iqsys.hu Guest

A múlt héten kipróbáltam a Műegyetemen a babos kísérletet. Már több éve szerepelek itt vendégként egy tudásmenedzsment kurzuson. Egy alkalom - most például egy esti foglalkozás - meglehetősen lazán definiált témával: tudásmenedzsment és stratégia. Ebbe igazán minden belefér. Most úgy döntöttem, hogy a kollektív tudásról, a közösségi tudás építési-felhasználási stratégiáiról fogok beszélni, pontosabban néhány dilemmáról.

A kiinduló kérdés: okosabbak tudnak-e lenni a közösségek egyes tagjaiknál, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy okosabbak a legokosabb tagjuknál? Jó döntéseket hoznak-e a közösségek, és ha igen, mikor, milyen feltételek mellett? Az ötletet és a példák jó részét Cass Sunstein Infotopia című könyvéből merítettem. Azt a bizonyos kísérletet, amit én a Műegyetemen babszemekkel demonstráltam, eredetileg cukorkákkal végezték. Az ember kitesz valamilyen edényt (vödröt, dobozt, befőttesüveget) a hallgatóság elé, és megkérdezi: na, kollektívaként hogyan tudnánk a legjobban megsaccolni, hogy hány cukorka (gumimaci, babszem) van benne? Megszámolni persze nem szabad.

Mi lenne, ha egyszerűen szavaznánk, azaz mindenki felírná az általa gondolt számot egy papírra, aztán kiszámolnánk az átlagot? Mi lenne, ha ugyanezt tennénk, de előtte tanácskoznánk, mindenki elmondaná a véleményét? Mi lenne, ha önkéntes alapon fogadásokat kötnénk, méghozzá jelentős tétekkel? Melyik módszer adná a legjobb közelítést? Ezektől az egyszerű megoldásoktól elrugaszkodva aztán sokféle érdekes kérdést lehet felvetni, pláne akkor, ha az ember elég sok példát és kísérletet tud felmutatni a kubai rakétaválságtól kezdve mindenféle agyafúrt szociálpszichológiai kísérletekig. A példák, a problémák egyébként itt nyüzsögnek körülöttünk: jó megoldás-e a népszavazás, jól tükrözik-e a kollektív értékítéleteket az árak, el lehet-e terjeszteni a Wikipédia vagy a nyitott forráskódú szoftverek építkezési modelljét, le tudja-e győzni a kollektíva a világ legjobb sakkozóját, segít-e a racionális, konszenzusos gondolkodásban és cselekvésben az internet, van e ráció a vállalati előrejelzési piacokban.

Sunstein könyve és példaanyaga egyes pontokon kétségtelenül meghökkentő, leginkább talán a tanácskozások homogenizáló és polarizáló hatásáról szóló részek, a kapcsolódó illusztrációkkal. Ilyenek vagytok, mondja, nézzetek bele a tükörbe.

A NASSCOM egyik jelentését olvastam hazafelé a vonaton. Nem is jelentés ez, hanem inkább valamiféle fehér könyv, tervezet, szándéknyilatkozat, figyelemfelkeltő véleménynyilvánítás. Egy kis múltbanézés, jó adag jövőbetekintés.

Mi van a múltban? Hát ott van az informatikai outsourcing és az informatikával támogatott folyamatok kiszervezése, tehát az ITO és a BPO. India jó nagy szeletet hasított ki magának ezek nemzetközi, azaz off-shore változatából. Egyértelműen piacvezetőnek számít. De ez nem elég, mondja a NASSCOM. A következő hullámot is meg kell lovagolni. A kiszervezési trend nem áll meg a szoftverfejlesztésnél, a telefonos ügyfélszolgálatoknál és a távkönyvelésnél.

Most a mérnöki szolgáltatásokon (engineering services) a sor. Ezekre manapság évente 750 milliárd dollárt költ a világ. Nagy piac ez, amiből jelenleg csak 10-15 milliárdot képviselnek az off-shore szolgáltatók, köztük India, Kanada, Mexikó és Kelet-Európa. 750 milliárd dollár bizony nem kevés, de ez a szám, állítja a NASSCOM, 2020-ra az egy trilliót is elérheti. Nőni fog az off-shore szolgáltatások piaca is, a jelentésben található becslés szerint 150-225 milliárdra. És most jön a cél: India szerezze meg ennek a 25-30%-át, azaz évente nagyjából 50 milliárdot. Az új hullám neve tehát Engineering Services Outsourcing, azaz ESO.

ITO és BPO után, azok mellett és azok hátán tehát: ESO. Az első kettőre stratégiai szempontból India egyre kevésbé építhet, hiszen a költségelőnyök csökkennek. Olyan szolgáltatási ágakat kell találni, amelyekben nem az alacsony költség a perdöntő tényező. Felfelé kell kapaszkodni az értékláncon az egyre bonyolultabb, különlegesebb szolgáltatások felé. De mit is kell mérnöki szolgáltatások alatt érteni? Van itt egy sor példa: termék- és komponens-tervezés, üzemtervezés, technologizálás, termelési folyamatok tervezése, termelésirányítás olyan iparágak számára, mint például az autó- és a repülőgépgyártás, a távközlés, az építőipar.

Az évi 50 milliárdos cél kétségtelenül ambiciózus. Figyelem, emeli fel az ujját a NASSCOM, nem lesz könnyű elérni. A piac felső végét kell elsősorban megcélozni, mert az alsót majd olyan olcsó országok viszik el, mint Vietnám vagy Nigéria.

A mérnöki szolgáltatásokhoz először is jó mérnökök kellenek. Indiának sok iskolája van, azokban rengeteg mérnököt képeznek, de ma csak egy töredékük tud ilyen munkákba bekapcsolódni. Fejleszteni kell tehát az oktatást, leginkább a mérnökképzést. Ahhoz az 50 milliárdhoz körülbelül 250 ezer jól képzett szakemberre lenne szükség - jelenleg ennek csak a töredéke áll rendelkezésre. Az általános képzés nem elég, a vevők iparágát is jól kell ismerni. Vásároljunk fel néhány külföldi mérnöki irodát, foglalkoztassunk neves külföldi mérnököket a technológiai tudás megszerzése céljából, kössünk egyezményeket egyes iparágak vezető képviselőivel - tanácsolja a NASSCOM. A vezető mérnökök csak a skála végét jelentik, a munkájukhoz technikusokra, laboránsokra, szakmunkásokra is szükség van, át kell gondolni tehát a teljes oktatási láncot. Az oktatásban szélesebbre kell nyitni a kaput a magántőke előtt, a tanmeneteket nemzetközi színvonalra kell emelni, szabványokat kell érvényesíteni, közelebb kell hozni az iskolákat a piachoz, a mérnökképzésben is szorgalmazni kell az orvosoknál megszokott rezidensi rendszert.

Infrastruktúra is kell: tenyésszünk ki még vagy öt-hét Bangalore-színvonalú várost, ők legyenek a centrumok, körülöttük pedig kisebb településekből épüljön ki a kiszolgáló holdudvar. A világgal tudatni kell, hogy India mire képes, közös erőfeszítéssel, aktív állami segítséggel fel kell építeni az India-ESO márkát. Adókedvezménnyel kell támogatni a kutatás-fejlesztést, meg kell könnyíteni a külföldi szakértők betelepülését, haza kell csalogatni a jól képzett indiaiakat, garantálni kell a szellemi tulajdon védelmét, meg kell nyugtatni az állások elvándorlása miatt háborgó nyugati közvéleményt. India mellett számos érv szól: a nagy tömegű munkaerő, az ITO és a BPO területén szerzett tapasztalat és kapcsolatrendszer, a szolgáltatói szakértelem.

Hajrá! - mondja a NASSCOM. Hajrá, mert ha ebből tényleg üzlet lesz, mások is rá fognak hajtani. Itt van például Kína. A mosoly országával nem lesz könnyű versenyezni, hiszen az elmúlt évtizedekben rengeteg termelési tevékenységet vettek át, ők a gyártás kiszervezésének fő célpontjai, és félő, hogy a mérnöki szolgáltatások jó része a termelés tőszomszédságában érzi jól magát.

Az iskola humánpolitikai programjának egyik hallgatójával beszélgettem a múlt szombaton, két foglalkozás között. Az elkészítendő szakdolgozatáról volt szó. Egy multinacionális cég szolgáltató központjában dolgozik. A dolgozatnak lehetőleg valamilyen gyakorlati probléma megoldásáról kell szólnia. Mi legyen az? Találunk egy jó témajelöltet: a központban túlságosan gyorsan cserélődnek az emberek. Szóljon arról a dolgozat, hogy mi ennek az oka, és mit lehet ellene tenni. Az egészhez tartozzon egy „beruházás az emberi tőkébe” felvezetés, ami logikus, hiszen a cég minden munkatársába befektet többet-kevesebbet, és ha valaki szedi a sátorfáját és elmegy, akkor ez a befektetés elvész.

Két nappal ezelőtt (február 20.) ugyanezzel a témával találkoztam a The Wall Street Journal aktuális számában. Az indiai szolgáltató központokról írnak, jelesül a telefonos ügyfélszolgálatokról. Az ottani outsourcing-iparág gyorsvonati sebességgel terjeszkedik, de van (legalább) egy rákfenéje: a lemorzsolódási ráta eléri az 50%-ot. Aki három évig helyben marad, veteránnak számít. Az emberek jönnek-mennek. A cikk az okokat is felsorolja: unalom, végtelen túlórázás, egész napos ücsörgés, éjszakázások az időeltolódás miatt, tömeges dobozmagány, frusztráció. Az ügyfélszolgálatra betelefonálók közül sokan ingerültek, butaságokat kérdeznek (klasszikus példa: hol van az „any” key?), könnyen felháborodnak, sírnak, követelőznek.

A fiatalok úgy jönnek ide dolgozni, mint nyáron a McDonald’s-ba: egy darabig jó buli, belekóstolunk a multik életébe, szerzünk egy kis tapasztalatot, kiegészítjük vele az elméleti tanulmányainkat, a fizetés is jól jön, a nyelvgyakorlás úgyszintén, de egyébként tartósan nem akarunk itt maradni, kicsivel több fizetésért könnyen elcsábíthatóak vagyunk, nem akarunk innen nyugdíjba menni. Az újságíró egy vezető példáját említi, akinek egy nap négy embere távozott egyszerre.

Ha van probléma, tenni kell ellene valamit, és a cégek tesznek is: lehetőségeikhez mérten kiszolgálják az alkalmazottaikat, etetik, oktatják, szállítják, szórakoztatják, gyógyítják őket, néha még a családtagjaikat is. Az ötletdobozok tartalmát tényleg megnézik időnként. Az alkalmazottak piaca ez, állítja a cikk, nekik kedvező az alkupozíciójuk, a vezetőknek vigyázniuk kell, nehogy megsértsék őket néhány keményebb szóval. A hierarchia laposabb és lazább az Amerikában megszokottnál.    

Az ITTK honlapján már kint van a magyar információs társadalom állapotáról készült 2006-os éves jelentés. Kötelező olvasmány mindazoknak, akiket érdekel, mi is történik kies hazánkban az infokommunikációs technológia terjedése és használata területén.

Ennek a mostani, a megszokott alapossággal elkészített tanulmánynak van egy sajátos hangulata. Ha nagyon költői akarnék lenni, azt mondanám, van benne valami csehovos. A kert végén már vágják a cseresznyefákat. A katonák összepakolnak és elmennek. Egy korszak véget ér. Talán kezdődik valami új, hogy mi, azt még nem lehet pontosan tudni. Ezt a hangulatot, ezt a korszakvék-gondolatot manapság több írásban is megtalálom. Épp most olvastam például Csaba László egy új, még nem publikált tanulmányát. „…A gazdasági siker és a társadalmi deficit kettőssége mellett az első másfél évtized tartalékai kifulladóban vannak” - írja rögtön az elején, majd pár sorral lejjebb így folytatja: „A kétezres évek első évtizedére világossá vált, hogy Magyarország történelmében ismét véget ért egy korszak.” 

„2006: többszörös korszakváltás” - mondja az ITTK tanulmánya is a vezetői összefoglaló elején. Az informatika minisztériuma megszűnt, beolvadt, felszívódott. A politikai jelszavak közül, a nagy tervek vezető címsoraiból kikerült az információs társadalom építése. Kulcsemberek távoztak a posztjukról, olyanok, akiknek a neve összefonódott a mögöttünk álló évekkel. Mindeközben persze láthatjuk azt is, hogy a világ azért halad előre: bár a rangsorokban finoman szólva ritkán vagyunk az élen, számítógépe egyre több családnak van, terjed az internet, szélesedik a sáv, most kapnak majd ezrével interaktív táblákat az iskolák, sok zsebben már több mobil lapul, jó évet zárt az internetes kereskedelem, stb. stb.

Hát akkor mi lehet a gond? Talán az, hogy miközben az ember az emelkedő számsorokat és grafikonokat nézegeti, időnként megkérdezi magától: na és? Mi lett jobb tulajdonképpen? Én is úgy gondolom, hogy az információs társadalom építése, ha lehet egyáltalán így fogalmazni, korszakhatárhoz érkezett. Működésbe lépett a csökkenő hozadék törvénye. Újabb extenzív jellegű informatikai beruházásoktól (még több számítógépet a családoknak, még szélesebb sávot a drótokba és a levegőbe, tévét a mobiltelefonba stb.) már nem lehet számottevő hasznot várni. Ezt tudják-érzik a politikusok is: a tüntetők nem azt írják a tábláira, hogy „Több számítógépet akarunk!”, vagy hogy „Több letölthető interaktív tartalmat mindenkinek!”. 

Engem a technikai terjedési-penetrációs adatoknál már sokkal jobban érdekelnek a használatra vonatkozó információk, a használati mélyfúrások. (Tegnap végignéztem a televízióban a Bethesda Gyerekkórház új informatikai rendszeréről készült műsort. Nagyon érdekelne egy ilyen beruházás belső - orvos, nővér, beteg - fogadtatása, haszna, megtérülése, leginkább pedig az, hogy mire van, mire lesz szükség a meztelen technikán kívül. Amit hallottam, az nagyon érdekes volt.) Jó, ma sokkal többen férnek számítógéphez és internethez, mint mondjuk öt évvel korábban. Na és mit csinálnak vele? Jó, most minden jel szerint interaktív tábla kerül egy csomó iskolai osztályterembe. Na és mit csinálnak vele? Biztos, hogy a technikai felszereltség az általános- és középiskolai oktatás legnagyobb problémája? Biztos, hogy ebből az erőforrásból kell egy újabb injekció? Vagy inkább valami másból?

Az ITTK 2006-os jelentésében ezt olvasom: Magyarországra is beköszöntött a Web 2.0 korszaka, megjelentek a közösségekre építő szolgáltatások, több százezren használják őket. Tegyünk most egy kísérletet, látogassunk meg egy videómegosztásra szakosodott oldalt, és nézzük meg, mi van éppen a „legjobbak” kategóriájában. Amit tapasztalunk: a közösség a tévétársaságok kandikamerás-mulatós-megasztáros-álpolitizáló műsorait másolja, olyan az egész, mintha távirányítóval végigszaladnék egy sor csatornán. Közösségi oldal van. És közösség? 

Tegnap este szereplés a Kultúrházban, a királyi kettesen, Bruckner Zoltán és Fabricius Gábor társaságában. A műsorvezető Rózsa Péter volt. Adás előtt kaptunk egy, a  világhálóról letöltött cikket. A forrás a Business 2.0 Magazine. Tulajdonképpen nem is cikkről van szó, hanem egy listáról: neves pénzemberek - köztük például Steve Case és Vinod Khosla - nyilatkoznak arról, hogy mibe fektetnék a pénzüket. Csupa újdonságról van szó, innovációról. A nyilatkozók az összegeket is megmondják, miért mennyit adnának. Soktételes ötletparádé, rövid leírásokkal, és mindegyik végén ott a vérdíj: ennyit kaphatsz, ha ide hozod elébem.

Mibe lenne tényleg érdemes befektetni? Hát… Az ötletek némi erőszakkal kisebb csoportokra bonthatók. Egy részük például az egészségipart célozza meg: távdiagnosztika, új gyógyszerfelhasználási módok, modern és olcsó aggok háza. Nem rossz, morfondírozik el az ember, hiszen ismeri a statisztikákat, tudja, hogy sok fejlett ország öregszik, az egészségipar mindenütt egyre fontosabb.

Egy másik csoport a „mobilitás” címkét kaphatná: szupertartós elem mindenféle eszközökbe, mobilos tartalomszolgáltatás, mobilos reklám, táblázatkezelő webes szolgáltatásként mindenfelé szétszórt, úton lévő emberek közös munkájához. Ez sem hangzik rosszul, hiszen az egész infokommunikációs ipar a mobil világ felé mozog.

Aztán vannak itt tipikus Web 2.0-ás „csináljunk valamit gyerekek, lehetőleg közösen” ötletek: keverőszolgáltatás letölthető betétszámokkal, új, definiálatlan Second Life-szerű össznépi játék. Az elektronikus piacterek gondolata is felbukkan, ami éppenséggel nem új, inkább az az érdekes, mit és hogyan kívánnak rajtuk forgalmazni: keverjük össze őket a társasági hálózatépítő rendszerekkel, lehessen rajtuk reklámhelyeket árulni, stb. - mondjuk, én ilyesmitől most nem jönnék tűzbe.

Mindazonáltal egy befektetés-portfoliót össze lehetne innen rakni: egy tétel az egészségügyből, egy a mobilosoktól, egy a Web 2.0-ás csoportból… Miből lesz a cserebogár? Azt bizony nehéz megmondani. Ha valakinek van kedve hozzá, látogassa meg Sergey Brin honlapját, ami még akkor készült, amikor a Google-alapító Ph.D. hallgató volt a neves egyetemen. Adott volna neki pénzt? 

A Morningstar Inc. egyik grafikonja van előttem. Az amerikai távközlési szektor múlt évi tőzsdei teljesítményét mutatja, az S&P 500-zal összevetve. Az utóbbi indexe 15%-kal emelkedett, ami szép teljesítmény. A távközlési szektoré viszont 35%-kal nőtt, ami még szebb.

Mit is mutat tulajdonképpen ez a szám? Egyrészt azt, hogy a szektor mélyről jött, volt honnan emelkedni. A kilencvenes évek technológiai lázában számos cég aránytalanul sokat fizetett egyes licencekért, a kiépített kapacitások pedig messze meghaladták a piac akkor igényeit. Mindezek mellett a szektor egyes korábbi vezértermékei elvesztették a varázsukat, alacsony nyereséghányadú tömegcikkekké váltak, a kereslet csökkent irántuk, az új technikai lehetőségekre pedig gyorsan lecsaptak a versenytársak.

Ez a 35% most azt jelzi, hogy a szektor fontos vállalatai összekapták magukat, nagyobb sebességre kapcsoltak, tekertek egyet a kormánykeréken. Amerikában konszolidációs lépések sorozatával gyakorlatilag szépen újra összeállt az egykori AT&T. Cégeken belül is integrációs lépések történtek, a termék- és szolgáltatáspaletták kibővültek, megjelentek rajtuk az új „forró” üzletágak, a szépen összecsomagolt ajánlatok. A „video on demand”, az IPTV és az offshore outsourcing kibontakozó világában a kapacitásokról is másképp kell már gondolkodni. Ami korábban sok volt, az most kevésnek bizonyulhat. Hogy mást nem mondjunk, itt vannak a tenger alatti kábelek: nemrég a hirtelen megnövekedett kapacitások miatt még zuhantak az árak, mostanra azonban a trend megfordult, ázsiai viszonylatban például hiány mutatkozik, az árak tavaly 10-25%-kal emelkedtek.

Ráadásul egykét földrengés és baleset felhívta a figyelmet a kockázatokra is, hiszen például Kína és India gazdasága bizonyos értelemben a csendes-óceáni kábeleken lóg. Beindultak a beruházások, az indiai FLAG Telecom például 60 ország kapcsolatain dolgozik egy másfél milliárd dolláros beruházási projekt keretében.

Alakul a Web 2.2 Symposium programja. (Azt hiszem, most írtam le először az életben a symposium szót, remélem, hogy helyesen.) Sokan fognak beszélni sok érdekes dologról. A jelek szerint szóba fognak kerülni a blogok is. Az előadók majd mindenfélét mondanak arról, mire jó a blogírás. De van egy fogadásom: senki sem fogja megemlíteni, hogy a blog jó hepatitisz ellen. Pedig lehet, hogy így van.

A tegnap reggeli kapucíner mellett belenéztem Tyler Cowen and Alex Tabarrok blogjába. Cowen speciel a közgazdaságtan professzora a George Mason University-n. A blogjának rengeteg látogatója van. Cowen azok közé a közgazdász professzorok közé tartozik, akik meg akarják mutatni, hogy mégiscsak van élet abban a tantárgyban, „amin a diákok rendszerint csak ásítoznak”. (Ez utóbbit nem én írtam, hanem a Los Angeles Times 2006. november 23-án.) Nincs egyedül. Blogja van például Gary S. Becker professzornak is, de neki Nobel-díja is van hozzá.

De térjünk vissza Cowen blogjához és a hepatitiszhez. Az egyik bejegyzésben találtam egy linket James Pennebaker professzorhoz, aki a változatosság kedvéért a Texas Austin egyetemen tanít pszichológiát. Cowen az egyik tanulmányára hivatkozik, ami az írás egészségre gyakorolt hatásáról szól. Pennebaker valóban egy sor kísérletet sorol fel azt bizonyítandó, hogy az írás jót tesz az egészségnek. Azoknak, akik kiírják magukból, ami bennük van, kevesebbszer kell orvoshoz menniük, ritkábban betegednek meg, kevesebbet alkoholizálnak (?), erősebb az immunrendszerük… és itt Pennebaker valóban megemlíti a hepatitiszt, vagyis a fertőző májgyulladást.

Aki az írásait olvassa, arra is rájöhet, hogy az én-blog egészségügyi szempontból jobb a szakmai blognál. Arról se feledkezzünk meg, hogy újabb példával igazolhatjuk: az informatika és az internet jót tesz az egészségügynek.

Iskolai kollegám, Komáromi György új könyvét olvasgattam tegnap este. „Anatomy of Stock Market Bubbles” a címe. Külön érdekessége, hogy Indiában adták ki, ICFAI University Press, Hyderabad van beleírva. Az ICFAI név bizonyára sokak számára ismerősen cseng, rengeteg esettanulmányt írnak ugyanis, aki barangol egy kicsit az ECCH katalógusában, az számtalanszor beléjük botlik.

A „bubble” (buborék, légömb, lufi) szó mostanában fölöttébb népszerű a gazdasági irodalomban. A legtöbben az internetes (dotcom) lufira gondolnak, de emlékeim szerint az elmúlt években másokat is emlegettek, például ezüst-lufit, prágai lakás-lufit, Sri Lanka-i ingatlan-lufit, oroszországi részvény-lufit, ázsiai befektetési-lufit.

A „bubble” szó nem hangzik valami tudományosan, de csak addig, amíg valaki bele nem ássa magát a jelenségbe, és nem kezd el olyan könyveket olvasni, mint például most a Gyurié. Ő rögtön az elején felvonultatja az idevágó tudományos arzenált: matematikai modellek, részvények értékelése, a hatékony piacok elmélete, viselkedési pénzügytudomány, és persze a nagy nevek: Keynes, Kindleberger, a hálózatkutató Barabási és mások. A perspektívának szélesnek kell lennie, a buborék-jelenség sokakat érdekel különböző tudományágakból. Tényleg, van itt matematika, van pszichológia, van szociálpszichológia, van hálózattudomány és persze közgazdaságtan meg pénzügy, hogy ki ne felejtsem őket. Ez nem csoda, ha belegondolunk, hogy minden látszat ellenére a befektetők ugyanúgy emberek, mint bárki más, adott esetekben tehát ugyanúgy elgyengülnek, megrészegednek, nyájat követnek, lemmingekként viselkednek, mint embertársaik.

Itt vannak persze a könyvben a klasszikus példák is, a holland tulipánláztól az internetes léggömbig. Gyuri, pénzügyesként, természetesen a tőzsdére koncentrál, kifejtve a véleményét arról, hogy ott mi a lufi és mi nem az. Fontos tanulság: lufik voltak, lufik vannak, és minden bizonnyal lesznek is.

Nézegetem az amerikai Bureau of Labor Statistics friss számait: az elmúlt esztendőben az egészségügyi szektorban született a legtöbb új munkahely, összesen majdnem négyszázezer. A mezőny érdekes, a szerkezeti változások tendenciái jól követhetők. A „professional and technical services” kategória a harmadik helyen áll 280 ezer fővel. Az „information” szektor csak 22 ezerrel bővült. A sereghajtó a „manufacturing” mínusz 110 ezerrel.

Ha már egészségügy, érdemes egy kicsit mélyebbre menni az országos szintű statisztikáknál. Látogassunk el például a gyógyszergyárakhoz. Egy figyelemre méltó jövendölés: a nagy gyógyszergyárak jelenleg körülbelül százezer embert foglalkoztatnak az értékesítésben - ez a szám a Hay Group szerint a következő három évben akár húsz százalékkal is csökkenhet. A Pfizer például pont ekkora elbocsátást tervez az európai kereskedelmi személyzetéből. A példáját mások is követik. A magyarázat: a jelenlegi orvoslátogatói rendszer drága és nem kellően hatékony. A látogatások kevesebb mint negyedénél sikerül személyes találkozást kicsikarni, sokszor egy órát is kell várni egy másfél perces beszélgetésre.

Mást kell tehát kitalálni. Például intenzívebben és találékonyabban kell használni az informatikát. Egyes cégek, például a Bristol vagy a Merck interaktív honlapokon dolgoznak, ezeken keresztül próbálnak intenzív és naprakész kommunikációs kapcsolatot fenntartani az orvosokkal. Tehát: e-kereskedelem. Az informatika állami szinten is megjelenik. Hillary Clinton is támogatja például azt a tervet, amely 130 millió dollár megtakarítását célozza a papírmunka csökkentése, a feleslegesen megismételt vizsgálatok elkerülése, a diagnosztikai és kezelési hibák kiküszöbölése révén. Ehhez szabványosítani kell a kórházak és az orvosok közötti kommunikációt, kormányzati támogatással regionális adathálózatokat kell építeni. Tehát: e-egészségügy.

Úgy tűnik, az amerikaiak támogatják ezeket az elképzeléseket. A Pew Research Center januári telefonos felmérése szerint a megkérdezettek meggyőző többsége úgy látja, hogy a 2007-es évben kiemelten fontos cél legyen az egészségügy költségeinek csökkentése, a Medicare rendszer megerősítése, a biztosítottak körének bővítése. 

Elolvastam Lepenye Tamás amerikai útibeszámolóját. Egy nagy Microsoft-rendezvényen volt, ahol egyebek között meghallgatta Steve Ballmer előadását. Tamás a blogjában (február 8.) kiemeli Ballmer egyik diáját, amin a Microsoft-vezér elmagyarázza, hogy milyen modellek alapján dolgoznak ők és a versenytársaik.

Pár nappal ezelőtt (január 30.) Ballmer a Financial Times hasábjain is ezekről a modellekről beszélt. Nyilván azért, mert fontosnak tartja őket. Hogy pontosak legyünk, a következőket mondta: „The biggest competitive challenges that any business faces is actually alternate business models.” Ha lefordítjuk, ez körülbelül azt jelenti: Ne attól félj, hogy valaki megver a megszokott versenypályán. Nagyobb veszélyt jelent, ha valaki új pályát épít, és azon kezd szaladni.

Érdekes ez az „üzleti modell” kifejezés. Szerény megfigyeléseim szerint nem régi: valamikor a kilencvenes évek közepén, a dotcom világban jelent meg. Akkoriban nem volt divatban részletes üzleti tervet készíteni, helyette hozták be az „üzleti modell” elnevezést, ami alatt tehát valamiféle féligsült tervet, sejtést, ábrándot kellett érteni arról, hogyan is fogunk pénzt csinálni és villámgyorsan meggazdagodni. Aztán a kifejezés valahogy megkomolyodott, megjelent a szakirodalomban is, de ma is többféleképpen használják, értelmezik.

Leggyakrabban talán a pénzkeresés módját értik alatta: azt a módot, ahogy egy vállalkozás megcéloz egy ügyfélkört, kielégít valamilyen szükségletet, majd mindebből valahogy pénzt csinál. Valahogy, mert sokféleképpen lehet. El tudom mondani szakszerűbben is: kiválaszt egy piaci szegmenset, értéket ad az ügyfélnek, részesedik ebből az értékből és megvédi a pénzszerző pozícióját. Jobb források általában nyolc-tíz, sőt néha tucatnál is több üzleti modelltípust sorolnak fel (pl. „telefonközpont”, „egy rókáról több bőrt”, hogy a pikánsabbakat említsem), amelyek egy részét jól, a többit csak nehezen lehet egymástól megkülönböztetni.

Akadnak olyanok is, akik szerint az üzleti modell nem más, mint egy hihető, jól felépített történet: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy célközönség; hát ennek a célközönségnek egy szegény vállalkozó kitalált egy terméket, amit kivitt a vásárba, ahol aztán a célközönség kinyitotta a bugyellárisát és… „Hihető” alatt azt kell érteni, hogy tényleg létezik a megcélzott ügyfélkör, tényleg szüksége van valamire, a termék tényleg jó, az ügyfél kimegy a piacra, hajlandó fizetni, stb. Szóval komolyan beszélek, tessék kipróbálni az eljárást.

De térjünk vissza egy pillanatra a Microsofthoz. Ballmer három modellt emleget: a hagyományost (írj meg egy szoftvert aztán add el a licencet), a nyitottat (open source: add a szoftvert ingyen, keress pénzt a kapcsolódó szolgáltatásokon), és a reklámosat (adj valamit ingyen használatba és tegyél rá reklámot). Mindhárom létezik az informatikán kívüli világban is. Egyik sem egységes, mindegyiknek különböző alváltozatai, mutánsai és rokonai vannak. Hogy példát mondjunk: az Apache és a Linux egyaránt az open source családba tartozik, de a modelljeik között vannak különbségek.

A Microsoft az első modellel kezdett, az idők során azonban a másik kettőt is használni kezdte: előbb az open source-ot, manapság pedig a reklámosat is. Idézzük ismét Ballmert: „Open source is not a technology phenomenon; it is a business model phenomenon. Frankly speaking, exactly what that business model is, is still unclear.” Majd így folytatja: „Today, the big phenomenon that we can embrace - the big fat thing for us to think about, embrace, endorse, compete with - is what does ad-funding mean?” Figyeljünk az igékre: embrace, endorse, compete with - ez gyakorlatilag ugyanaz, mint a „tiltom, tűröm, támogatom”, csak modern környezetben. Hogy a Microsoft számára az „embrace” mit jelent, az tudjuk a browserháború történetéből.