítménye jobb lenne. A baj az, hogy az helyzet ennek éppen az ellenkezője. Az így gerjesztett „self-esteem” nem hoz jobb teljesítményt, és szemlátomást nem véd meg a korai terhességtől, az alkoholizmustól, a kábítószerezéstől, a depressziótól és a krónikus jólét-függéstől sem. („Chronic welfare dependency” - hogy ezek a pszichológusok mit ki nem találnak.)  A „self-esteem” programok a kocsit fogják a ló elé.

„My recommendation is this - idéz egy szakértőt Twenge -: forget about self-esteem and concentrate more on self-control and self-discipline.” Az önbecsülés eredmény legyen, ne kiindulópont. Minek az eredménye? A jó teljesítményé. A kudarc járjon rossz érzéssel, mert a rossz érzés motivál. A „self-esteem” irányzat édes cukorka: a tanárnak nem kell kritizálni, a gyerek nem kap kritikát, mindeni elégedetten megy haza. A probléma az, hogy nemcsak elégedetten, hanem bután és tanulatlanul is. Arról nem is beszélve, hogy a munka világában a kemény kapitalizmusban nincs „self-esteem” mozgalom. Jobb erre felkészülni és felkészíteni.  

A hetes meseszám. A Korszakok-cikk hetedik része következik:

+ + Az üzleti informatika fejlődésében emberi generációk alapján is megkülönböztethetünk korszakokat. Ennek értelmét és fontosságát könnyen beláthatjuk, ha arra gondolunk, mekkora különbség van az informatikai eszközök használatában az egyes életkori csoportok között. A felmérések egyértelműen azt mutatják (és ez egybevág a mindennapi tapasztalattal is), hogy a fiatalabb korosztály sokkal nagyobb létszámban, jóval intenzívebben használja a modern technológiát, mint az idősebbek. Az informatikai eszközök használatának terjedése jelentős részben a generációk cserélődésétől függ az otthonokban és a munkahelyeken egyaránt.

A kép azonban ennél bonyolultabb. A kommunikációhoz, szórakozáshoz, munkához használt eszközök használata hozzátartozik a generációk szocializációjához, vagyis befolyásolja az egyes életkori csoportok gondolkodását, szokásait, normáit, gondolkodását, viselkedését. Ez utóbbi tényezők természetesen a munkahelyeken is megjelennek, hatást gyakorolva arra, hogy az üzleti szervezetekben milyen működési és irányítási struktúrák fejlődnek ki, hogyan kooperálnak és kommunikálnak ott egymással az emberek, milyen módon, milyen eszközökkel lehet őket befolyásolni és irányítani, a formális rendszerek mellett milyen informális szerveződések alakulnak ki, és így tovább.

A technika fejlődése tehát hatással van az emberi viselkedésre, az emberi viselkedés az üzletre, az üzlet pedig az embere és a technikára, bonyolult kölcsönhatási rendszerben, amiben nehéz megmondani, mi az ok, és mi az okozat. Mivel az egyes életkori csoportok jellegzetes módon szocializálódnak, az újabb és újabb generációk megjelenése fontos változások előidézője lehet, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A generációs korszakok azonosítása azért sem könnyű feladat, mert az egyes életkori generációkon belül különböző alcsoportok léteznek, és a különböző országok azonos életkori csoportjai sem egyformák. Másképpen gondolkodhat és viselkedhet középosztálybeli státuszt örökölt amerikai fiatal, mint egy, a középosztályba frissen, a saját erejéből éppen felemelkedő indiai huszonéves társa. Legalább ekkora különbségek lehetnek ugyanabban az országban egy gazdag városi és egy szegény tanyasi gyerek között. A különbségek ellenére sok hasonlóság is van, hiszen egyre inkább egy globalizálódott világban élünk, ahol az emberek ugyanazokat a műsorokat láthatják a televízióban, ugyanazokat a honlapokat látogathatják meg a világhálón, ugyanazokat a divatcikkeket vásárolják, ugyanazokért a sztárokért rajonganak, ugyanazokat a technikai eszközöket használják, sokszor ugyanazoknál a multinacionális cégeknél dolgoznak, hasonló tantárgyi tematikák szerint tanulnak, tehát a szocializációjukban sok az azonos elem.

Az első számítógépek valamikor a második világháború idején jelentek meg. Az azóta eltelt hatvanegynehány évben több generáció váltotta már egymást. Az üzleti informatika világában generációs szempontból három nagy korszakot célszerű megkülönböztetnünk. Az első azoké, akik a munkahelyükön már találkozhattak számítógépekkel, de személyesen nem használták őket, vagyis a gép nem volt ott az asztalukon, hanem el volt valahol zárva, és csak megfelelő kapukon lehetett vele érintkezni. A második azoké, akik gyerekkorukban nem éltek együtt a gépekkel (vagy csak a nagyon korai példányaikkal, az internetes korszak előtt) de idővel megtanulták azok használatát. A harmadik periódus azoké, akik születésüktől fogva a modern infokommunikációs technológia hálózatra kapcsolt, határokat nem ismerő eszközeivel (számítógép, mobiltelefon, mindenféle otthoni és iskolai digitális eszközök) vannak körülvéve, azok használata közben szocializálódtak.

Ez a felosztás leegyszerűsített, de használható, és a szakirodalomban is gyakran felbukkan. A három periódus közötti határvonalak természetesen nem élesek, a generációk váltása folyamatos, de ez igaz az eddig tárgyalt korszakolási módokra is. A munkahelyeken az új generációk fokozatosan szorítják ki a régieket, sok helyen összekeverednek egymással. A váltás sebességét és erejét az egymást követő generációk mérete is befolyásolja. E tekintetben markáns különbségek lehetnek egyes országok között.

Ha megnézzük a demográfiai statisztikákat, láthatjuk például, hogy az Egyesült Államokban a hetvenes évek közepétől a kilencvenes évek elejéig folyamatosan nőtt a születések száma. A helyzet Magyarországon ennek pont a fordítottja volt, 1977 és 1983 között zuhanásszerűen csökkent ez a mutató. Az USA-ban éppen ezért a fentebb említett második korszakot egy nagy méretű, „masszív” generáció képviseli: az úgynevezett „baby boom” korosztály. Ez a korcsoport az ötvenes és a hatvanas években nőtt fel, amikor az otthonokban még nem volt számítógép, volt viszont televízió, amiben azokat a műsorokat lehetett nézni, amiket éppen adtak.

A „baby boom” korosztály a nyolcvanas években ismerkedett meg a számítógépekkel, és mivel azok gyorsan terjedtek mindenfelé, meg kellett tanulnia a használatát, ami mindenkitől több-kevesebb erőfeszítést kívánt. Fokozatosan öltötte magára azokat a jellemzőket, amelyek az úgynevezett háló-generáció sokak által leírt (lásd pl. Tapscott 1998) megkülönböztető jegyei: új együttműködési módok, növekvő önbizalom, nyitottság, kérdezés és kutatás, innovativitás, személyes és csoportos hatékonyság, „itt és most” beállítottság stb.). Ez a korosztály volt a főszereplője a kilencvenes évek nagy informatikai beruházási és átszervezési-leépítési hullámának, és jelentős részben az akkori dotcom-őrületnek is.

A „baby boom” generáció legkorábban született tagjai napjainkban érik el a nyugdíjkorhatárt. Az elkövetkező években megkezdődik a tömeges kivonulásuk a munkahelyekről. Helyüket fokozatosan azok veszik át, akiket a szakirodalom leginkább háló-generációnak (Tapscott i.m.) vagy én-generációnak (Twenge 2006) nevez. Nagyjából a 35 év alattiakról van szó, egy nagy létszámú csoportról, lényegében a „baby boom” generáció gyerekeiről. Azokról a fiatalokról, akik közül sokan (nyilvánvalóan a gazdagabb országokban, illetve társadalmi rétegekben) hamarabb tanultak meg billentyűzeten dolgozni, mint papíron, természetes állapotnak tekintik, hogy az asztalukon számítógép van és a zsebükben mobiltelefon, akik egyszerre több elektronikus kommunikációs csatornát tartanak nyitva maguk körül. Amit az előző generáció egy hosszabb tanulási folyamat eredményeként sajátított el, az nekik indulási adottság, pont úgy, mint ahogy a szüleiknek volt a televízió jelenléte a nappaliban.

A pszichológus Jean Twenge szerint az én-generáció legfontosabb jellemzője az én-központúság és a tekintélytisztelet hiánya. Az erről szóló könyvében (Twenge i.m.) számtalan példát hoz fel ezekre, köztük mindenekelőtt az oktatás és a munkahelyek sajátos demokratizálódását, a tanári, munkahelyi, illetve politikai vezetői tekintély erodálódását. Twenge szerint a változás látványos és drámai. Ha párhuzamosan olvassuk ezt a leírást a „jövő vállalatáról” szóló eszmefuttatásokkal (lásd pl. Malone 2004), láthatjuk, hogy a Twenge által leírt tipikus én-generációs fiatal jól illik ebbe a szervezeti képbe.

Bár Twenge kifejezetten az amerikai én-generációról beszél, feltehetően nem állunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, megállapításai nagyrészt más országokban is megállják a helyüket. A „helyi íz” persze mindig fontos, nem feledkezhetünk meg például arról, hogy a volt szocialista országokban az új generáció a rendszerváltás gyermeke, vagy arról, milyen sajátos fejlődési pályát fut be manapság Kína és India.

A munkahelyeket fokozatosan elfoglaló én-generáció tulajdonságait sokféle tényező alakítja, de köztük kétségtelenül ott van a modern infokommunikációs technológia állandó, természetesnek tekintett jelenléte is. Az internet demokratizálja az informácóáramlást: az információ ingyenes, tarka és mindenfelől jön. A televíziót passzívan kellett nézni, a világháló viszont interaktív. A publikálás korábban a nagy médiavállalatok monopóliuma volt, ma viszont a hálón gyakorlatilag bárki a világ elé léphet szöveggel, képpel, filmmel, amivel éppen akar. A legfiatalabbak már azzal az alkalmazáscsomaggal (társasági hálókkal, blogokkal, videómegosztókkal, wikikkel stb.) nevelkednek és szocializálódnak , amit gyűjtőnéven Web 2.0-nak neveznek.

A technika, az új generáció és az üzleti szervezetek párhuzamos, öngerjesztő kölcsönhatási folyamatok során kibontakozó fejlődéséről sokféle elképzelés lát napvilágot. Köztük optimisták, pesszimisták és kiegyensúlyozottabbak egyaránt akadnak. Don Tapscott könyveiben (1998, 2006) általában a pozitív vonásokat emeli ki: a vállalatok rugalmasabbak lesznek, a horizontálisan szerveződő hálózatok gyorsabban tudnak alkalmazkodni, kevesebb bürokratikus irányításra lesz szükség, könnyebb lesz az emberek és a szervezetek közötti együttműködés, szabadon áramlik a tudás, kibontakozhat az egyéni és a csoportos kreativitás, a világ bármelyik eldugott pontjáról be lehet kapcsolódni a világkereskedelem vérkeringésébe, és így tovább. Richard Sennett a Yale Egyetemről pesszimistább hangot üt meg: a hagyományos hierarchiák felbomlásával párhuzamosan meggyengül a munkaadó-munkavállaló kapcsolat, megszűnik a kölcsönös lojalitás, a globális kapitalizmus hálójában az egyén elveszíti a tájékozódási pontjait, elbizonytalanodik és elmagányosodik. A kiegyensúlyozottabb források (közéjük tartozik például Twenge hivatkozott könyve) szerint mindezek a folyamatok párhuzamosan mennek végbe, kölcsönösen kiegészítik és ellensúlyozzák egymást.

Mindenesetre a „harmadik generációs korszak” képét egyelőre csak óvatosan,  vázlatos ecsetvonásokkal rajzolhatjuk fel.  + +

A Színház júniusi számában DVD mellékletet találtam. Tegnap este már böngésztem is benne. Belenéztem például a Krétakör Bánk bán előadásába (nem kaptam rá jegyet), megnéztem, hogyan szaval Radnótit Bálint András, megerősödtem abban a meggyőződésemben, hogy a szakmányban készült musical műfaját nem nekem találták ki. A beharangozóban azt ígéri a folyóirat főszerkesztője, hogy a jövőben rendszeresen lesz ilyen melléklet, és egész előadások is lesznek rajtuk, sőt mi több, ez a kezdeményezés egy online színházi televízió megszületését célozza. Várom. 

Korszakok-cikk, hatodik rész:

+ + A cikk eddigi fejezeteiben többféle lehetőséget mutattunk be az üzleti informatika fejlődésének korszakokra bontására. Könnyen belátható, hogy az egyes periódusokban - hogy a menedzsment nyelvén fogalmazzunk - eltérőek az üzleti sikeresség kritériumai. Számos megfigyelésből, esettanulmányból, statisztikai elemzésből tudjuk (lásd például Christensen 1997, Ormerod 2006), hogy a korszakváltások egymást követő hullámai alaposan átalakítják a versenymezőnyt: régebbi nagy cégek meggyengülhetnek, a keletkező résekben új cégek jelenhetnek meg és kaphatnak erőre.

Az egyes korszakoknak általában megvannak a maga „vezérvállalatai”: azok a cégek, amelyek termékpalettájukkal, piaci viselkedésükkel, működési módjukkal leginkább kifejezik a kor lényegét. Vezető szerepük piaci részesedésükben, az innovációban játszott szerepükben, tőzsdei árfolyamukban, a médiában való megjelenésükben egyaránt megmutatkozik. Korszakokat tehát annak alapján is elhatárolhatunk, hogy éppen melyik cég van vezető pozícióban.

A következőkben - némileg önkényesen - három „vezérvállalat-korszakot” különböztetünk meg: az IBM, a Microsoft és a Google korszakát.

Az üzleti informatika területén egészen a nyolcvanas évek legelejéig kétségtelenül az 1911-ben alapított IBM volt a legfontosabb és legnagyobb vállalat. Kezdetben sokféle termékkel foglalkozott, de témánk szempontjából a System/360-as mainframe-család bevezetésével válik igazán érdekessé. Ez a maga korában minden tekintetben úttörőnek számító gép vitte be a digitális informatikát a vállalatokhoz. A vertikális piac korszaka volt ez, vagyis az az időszak, amikor a szervezetek gyakorlatilag mindent egy szállítótól vásároltak, és mivel az eszközök nem voltak egymással kompatibilisek, ragaszkodniuk kellett hozzájuk. Legyünk pontosabbak: az IBM a 360-as okkal a belső, vállalaton belüli kompatibilitást már megteremtette, hiszen korábban ugyanazon gyártó különböző gépei sem voltak összekapcsolhatók egymással, így minden rendszernek megvoltak a saját perifériái is. A 360-asokba már modern, nagy teljesítményű integrált áramkörök kerültek, és az egyik processzorra írt szoftverek más 360-as processzorokon is futottak.

Az IBM minden tekintetben uralta, teljes mértékben kiszolgálta a maga vertikális piacát, messze a legnagyobb piaci részesedést tudva a magáénak (Gerstner 2002, 12. fej.). A hatvanas évek végére már olyan nagyra nőtt , hogy trösztellenes támadások sorozata indult ellene. Teljes körű kiszolgálója volt a vevőinek abban a periódusban, amit egy korábbi fejezetben az automatizálás, a költségkontroll és a hatékonyság korszakának neveztünk.

Ennek a sajátos monopolhelyzetnek sokféle következménye volt; a lényeg az, hogy az IBM nehezen vette a korszakváltást a horizontális piacok világába. A cég szempontjából a váltást több esemény idézte elő, köztük a nyitott operációs környezetet biztosító, a HP és a Sun által is támogatott UNIX megerősödése, a szabadon hozzáférhető komponensekből összeállított személyi számítógép megjelenése és terjedése, az Intel felfutása, és természetesen a Microsoft megjelenése és térhódítása.

Az IBM későn vette észre, hogy a kibontakozó új korszak, a horizontális piacok (és tegyük hozzá: a termelékenység és a személyes hatékonyság) periódusának legfontosabb terméke a PC lesz. A horizontális szerkezetű piacon a vállalatok szakosodnak, vagyis minden horizontális szelvénynek (chipgyártásnak, szoftverfejlesztésnek, perifériáknak stb.) megvannak a maga különböző versenyzői. Az élmezőnyt tehát több szakosodott vállalat alkotja (chipek: Intel; PC: Compaq; operációs rendszer: Microsoft; hálózati berendezések: Cisco; nyomtatók: HP; stb.).

Míg az előző korszakban az üzleti szervezetek lényegében egyetlen szállítótól kaptak meg mindent, mostantól a piac horizontális szegmenseinek képviselőivel álltak szemben, és természetesen azokkal a rendszerintegrátorokkal, akik vállalták, hogy megtervezik a rendszereket ezt a sokféle elemet összerakják. Lou Gerstner, az IBM egykori vezérigazgatója emlékirataiban (Gerstner 2002) a horizontális piaci szegmensek halmazát „informatikai kazalnak” nevezi. Ebben legalul az alapvető hardverelemek (pl. memóriachipek, tárolóeszközök) találhatók, középen a szoftverek, legfelül pedig a szolgáltatások. E kor tipikus informatikai vállalati stratégiája a kazal tetejére való feljutás volt, a szolgáltatások ugyanis sokak reménye szerint kevésbé vannak kitéve a tömegcikkesedés és a piaci verseny nyomásának.

A nyolcvanas és a kilencvenes évek vezető vállalata az asztali gépek operációs rendszerét uraló Microsoft lett, vagy ha a mikroprocesszorokat gyártó Intelt is mellé tesszük, a Wintel (Windows és Intel) birodalom. Mivel a PC-k rendkívül népszerűvé váltak az üzleti életben, az összekapcsolásukat pedig főleg kliens-szerver rendszerekkel oldották meg, logikus gondolat volt, hogy a nagy „back office” gépeknek is hasonló technológiával kell működniük.

Bő két évtized után mondhatjuk-e azt, hogy véget ért, vagy végéhez közeledik a Microsoft-korszak? Erre a kérdésre nehéz válaszolni. Azt a kijelentést mindenesetre megkockáztathatjuk, hogy ma már a Google van a figyelem középpontjában (Szalontai 2006). Piaci értéke már 2005-ben jóval meghaladta az olyan óriásokét, mint például a Sony, a Yahoo vagy az e-Bay.

A Google egy újfajta üzleti modell képviselője, de azt, hogy ez a modell a jövőben mennyire lesz sikeres, mennyiben válik uralkodóvá, azt egyelőre nehéz megmondani. A Microsoft-korszak tipikus üzleti modellje a szoftverlicencek eladása. A vevő megveszi a licencet, telepíti a szoftvert, és ahogy megszületnek az újabb és újabb verziók, megújítja a rendszereit. A szoftvercégek bevételei döntő részben a licencdíjakból és a kiegészítő szolgáltatásokból származnak.

A Google is szoftvercég, de egészen másfajta üzleti modellel. A fiatal vállalat nem szoftvereket ad el, hanem webes szolgáltatásokat nyújt, amelyek közül a legismertebb a népszerű keresőrendszer. A szoftvert nem kell „dobozolt” formában megvásárolni és telepíteni, hanem szolgáltatásként vehető igénybe az interneten. Ráadásul ez a szolgáltatás ingyenes: a felhasználók nem fizetnek érte. A Google hatalmas bevételei reklámból származnak: aki használja az ingyenes szolgáltatásokat, hirdetésekkel találkozik, amiért a hirdetők fizetnek a szolgáltatás gazdájának. Ha a szolgáltatás hasznos és népszerű, használóik figyelme eladható, méghozzá, ahogy a Google példája mutatja, jó pénzért.

A Google lépésről lépésre bővíti a reklámmal dúsított, de a felhasználók számára ingyenes webes szolgáltatásai körét. Példáját mások is követik. Mennyire veszélyesek ezek az akciók a korábbi üzleti modellel operáló szoftvercégekre nézve? Milyen mértékben lesznek képesek kiváltani a webes szolgáltatások a hagyományosan vásárolt és telepített szoftvereket? Uralkodóvá válik ez a modell az üzleti piacon? Új korszak hajnalán vagyunk, amikor új játékszabályok születnek? Ez napjaink egyik érdekes kérdése. + + 

Tegnap délelőtt a Műegyetemen, Pham Minh Tuan doktori védésén, a bizottság elnökeként. Tuan vietnámi. Értekezését a bankkártyákról írta, a rendszer bevezetésével kapcsolatos döntések modellezésére koncentrálva. Van benne egy fejezet a back office jellegű tevékenységek kiszervezéséről is. A szerző tökéletesen tud magyarul. Eljöttek a szülei is néhány honfitársukkal, akik a hetvenes években jártak itt egyetemre. Beszélgettem egy kicsit velük, ők is jól értik a nyelvünket. Az sem kizárt, hogy találkoztam velük az egyetemi évek alatt.  Élénk névjegycsere, a kártyákon érdekes intézmények, magas beosztások.

Tegnap levél jött egy pécsi egyetemi hallgatótól. A szakdolgozatához keres témát. Az online marketing és az elektronikus kereskedelem érdekli, de nem akar a keresőoptimalizálásról vagy a kereskedelmi weblapok készítésének rejtelmeiről írni. Igaza van, ezek már bennem sem keltenének különösebb izgalmakat. Valami frissebb, érdekesebb dolog kellene. A magam részéről például a következő témákat javasolnám:

(1) Közösségépítés az elektronikus kereskedelemben, kereskedelem a közösségi hálózatokon. Ez a két jelenség egymástól függetlenül is létezik, de kombinálva még érdekesebb lehet. A közösségépítés felé való elmozdulás markáns trend az elektronikus kereskedelemben, számos megnyilvánulási formája van. Másfelől a társasági hálók rendkívül népszerűvé váltak az elmúlt időkben, és mivel sokan használják őket, megjelent rajtuk a reklám és a kereskedelem, ahogy az már lenni szokott. Rengeteg példa (akár a Second Life-ot is ide lehetne sorolni), hazai és külföldi esetek összehasonlításának lehetősége. A fiatalok piacára lehetne koncentrálni, első lépésként átnézni például Danah Boyd vonatkozó munkásságát az e-szocializációról. A hölgy publikációs szempontból hiperaktív, ráadásul érdekes dolgokat ír.

(2) Együttműködési platformok az elektronikus kereskedelemben. Az Amazon és az e-Bay példájából kiindulva be lehetne mutatni, hogyan válnak egyes e-kereskedelmi helyek boltból olyan együttműködési platformokká, amikhez partnervállalatok tömegei csatlakozhatnak. Meg lehetne vizsgálni, van-e itthon valami ehhez hasonló, vagy csatlakozhat-e hazai vállalkozó az említett rendszerekhez. Don Tapscott a Wikinomics-ban hosszasan értekezik ezekről a platformokról; úgy tudom, a könyv hamarosan magyarul is megjelenik.

(3) Elektronikus kereskedelem a kutatás-fejlesztésben. Fel lehetne vázolni egy szép hátteret a tudásgazdaságról (kerülve a frázisokat), a kutatási tevékenység globalizálódásáról (szép statisztikák vannak), a „globális tehetségtár” elérésének fontosságáról. Aztán jöhetnének a példák: InnoCentive, NineSigma, InnovationXchange Network, Eureka Medical, YourEncore, Innovation Relay Centers meg az ő rokonaik, barátaik és üzletfeleik. (A linkeket most lusta vagyok megkeresni, hőségriadó van, kerülni kell a munkát.) Már csak azért is fontos egy ilyen témát feldolgozni, mert sokan azt gondolhatják, az elektronikus kereskedelem csak az egyszerűbb tárgyak (könyv, DVD, trikó, játék stb.) körében terjed igazán. Pedig nem. Az elektronikus K+F kereskedelem témában is körül lehetne nézni egy kicsit a hazai vizeken, érdekelne például, hogy az InnoCentive kilencvenezer regisztrált kutatója között vannak-e magyarok.

Itt egy újabb rész a Korszakok-cikkhez, szám szerint az ötödik:

+ + Az informatikai vállalatok egyik legfontosabb stratégiai problémája a kompatibilitás és a nyitottság kérdése. Ebből a szempontból két, egymást követő korszakról beszélhetünk: a vertikális és a horizontális piacok periódusáról. A kettő közötti átalakulás nagyjából a nyolcvanas években ment végbe (Grove 1996, 3. fejezet).

Az átalakulás előtt az informatikai piac vertikális szerkezetű volt. Olyan vállalatok dolgoztak egymás mellett (pl. az IBM, a Digital, a Wang), amelyek egymaguk állították elő a rendszerek minden fontos komponensét: a chipeket, magát a számítógépet, az operációs rendszert, az alkalmazási szoftvereket, és mindezek értékesítésére saját terítési hálózataikat használták. Amit az egyik vállalat előállított, azt a másik rendszerébe nem lehetett beépíteni. A vevő tehát kénytelen volt minden komponenst ugyanattól a cégtől megvásárolni. Ezek a komponensek - mivel egy helyen tervezték és gyártották őket - jól illeszkedtek egymáshoz, de ha a felhasználó egyszer valamelyik gyártó rendszere mellett döntött, akkor csak úgy tudott átállni egy másikra, ha a teljes rendszert kicserélte, tehát vagy hűséges maradt, vagy nagy összegű beruházásokat és mindenféle kellemetlenséget kellett felvállalnia.

Az átalakulás akkor következett be, amikor a mindenki által hozzáférhető mikroprocszorok váltak a számítógépek legfontosabb alkatrészévé. Ugyanabból a mikroprocesszorból többféle gépet lehetett felépíteni. A szabványos alkatrészek, a tömegszerűségből eredő gazdaságosság olcsóvá tették a számítógépek termelését. A piac struktúrája megváltozott: a korábbi vertikálisan felépített, egymással nem kompatibilis „tornyok” helyét horizontális piaci területek vették át. Mindegyiken több szállító kezdett versenyezni egymással: a chipek piacán például az Intel, a Motorola és a RISC termékei voltak megvásárolhatók, az operációs rendszerekén a DOS, a Windows, az OS/2, a Mac és az Unix versengett a piacért.

Ami a lényeg: a korábbi elkülönülés megszűnt, a kompatibilitás fontos versenytényezővé vált, vagyis a felhasználóknak nem kellett többé egy gyártóhoz ragaszkodniuk: az egyik gyártótól vásárolt szoftver például futott a másik gépén is. A horizontális piaci struktúra és a kompatibilitás mozgásba hozta a tömegszerűségből eredő gazdaságosság törvényét, a gazdaságosság és a verseny pedig erőteljesen lefelé nyomta az árakat. A végeredmény: gyors tömegcikkesedés, az árak állandó csökkenése, a vevői oldal kiszolgáltatottságának megszűnése (vagy legalább gyengülése), és természetesen az informatikai eszközök gyorsabb terjedése, az egymással kompatibilis rendszerek összekapcsolásának megindulása, vagyis a hálózatépítés hullámának elindulása.

Ha visszatekintünk az előző szakaszban ismertetett Gartner-modellre, láthatjuk, hogy ez a nagy jelentőségű strukturális átalakulás volt a háttere a második és a harmadik fejlődési periódus közti átmenetnek. Egy ilyen átalakuláshoz évekre van szükség. Meg tudjuk mondani, hogy ezt mi indította el? A korszakváltás minden bizonnyal több szálon indult el, bekövetkezése szükségszerű volt, de volt néhány esemény, ami kétségtelenül lendületet adott neki.

A vertikális informatikai piac főszereplője (hatalmas piaci részesedéssel) az IBM volt. A cég a nyolcvanas évek elejéig vertikális piacban gondolkodott, ahol egy-egy gyártó mindent maga állít elő a chipektől kezdve a szoftverekig. Mivel érezték az olcsóbb, barátságosabb gépek iránti piaci igényt, elhatározták, hogy megépítenek és piacra dobnak egyet. A fejlesztéssel megbízott embereik az új gépet, az IBM PC-t mások által gyártott alkatrészekből rakták össze mondván, hogy így sokkal gyorsabban lehet piacra jutni. Emellett a PC architektúrája is nyitott volt, vagyis más cégek is hozzáilleszthették a perifériáikat, futtathatták rajta a szoftvereiket. Ráadásul a fejlesztési program vezetője azt javasolta, hogy az értékesítést kiskereskedelmi boltok útján oldják meg, vagyis kerüljék ki a hagyományos IBM-imázshoz tartozó marketinges, értékesítő és szolgáltató szervezeteket. Mivel a szoros határidő miatt kerülni igyekeztek a meglepetéseket, és az IBM nagygépeivel sem akartak konkurálni, egy ötéves Intel processzor mellett döntöttek. Az oprációs rendszere a Microsoft kapott megbízást, a meghajtóra a Tandon, az áramköri lapokra az SCI, a printerekre az EPSON, az áramellátó rendszerre a Zenith. Az elosztási megbízást a ComputerLand és a Sears nyerte el.

Mint látjuk, az új gép eleve tömegcikknek készült. Tömegcikket gyártani tömegesen kapható alkatrészekből, tömegeknek, olcsón és hatékonyan - a gép további sorsát ez a filozófia határozta meg. Az elmúlt negyedszázadban a PC a tömegtermékek tipikus fejlődési pályáját futotta be. Rövidesen megjelentek a konkurensek, kialakult a vezetőkből, támadókból, másolókból és rés-stratégiát követőkből álló klasszikus piaci szerkezet. A mérnökök éjt nappallá téve dolgoztak, egymást követték az egyre okosabb hardver- és szoftvergenerációk. A PC a maga elemi alkalmazásaival megjelent mindenki asztalán. Használata egyre könnyebbé vált: a felhasználók hatással voltak a gépre, a gép pedig hatással volt a felhasználóira.

A kompatibilitás, az összekapcsolhatóság és a helyettesíthetőség problémájával ma is találkozhatunk, ami nem meglepő, hiszen alapvető üzleti stratégiai kérdésről van szó. Ha egy eszköz nem kompatibilis, nem összekapcsolható más vállalatok termékeivel, akkor a megszerzett vevőket könnyebb megtartani, hiszen az átállás nehéz, a „lock-in” jelensége működik. Ez viszont elriasztja a vevőket, vagyis a piac mérete csökken. A mai vásárló általában a nyitottságot (vagyis nem a vertikális, hanem a horizontális struktúrájú piacot) kedveli, a nyitottság viszont kitágítja a versenytársak körét, élesebbé teszi a versenyt. A mai fejlettebb üzleti informatikai rendszerek nagyon összetettek, sokféle elemből állnak. Ma is vannak olyan vállalatok, amelyek megpróbálkoznak zárt, vertikális tornyok építésével, a horizontális piacok korszakában azonban kétséges az ilyen stratégia sikere.

Érdemes megfigyelni például, hogy mi történik a webes szolgáltatások piacán. Ez egy nagyon innovatív terület, ahol rengeteg újdonság születik. A horizontális piacok korszakában fontos követelmény, hogy ezek a szolgáltatások, illetve a mögöttük álló alkalmazások kommunikálni tudjanak egymással, adatokat tudjanak kicserélni, viszonylag egyszerűen össze lehessen kapcsolni őket valami újfajta szolgáltatássá . Ha egy szolgáltatás nem felel meg ennek a követelménynek, kizárja magát a kombinációs jellegű innováció pezsgő világából. + +

„Ijesztő mértékben romlott a baleseti statisztika” - olvasom a mai újság szalagcímét. Egy ilyen hírről normális esetben aligha írnék blogbejegyzést, legfeljebb rezignáltan legyintenék: elég kimenni egy kicsit az utakra, mindenki láthatja, hogy bolondok száguldoznak mindenfelé. Most mégis írok ide valamiféle kommentárt, ennek oka pedig az, hogy a hétvégén (egy kiadós biciklitúra után) anyaggyűjtési céllal Jean Twenge könyvét, a Generation Me-t olvasgattam. Fölöttébb érdekes könyv, remélem, hogy magyarul is megjelenik majd. Twenge megtévesztő keresztneve ellenére nő, a San Diego State University professzora, életkori adatai szerint maga is a címben jelölt generáció tagja.

Milyen sajátosságai, normái, szokásai, viselkedési jellemzői vannak a mai 15-35 éveseknek, vagyis azoknak, akik megkezdték a tömeges beáramlást a munkahelyekre, Amerikában például felváltják a nagy létszámú baby boom generációt? A könyv szerint az egyik legfontosabb dolog, amit megfigyelhetünk: a tekintélytisztelet gyengülése, feloldódása, legyen szó akár személyi tekintélyről, akár a szabályok tiszteletéről.

Twenge pszichológus, felmérésekkel és megfigyeléssel dolgozik. De mit lehet, mit kell megfigyelni? Mindent: azt például, hogy mi történik az iskolában, hogyan öltözködnek az emberek, tegeződnek-e vagy magázódnak, hogyan viszonyulnak az államhoz és a politikusokhoz, a saját szüleikhez, hogyan táncolnak, betartják-e a közlekedési szabályokat - és ezzel témánál is vagyunk. Nem tartják be a közlekedési szabályokat, pontosabban jóval kevésbé tartják be, mint korábban. Twenge konkrét megfigyelésekre hivatkozik, például egy külvárosi stoptáblás kereszteződésre, ahol két évtizeddel ezelőtt az számított kivételnek, ha valaki nem állt meg, most viszont pont fordítva van.

A közlekedési szabályok be nem tartása tehát nem egyedi jelenség, hanem egy jóval tágabb jelenségcsokor szerves része, amit a tekintélytisztelet gyengüléseként, megszűnéseként írhatunk le. Ez a csokor tarka, (feltehetően) jó és (feltehetően) rossz dolgok is vannak benne. Hogy valami jót mondjunk: segítheti a megpenészedett, tekintélyelvű hivatali, állami, üzleti stb. hierarchiák bomlását. Hogy valami rosszat: egyre veszélyesebb vállalkozás az utakon közlekedni, de hivatkozhatnánk az (amerikai!) iskolákban tömegessé váló csalásokra is.

A jelenség masszív, látványos - állítja Twenge. Sokféle következményét látjuk és érezzük már, de még sok meglepetés érhet minket a munkahelyeken, az iskolákban, a lakóhelyi közösségekben, a politikai életben. Színre lép az énközpontú Generation Me, a generáció, amely önmagát tartja a világ közepének, miközben a sorsa több szempontból - lásd például a demográfiai helyzetet vagy a lakásárakat - jóval nehezebb lesz a korábbiakénál.