iqsys.hu Guest

Ma reggel telefon a Petőfi Rádióból: a Blogvilág megjelenése kapcsán riportot szeretnének csinálni... Na miről? Hát a blogvilágról. Délben be is mentem hozzájuk. Úgy tudom, csütörtökön kerül adásba.

Három nap munka Grenoble-ban egy multimédiás oktatási program anyagain, egy kis csapat tagjaként. A feladat összetettsége és bonyolultsága hirtelen megnőtt, mivel most már közel negyven tematikai egységet kell valahogy összehangolni.

Mi volt a legérdekesebb a mostani összejövetelben? Az igazság az, hogy az egyetemen ritkán szoktuk látogatni egymás óráit, vagyis keveset tudunk arról, hogyan tanít egy másik tanár. Most viszont az eddig elkészült anyagok (filmek, diasorok, vizsgatesztek stb.) egyszerre húszegynehány oktató munkáját teszik láthatóvá és összehasonlíthatóvá, és eközben fel sem kell kelni a számítógép mellől. Tarkaság minden vonalon, sokféle stílus, sokféle megközelítés, átfedések és ellentmondások. A kérdés most az, mi a jobb: felvállalni ezt a kavalkádot, vagy harmóniát erőltetni?         

Most egy kis szünet következik, egy külföldi út miatt pár napig nem leszek számítógép közelében.

Péntek délután, a Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Kara által rendezett konferencia egyik szekciójában meghallgattam Kovács István Ph.D. hallgató előadását. Érdekes kérdést feszeget: mennyiben tekinthető „hálózatos iparágnak” a Google tevékenységi köre, illetve annak tekinthető-e egyáltalán. Teljesen igaza van abban, hogy manapság ezt a kifejezést túl könnyedén használjuk, ráhúzzuk mindenre, ami a modern technológiával és az internettel kapcsolatos. István következtetése az, hogy a Google sikere nem a hálózati hatásra vezethető vissza, a keresés nem hálózatos iparág, az emberek nem a többiek miatt használják a kedvenc keresőjüket, hanem mert egyszerűen azt tartják a legjobbnak, és ha lenne nála jobb, akkor átállnának arra.

Annak, hogy mi tekinthető „hálózatos iparágnak” valószínűleg több meghatározása van. Találkoztam például már olyan értelmezéssel is, hogy minden internetes üzlet ide tartozik, hiszen az internet hálózat, méghozzá nem is akármilyen, hanem a hálózatok hálózata. Informatikus és közgazdász körökben általában a hálózati hatást szokták emlegetni, amit (állítólag) Bob Metcalfe úgy definiált, hogy a hálózat értéke négyzetesen arányos a hozzá csatlakozó tagok számával. A leggyakrabban emlegetett példa a telefonhálózat: ha a rendszerhez egy új tag csatlakozik, akkor minden már bent lévő tag telefonja értékesebb lesz, hiszen eggyel több emberrel lehet kommunikálni.

Üzleti szempontból ez azt jelenti, hogy a valaki időben kezd el egy hasznos hálózatot építeni, egy ideig ügyfelei számának gyorsuló ütemű növekedésére számíthat: az első felhasználókat nehéz megszerezni (miért vegyek telefont, ha nincs kivel telefonálni), de aztán egyre könnyebb lesz, a tagok száma és a bevétel egy darabig exponenciálisan nő (ehhez a hálózathoz kell csatlakoznom, hiszen itt vannak a legtöbben). Könnyen belátható, hogy ilyen esetekben az új belépőknek nehéz dolga van, egy megkésve jelentkező hálózat elől a korán kelők gyorsan elszívhatják a keresletet. („A győztes mindent elvisz.”) A hálózati hatás léte tehát fontos belépési korlát lehet - ha jól látom, Istvánt is igazából ez érdekli.

Ez így rendben is lenne, a valóságban azonban nehéz megmondani, mit is értünk pontosan hálózati hatáson. A fentebb hivatkozott telefonos példa technikai jellegű, azaz valóban van egy fizikai hálózat, és ha ahhoz többen csatlakoznak, akkor vaskosabb lesz a telefonkönyv. Azt sem lehet vitatni, hogy egy olyan alkalmazás, mint például a MySpace kapcsolatépítő szolgáltatása annál vonzóbb, minél több régi havert, osztálytársat, ismerőst, híres embert lehet rajta megtalálni. A politikában is jól megfigyelhetjük a hálózati jelenséget: a nagy pártok mellett kevés levegő marad a kicsiknek, függetlenül a programok minőségétől. Vannak azonban nehezebben értelmezhető helyzetek is. Hálózati jelenségnek tekinthető-e például a divat, hálózati iparágnak a divatipar? Hálózati jelenségnek tekinthető, ha az emberek azért vesznek meg egy bizonyos fajta cipőt, mert másokon is azt látják? Hálózatot alkotnak az iPod tulajdonosok akkor is, ha egyáltalán nincsenek kapcsolatban egymással, már csak azért sem, mert be van dugva a fülük, a kis készülék és a hozzá kapcsolódó szolgáltatás viszont azért lehet egyre jobb és egyre olcsóbb (tehát egyre vonzóbb), mert sokan használják, következésképpen fellép a tömegszerűségből eredő gazdaságosság?

De térjünk vissza az eredeti kérdésre: hálózatos iparágban dolgozik a Google? Bizonyos értelemben nem, más szempontból viszont igen. Az igaz, hogy az ember az interneten önállóan keres, és ha ért hozzá, a legjobb keresőprogramot használja, függetlenül attól, hogy mások mit használnak. Keresni viszont a világhálón keresünk, ez pedig annál vonzóbb, minél többen csatlakoznak hozzá. A Google nevezetes kiválasztó algoritmusa ráadásul a világháló milliárdnyi linkjére, azaz tulajdonképpen a felhasználók, a felhasználók hálózatának kollektív intelligenciájára épül. Hálózat és hálózati hatás tehát van, a helyzetet viszont az bonyolítja, hogy a világháló nyitott, erre a kollektív intelligenciára elvileg bárki felépítheti a maga üzletét.

További megfontolandó tényező az, hogy a Google nem a keresések után szed pénzt, hanem a reklámból. Mire épül az üzleti modellje? Felépített egy ingyenesen használható, forgalmas közlekedési csomópontot, ahol rengetegen járnak, és most ezen a helyen reklámokat függeszt ki a falakra és a hirdetőoszlopokra, amiért, mivel tényleg sokan járnak arra, a reklámozók szívesen fizetnek. „Hálózati iparág” a reklám, jelesül a Google-stílusú internetes reklám? Értékesebb lesz attól egy reklámhely, mert mások is ott reklámoznak? Valószínűleg lesz téma az elkövetkező konferenciákra is.   

Annyian írtak és írnak róla, hogy először úgy döntöttem, én nem fogok. De aztán beláttam, a téma megkerülhetetlen. Miről van szó? Arról, hogy a Google 1,65 milliárd dollárért megvette a YouTube-ot. Megvette, hát megvette. De miért pont 1,65 milliárdért?

Nemrég írtam Paul Ormerod könyvéről, ami a kíváncsiságot felcsigázó „Why Most Things fail?” címet viseli. Van ebben egy rész, amiben a szerző leírja, hogy abban a kellemes völgyben, ahol lakik, egy szép birtok közepén van egy nagy udvarház, amit nemrég, a pletykák szerint kilenc millió fontért megvásárolt valaki. Ki volt az a valaki? Madonna, az elnyűhetetlen popsztár. Vajon miért pont kilenc millióért kelt el ez a ház? ─ teszi fel a kérdést Ormerod. Miért nem nyolcért, hétért, vagy tízért, tizenkettőért? Vajon Madonnán kívül volt rá érdeklődő? És hogy született meg ez az ár? Talán a vevők összegyűltek valahol és licitáltak rá, úgy, ahogy arany reneszánsz sótartókért szoktak? Segít a kérdés megválaszolásában a közgazdaságtudomány? Van itt keresleti meg kínálati görbe, metszik azok egymást valahol? Van itt pénzáramlás, amit diszkontálni lehetne? És egyáltalán: szüksége van Madonnának pont itt egy ekkora házra?

A ház kilencmillióért kelt el. Hogy miért pont ennyiért? Csak! - vonja le a következtetést Ormerod, és a vonatkozó rész végére még egy idézetet is beszúr Vernon Smith, a neves Nobel-díjas és lófarkas kísérleti közgazdász ünnepi beszédéből, aki valami olyasmit mond, hogy nem sokat tudunk arról, hogyan is működnek valójában a piacok.

Google és YouTube. Megvette, hát megvette. 1,65 millióért, hát annyiért. Ez az ár a jelek szerint elég volt ahhoz, hogy másokat elriasszon az ügylettől. Van miből kifizetni, hiszen a Google piaci értéke úgy 130 milliárd lehet. Az árfolyama egy ideje gyakorlatilag stagnál, a korábbi optimista jóslatok ellenére nem tudta átlépni az 500-as álomhatárt. Az ár/nyereség hányados most éppen hatvan fölött van. Ha valakinek van kedve és számológépe, elmorfondírozhat azon, hogy mennyi nyereséget kell hoznia a YouTube befektetésnek ahhoz, hogy ez az 1,65 milliárd megtérüljön. Fogja hozni? Talán igen, talán nem. Tartani tudja a Google ezt a gyanús hatvan fölötti P/E hányadost? Talán igen, talán nem.

Mit is vett tulajdonképpen a Google? Vett egy forgalmas áruházat, amiben a felhalmozott árukészletnek igazából nincs se gazdája se ára, sok közte a gyanús eredetű, vagy mondjuk ki nyíltan, lopott holmi (Tessék megnézni, mi jön be például arra a keresőszóra, hogy „Madonna”!), de ez az áruház forgalmas helyen van, rengetegen járnak ide, hoznak-visznek, nézelődnek, a nézésnek pedig értéke van, mert aki néz, annak az orra elé oda lehet rakni valamit, leginkább reklámot, és mint tudjuk, a Google lényegében reklámból él, az „eyeball business”-ben ügyködik. Kedvelt hely marad a YouTube? Meg lehet egyezni a sok innen-onnan összeszedett cucc eredeti tulajdonosával? Ki tudja. Próbálnak egyezkedni. Kísérleteznek. Belelőnek a ködbe. Hinni kell. „…Most things fail” ─ mondja Ormerod. Sok minden tönkremegy. De nem minden.

De ha már elmélkedünk, van itt egy másik érdekes kérdés is. Tudjuk, látjuk, hogy a Web 2.0-ás világ önmeghatározási problémával küzd. Mi az, hogy Web 2.0? Az egyszerűség kedvéért fogadjunk el két tulajdonságot követelményként. Először is ebbe a táborba sorolhatók azok az alkalmazások, amelyek valamilyen webes szolgáltatásként használhatók, másodszor pedig valamilyen kollektív teljesítményként, csoportos munkaként jelennek meg.

Az első tulajdonság értelmezésével nincs különösebb gond. De mi van a másodikkal? Mi az, hogy kollektív munka, kollektív teljesítmény? A Wikipedia mondjuk kollektív teljesítmény, még ha talán nem is annyira kollektív, mint sokan gondolják. De mi a kollektív teljesítmény a YouTube ban? Ha felmegyek rá és elkerülöm a lopott holmit, egy csomó egyéni teljesítményt látok, amit egy program különböző logikák mentén szépen egymás mellé rak, mint ahogy a képeket rendezik egy galériában. A logika a YouTube terméke, a sok videó pedig az egyének és mikrokollektívák munkájánk gyümölcse. A Nemzeti Galéria kollektív teljesítmény lenne? Bizonyos értelemben biztos az, más értelemben viszont egyáltalán nem. Melyik értelmezés a fontosabb? Mit tekintünk igazából alkotásnak, úgy értem értékteremtő alkotásnak? Web 2.0-ás produkció a YouTube? Mi benne a kollektív teljesítmény, hol jelenik meg benne a tömegek közös kreativitása és intelligenciája? Lehet, hogy ez is hit kérdése.       

Tegnap délután előadás a Magyar Telekom vállalati rendezvényén. Három, a vállalat társadalmi felelősségével, felelősségvállalásával foglalkozó előadást kellett megalapozni egy bevezető elemzéssel, „Lehetőség és felelősség: Mit jelent multinacionális vállalatnak lenni?” címmel. Az egyik dián, egy trendet illusztrálandó, felhasználtam Clyde Prestowitz „Three Billion New Capitalists” című könyvének címét. Prestowitz a washingtoni Economic Strategy Institute elnöke, korábban, a Reagan adminisztráció idején a kormánynak dolgozott. Nem újságíró, de a könyvben ugyanazt az újságírói stílust és megközelítést használja, amit én kifejezetten kedvelek.

E módszert jól megfigyelhetjük a legjobb szakmai magazinokban. Az indítás szinte mindig gyakorlatias, az egyén vagy egy kisebb csoport szintjén mozog: valakivel vagy valakikkel történik valami, ami érdekes és fontos. A szerző innen halad az általános felé, rajzolja fel az átfogó képet, de eközben is vissza-visszatér a gyakorlathoz, ha úgy tetszik a hétköznapi világhoz, jelezve: amiről most beszélek, ez a jelenség téged is érint, rólad van szó, vagy ha nem rólad, akkor a szomszédodról vagy a gyerekedről.

A könyvben Prestowitz a globalizáció jelenségével, a nemzetközi munkamegosztás fejlődésével, a gazdasági és a politikai erőtér átrendeződésével foglalkozik, de mielőtt rákanyarodik e magasröptű témákra, elbeszélget az informatikus fiával és megkérdezi, munkája mellett miért szállt be egy hótakarító vállalkozásba is. Azért, jön a válasz, mert a havat egyelőre nem tudják kiszervezni Indiába. Aztán megkérdezi a lányát, hogy megy az unokáknak az iskola. Jól, felel a lány, a gyerekek leginkább a matematikát kedvelik, azt ugyanis egy szingapúri e-learning kurzuson tanulják, most is éppen a monitor előtt ülnek, a szingapúri tanárral konzultálnak, vagyis Skype-olnak vele, közben a képernyőn nézik, hogy kunkorodnak a függvények. A lány után Prestowitz könyvelője jön, aki éppen most szervezi ki az adminisztrációt egy másik országba, hogy csökkentse a költségeket.

Lényegében ez a három példa az alapozás. Figyelj, súgja a könyv, az én családomban, a közvetlen környezetemben így jelenik meg mindaz, amit majd a nagy trendekről, Kína és India felemelkedéséről, az információs technológia és a közlekedés fejlődésének hatásairól, az általam javasolt gazdaságpolitikáról írni fogok. Azért kell elolvasnod, mert mindezek valamilyen formában téged is érintenek, ha ma nem, akkor majd holnap.    

Egy újabb szép példány az outsourcing-gyűjteményembe. A The Economist-ban találtam, az október 7-i számban. Tudjuk, hogy a fejlett országokban az emelkedő kamatlábak és az ingatlanárak elbizonytalanodása nehéz helyzetbe hozza a jelzálog-üzletet. Az eredmény: az ügyletekkel kapcsolatos költségeket csökkenteni kell. És mi a költségcsökkentés egyik kézenfekvő módja? Mások példájának követése, vagyis egyes tevékenységek kiszervezése, akár más, olcsóbb országokba is.

Nem mindegyiké persze, hiszen egy nagy összegű kölcsön felvétele sokak számára életük legnagyobb anyagi vállalkozása, ezért érthető, hogy a legfontosabb dolgokat nem egy világvégi telefonos ügyfélszolgálattal akarják megbeszélni. Van viszont egy csomó olyan művelet is, amelyeknél a hely, a földrajzi közelség valóban nem számít. Működésbe lép a kiszervezés szinte minden mozgatóereje: a költségcsökkentési lehetőség, a tömegszerűségből származó gazdaságosság, a fix költségek változóvá alakításából eredő rugalmasság. A jelzálog-kiszervezés évi több milliárd dolláros üzletté válhat. Ha van igény, megjelenik a kínálat is, méghozzá az ismerős formákban: egyes érintett cégek saját központokat alapítanak olcsó helyeken, az ottani cégek pedig szolgáltatókként jelentkeznek.

Az utóbbiak egyike a General Electric által alapított Genpact. Az indiai központú cég a The Economist cikke szerint 30-40%-os költségcsökkentést tud elérni a jelzálog-műveleteken. Egyébként itt az iskolában a budapesti részlegükkel mostanában fejezünk be egy sokmodulos képzési programot.

Pesti Színház: Az ünnep. A címben szereplő ünnep az apa születésnapja. Sorban megérkeznek a gyerekek, és velük megjelennek a feszültségek is. Mindenki lelepleződik, ki ilyen, ki olyan értelemben. A feszültség azonnal a tetőponton, és mivel onnan már nem emelkedhet sehová, a nagy bűnök, a nagy kirohanások és a nagy veszekedések ellenére valami szolid unalom kezdi átlengeni az egészet. Elnagyolt, vázlatos figurák, hatásvadász megoldások, amolyan „Na, most írunk valami sokkolót!” dráma. A rendezésben sok ötlet, sok mozgás, érdekes színpadi megoldások. Az az eset, amikor van színész, van rendezés, de nincs igazán darab.  Pedig a színlap szerint szerzőből van éppen elég. 

A Szent István Egyetemen minden évben, különböző iskolák, vállalatok és intézmények képviseletében, össze szokott gyűlni egy nyitott, tudásmenedzsmenttel foglalkozó társaság. Nevezhetjük ezt a találkozót minikonferenciának, műhelymunkának, eszmecserének ─ a lényeg az, hogy általában sok érdekes dolgot lehet hallani, és érdekes emberekkel lehet találkozni.

Most remény van rá, hogy az eddigi találkozók előadásai tanulmánykötet formájában is megjelennek. A szervezők tőlem is kértek egy írást. Idemásolom belőle azt a részt, amely a tudásmenedzsment tevékenység mai környezetével és feltételrendszerével foglalkozik.

"...Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy időhöz nem kötött volta ellenére a tudás menedzselésében is vannak korszakhatárok, olyan időszakok, amikor a lassú, evolúciós jellegű változást radikális, forradalmi átalakulás követi. A mögöttünk álló két-három évtizedes időszakot mindenképpen új korszaknak kell tekintenünk a tudásmenedzsment történetében. Ezen időszak egymással összefüggő megkülönböztető sajátosságait soroljuk fel a következőkben.

a) Az információs és a kommunikációs technológia fejlődése. A számítógépek, a számítógépes rendszerek és az internet soha nem látott mértékben tágították ki a tudás menedzselésének lehetőségeit. Az első számítógépeket a második világháború idején készítették, de olcsó és nagy tömegek számára elérhető eszközökké az IBM PC megjelenésével egy időben váltak. Mivel ezek a gépek kompatibilisek voltak egymással, könnyű volt közöttük adatokat és dokumentumokat mozgatni. Újabb lökést adott a fejlődésnek a hálózatok, az internet és a világháló megjelenése. A kilencvenes években a vállalatok rengeteg pénzt költöttek informatikai és távközlési eszközökre, amelyek kapacitása folyamatosan nőtt, miközben az áruk csökkent. Sok olyan számítógépes alkalmazás született, amelyeket nem szokás az informatikai tudásmenedzsment eszközök körébe sorolni, mégis hatékonyan segíthetik a kapcsolódó tevékenységeket. (Gondoljunk például a közönséges szövegszerkesztő programokra.) Aligha tévedünk, ha azt mondjuk: a számítógép a modern tudásmenedzsment legfontosabb technikai eszköze.

b) Tudásintenzív iparágak fejlődése, szakértők, szakértői szervezetek tömeges megjelenése. A gazdaságban egyre fontosabb szerepet játszanak és egyre nagyobb arányt képviselnek az úgynevezett tudásintenzív iparágak, vagyis azok a gazdasági tevékenységek, amely végzéséhez különleges tudásra van szükség. Ilyen iparág például maga az informatika vagy az egészségipar számos ága. Az olyan „hagyományos” iparágak termékei esetében is, mint például az autógyártás vagy olajbányászat, az áru értékében egyre nagyobb részt képvisel az abban megtestesülő tudás. A fejlett országok GDP-jében az anyagigényes gyártási szektor aránya visszaszorulóban van, az Amerikai Egyesült Államokban például alig haladja meg a 10%-ot. A mai kor egyik vezető cége, a Microsoft beruházásainál több mint hétszer többet költ kutatásra és fejlesztésre, mint fizikai eszközökre, a Pfizer gyógyszergyár mintegy háromszor annyit, a Johnson&Johnson közel két és félszer annyit. Míg az ötvenes években a „kékgalléros” fizikai munkások alkották alkalmazottak legnagyobb csoportját, a mai vállalatoknál egyre több az úgynevezett „knowledge worker” (a kifejezés Peter Druckertől származik), vagyis a nem fizikai eszközökkel dolgozó, hanem az agyát használó szakember, szakértő. A vezetők és az alkalmazottak viselkedését tanulmányozó kutatók hamar felismerték, hogy őket másképp kell kezelni, mint a fizikai munkásokat, ráadásul a csoportjuk rétegződik is, azaz különböző alcsoportokra bomlik. Az évek során a szakértők kezelésének, a szakértői szervezetek irányításának gazdag módszertana és szakirodalma alakult ki (lásd pl. Davenport 2005). Hasonló jelenségeket tapasztalhatunk, ha a termelés felől a fogyasztás felé fordulunk. Az 1990-es értékekhez viszonyítva az OECD országokban a kommunikációs célú lakossági kiadások nőttek a leggyorsabban, de látványosan emelkedtek a tanulásra fordított összegek is, miközben kevesebb lett az élelmiszerre és ruházkodásra szánt pénz. 

c) Az intellektuális tőke értéke. A szakértői munka tömeges elterjedése a vállalati intellektuális tőke (tudástőke) fontosságára is felhívta a figyelmet. A vállalatok tulajdonosainak számot kellett vetniük azzal, hogy a vagyonuk egyre növekvő része nem a fizikai eszközökben (telkek, épületek, gépek, anyagok stb.) testesül meg, hanem a tudásban, a tudás nagy része pedig az emberek fejében van. A tudástőke nem birtokolható úgy, mint egy esztergapad vagy egy teherautó. Az intellektuális tőke piaci értékének mérésére különböző módszerek születtek (The Economist 2004/b), amelyek általában a könyv szerinti és a piaci érték különbözetéből indulnak ki, a számításokhoz pedig a pénzügyi mutatókra épülő vagyonértékelési eljárásokat használják.  Gyakran megfigyelhető, hogy egy-egy szakértő vagy szakértői csoport távozása hatást gyakorol egy cég piaci értékére, vagy hogy egy vezető szakember átállásáért a versenytársak hatalmas összegeket fizetnek. Az intellektuális tőke megőrzése különösen fontos kérdés a vállalatfelvásárlásoknál és -összeolvadásoknál. A vállalatoknál indított tudásmenedzsment projektek fontos célja az emberek fejében lévő tudás megragadása, rögzítése, megosztása, vagyis az egyéni tudás szervezeti tudássá alakítása.

d) Globális tudáshálózatok. A közlekedés, a távközlés és az informatika fejlődésének egyik következménye a vállalatok nemzetközivé válása, globalizálódása. Sok olyan nagyvállalat van, amelyeknek országok tucatjaiban vannak leányvállalatai, gyárai, képviseletei, irodái. Kialakult a „global sourcing” gyakorlata, amelynek szellemében a nemzetközi nagyvállalat mindent ott szerez be, ahol a legolcsóbb források állnak rendelkezésre. Ez a politika egyre inkább a tudásra is vonatkozik. Manapság hétköznapi gyakorlatnak számít, ha egy cég egy olcsó országba helyezi ki a kutató-fejlesztő laboratóriumát, vagy ottani helyi cégektől vásárol szakértői (pl. szofverfejlesztési, terméktervezési, jogi, adatelemzési) szolgáltatásokat. A hálózatos, moduláris felépítésű nemzetközi cégeknél a tudás menedzselése globális feladattá válik. A lehetőségeket felismerő feltörekvő országok (India, Kína, az EU egyes új tagállamai stb.) tudáspiacain egyre több kiszervezett vagy helyi indíttatású tudásközpont jelenik meg, új „tudásfrontot” nyitva a nemzetközi versenyben. A kutatási-fejlesztési tevékenységet bemutató statisztikákban ez a tendencia jól kitapintható.

e) Új „kreatív osztály” létrejötte. A globalizálódás és a hálózatosodás fenti jelenségéhez kapcsolódik egy sajátos tulajdonságokkal bíró, különleges szaktudással rendelkező, szervezeti kötöttségekhez nem ragaszkodó vagy azokat könnyen cserélő, kreatív társadalmi csoport létrejötte és elkülönülése is (Florida 2002). E csoport tagjai jobban ragaszkodnak a szakmájukhoz és a szakmai szövetségeikhez, intézményeikhez, mint a megbízóikhoz vagy munkaadóikhoz, sokszor szabadúszókként tevékenykednek és csak konkrét akciókra, projektekre szerződnek, az alkotáshoz és a kommunikációhoz a legkorszerűbb technikai eszközöket használják (Malone 2004). Vannak olyan települések, amelyek e csoport tagjai számára különleges, rugalmasan kibérelhető irodákkal, kommunikációs központokkal, bekábelezett lakóházakkal felszerelt, közlekedési csomópontokhoz közel lévő „lakóparkokat” építenek (Conlin 2005).

f) A szellemi tulajdon védelmének problémája. A modern technikai eszközök rendkívül megkönnyítették sok szellemi termék (tanulmányok, adatbázisok, szoftverek stb.) másolását, továbbítását és közzétételét. Ha figyelembe vesszük a szervezeti intellektuális tőke megfoghatatlanságát, illékony természetét, a szervezeti és az egyéni tulajdon közötti határvonal homályosságát is, megállapíthatjuk: a szellemi tulajdon védelme a mai kor tudásmenedzsmentjének egyik legsúlyosabb problémája, amivel a tudásmenedzsment rendszerek kialakításánál és fejlesztésénél feltétlenül számolni kell. A szellemi tulajdon védelme egyéneknek, szervezeteknek és államoknak egyaránt gondot jelent. A védelem módjának és erősségének meghatározása bonyolult optimalizálási feladat, hiszen a védelem hiánya vagy gyengesége rontja a tudás fejlesztőinek motiváltságát, a túlzott védelem viszont megnehezíti a tudás áramlását, hasznosulását, más tudásokkal való kombinálását (The Economist 2004/a).

g) Kollektív tudásfejlesztés. Az információs technológia fejlődésével szorosan összefüggő jelenség az is, hogy a tudás teremtése és fejlesztése egyre inkább kollektív tevékenység (Kelley 2005). Az informatikai eszközök már sok éve lehetővé teszik, hogy különböző (kutatási, elemzési, fejlesztési) akciókon kisebb-nagyobb csoportok dolgozzanak együtt. A közelmúlt fontos fejleménye, hogy megjelentek és széles körben elterjedtek olyan internetes alkalmazások, illetve szerveződések, amelyek más kifejezetten a kollektív intelligenciára, a sokak közreműködésével megvalósuló kollektív alkotásra építenek. Ide tartoznak például a különböző, leginkább a szoftverfejlesztésben elterjedt „open source” programok (Linux, Apache stb.), a sokak közreműködésével fejlesztett tudományos honlapok, vagy az olyan kollektív termékek, mint a Wikipedia nevű internetes enciklopédia. Egyelőre csak találgatni tudjuk, hogy a fejlődés e téren milyen irányba halad majd tovább, hol húzódnak a kollektív intelligencia és a kollektív alkotás határai.           

A felsorolt jelenségek és trendek közvetlen és jelentős hatást gyakorolnak a tudásmenedzsmentre, befolyásolják annak eszközeit és technikáit, de az ide tartozó tevékenységek célját és lényegét nem változtatják meg. A tudás menedzselése mindig az adott kor technikai eszközeivel és színvonalán történik, de maguk az alaptevékenységek állandók, a technikai lehetőségektől függetlenek."

Egyes források szerint tíz éves a phising. Lényegében azt jelenti, hogy valaki álcázott alakban fontos információkat csal ki valakitől. A példa kedvéért: összeállít valamilyen hitelesnek tűnő elektronikus üzenetet, és abban bizonyos személyes adatok (pl. jelszó, felhasználói név, lakcím) megadására kéri a címzettet, aki ezt gyanútlanul meg is teszi.

A phising a social engineering tevékenységek családjába tartozik. Ez utóbbi szépen hangzó elnevezés, még valami költői is van benne, de a jelen szövegkörnyezetben manipulációt jelent, a személyes viselkedés és döntések kártékony célú befolyásolását. A phisinget besorolhatjuk egy másik családba is, annak identity theft a neve, vagyis a személyiség (értsd: személyes adatok, kapcsolatok) eltulajdonítása, nyilván valamilyen alantas szándékkal. A felsorolt tevékenységek régóta léteznek, a modern technológia azonban új távlatokat nyitott előttük.

Miről jutott ez az egész most az eszembe? Az újságok tele vannak a HP igazgatótanácsában történt sajnálatos eseményekkel. Egy tegnapi cikk például a Nixon elnöksége alatti Fehér Házhoz és a Mediciek udvarához hasonlította e testületet. A híreket egy darabig megpróbáltam követni, de most már képtelen vagyok erre, az események túlnőttek az én befogadó képességemen. Különben is, már a bíróságon tartunk, ilyenkor már ügyvédek vitatkoznak ügyvédekkel, aki megnyilatkozik (az egyik tegnapi lapban például a leköszönt elnök írásával találkoztam), annak a tollát már nyilván ügyvédek vezetik. Bonyolult ügy, felhívja a figyelmet arra, hogy miközben mindenféle elméleteink vannak a vállalatok kormányzásáról, valójában keveset tudunk arról, hogy mi történik valójában a zárt tanácstermekben, milyen a valóságos kapcsolat a vállalat és a vezető testület között, mert a HP egyébként kiváló vállalat, egyike a legjobbaknak hosszú évtizedek óta.

Szóval a kanyargó eseményeket nehezen tudom már követni, de azért szeretném felhívni a figyelmet ara, hogy ez a most kirobban igazgatótanácsi ügy ízig-vérig modern történet. Modern történet, modern technikával. Az egyik vitatott pont éppen a fentebb említett „korszerű” phising: a nyomozással megbízott cég emberei ezzel a módszerrel szereztek meg fontos adatokat annak kiderítésére, hogy a tanács melyik tagja szivárogtatott ki híreket a sajtónak. De hozhatunk egy másik példát is: úgy tűnik, az ügy egyes szereplői, akik egyébként egy csúcstechnológiai vállalat vezetői, megfeledkeztek arról, hogy a hálózatokon, az adatbázisokban, a tárolókon, az interneten minden lépésük nyomon követhető. Technikailag művelt ismerőseim szokták mondogatni: ami egyszer felkerült az internetre, az ott is marad, és egyszer felhasználhatják melletted vagy ellened. Érdekes, hogy ezzel a rendszerek építői sincsenek mindig tisztában.