iqsys.hu Guest

Karinthy Színház: A New York-i páparablás. Szeretjük Bács Ferencet, ezért esett rá a választás. Az ember a műsor alapján egy kissé giccses limonádét vár, amit jó színészek kellő odaadással adnak elő. Pontosan ezt is kaptuk. Semmi zsákbamacska.

De most elhallgatok, mert kampánycsend van.                          

Befutott néhány nyugati hetilap. Bennük cikkek az elmúlt napok magyarországi eseményeiről. Többnyire rövidek, távolságtartók, szenvtelenek. Már több bennük az elemzés, mint a hír. Együtt tárgyalnak minket a szlovákokkal, a csehekkel, a lengyelekkel. Nem véletlen az, ami történik, és az sem, hogy így egyszerre, több országban, persze mindig helyi köntösben. Az Unió belefáradt a bővítésbe. A mézesheteknek vége. Most kiderül, ki bírja az iramot. Mélyreható és fájdalmas reformok nélkül nem fog menni. Közben folytatni kell a bővítést: jönnek a románok, a bolgárok, aztán talán a többiek. Az Uniónak növekednie és integrálódnia kell, hogy lépést tudjon tartani Ázsiával és Amerikával.

A Business Week friss számában (október 2.) egy másik magyar vonatkozású hírt is találok. Hosszú, sok oldalas cikket közölnek az internetes reklámokhoz kapcsolódó csalásokról. „Click fraud”, azaz „kattintós csalás”, ahogy ők nevezik. Hallottunk már róla, de most a méreteiről és a technikájáról is képet kaphatunk.

A pénzszerzési modell tulajdonképpen egyszerű. Be kell épülni az online reklámozási láncba, ahol elterjedt az a gyakorlat, hogy a megrendelő a kattintások után fizet, vagyis az kap több pénzt, akinek az oldalain többen kattintanak rá egy bizonyos reklámra. Az internetes reklámoknak körülbelül a fele működik ilyen konstrukcióban. A bérkattintás és a bérkattintók szervezése virágzó üzletté vált. A technika is kifejlődött hozzá automatikus kattintásokat generáló szoftverek formájában. A cikk szakértőkre hivatkozik, akik szerint a kattintások 10-15%-a lehet hamis. Csalásról van itt szó tulajdonképpen, vagy inkább egy lehetőség ügyes kihasználásáról, és különben is, egye meg a reklámszakma, amit főzött? Ezt nehéz eldönteni.

A Business Week cikke szerint az üzletben Budapestre is vezetnek szálak. Néhány érintett honlapot név szerint is megemlítenek. Az egyik klikkelői körnek állítólag közel ezer tagja van.

Pár napja Márai Sándor naplóját olvasom esténként, pontosabban az Ami a naplóból kimaradt sorozat 1953-54-55-ös kötetét. Márai már eljött Magyarországról, New Yorkban él, „vidékies felhőkarcolók” között, valahol Manhattan peremén, számára teljesen idegen világban. Nem szereti Amerikát, nem szereti az amerikai embereket. Igazi városba vágyik, vissza szeretne jönni Európába, Bécsbe, Salzburgba, az olasz városokba. Emésztő honvágya van, bénító honvágya, panaszkodik, hogy nem tud írni, nincs körülötte levegő. Azon meditál, van-e még a világban kétezer ember, aki tud magyarul és tud olvasni, tehát érdemes neki írni.

Naponta végigsétál a Hudson partján, nézi a vizet, időnként „társaskocsira” vagy földalattira száll, kimegy a tengerpartra, fürdik, tanulmányozza az embereket. Ragaszkodik az elveihez, figyel, értelmez és gondolkodik - valószínűleg ez a magyarázata, hogy egyik mai politikai erő sem tudja igazán a zászlaja alá besorolni. Szigorú napirenddel próbálja magát ismét rávenni a munkára. Tervei vannak: át kell írni a San Gennaro véré-t, meg kell írni a Jób-ot, a Föld, föld! visszaemlékezést, papírra kell vetni néhány szonettet. Mérlegeli, hogy van-e mindehhez elegendő ideje. Fél az öregségtől. Fél a haláltól. Nem volt rá oka: 1989-ben saját kezével vetett véget az életének.

Az 1953-as szakaszban van egy bejegyzés arról, hogy a sajtó egy bizonyos Wienert emleget, aki okos gépek fejlesztésén dolgozik, és most ezekről nyilatkozik. Keresztnév nincs, de minden bizonnyal Norbert Wienerről van szó, a kibernetika atyjáról. Márait érdekelte a technika, de nem sokat érthetett hozzá. Valószínűleg Wiener szavaiban is inkább az emberi, filozófiai problémák ragadták meg.

Ne feledjük: nemrég ért véget a nagy háború, pár éve született meg az atombomba. Wiener a háborúban olyan légelhárító ágyúk vezérlésén dolgozott, amelyek képesek a leggyorsabb repülőgépeket is leszedni. A kibernetika gyors fejlődése tehát ugyanúgy a háborúhoz és a hadiiparhoz kapcsolódik, mint egy sor más tudományos és technikai újdonságé. A tudósok közül sokan megérezték a technikai fejlődésben rejlő súlyos emberi, filozófiai és etikai problémákat. Közéjük tartozott Norbert Wiener is. 1950-ben könyvet adott ki a számítógépes etikáról. Ebben világossá tette, hogy a számítógépek beépülése a társadalomba az utóbbi átalakulását hozza magával. Hatásuk mindenhová kiterjed: a munkára, a kormányzásra, a mindennapi életre. Az államoknak, a vállalatoknak, a szakmai szervezeteknek számot kell vetniük ezzel, és ki kell dolgozniuk az új korszakhoz illeszkedő elveiket és magatartási szabályaikat.

A „computer ethics” témakörben azóta rengeteg tanulmány, cikk és könyv született, a problémakör egyetemi tantárggyá vált, intézményesült. Fontosságának érzékeléséhez elegendő kinyitnunk az újságot és elolvasnunk néhány cikket a fehérgalléros bűnözésről, a magánélet és a személyes adatok védelméről, a kompjúterizált diktatúrákról, a munka világának átalakulásáról, a média befolyásáról meg egy sor más témáról.  

Kedden egy teljes nap az IDC budapesti Üzleti Intelligencia Roadshow-ján, azaz vándorkonferenciáján, moderátori szerepben. Sok előadás, kissé visszahúzódó közönség. Egy ilyen esemény után sokféle szálon lehet elindulni, sokféle következtetést lehet levonni. Csak néhány ezek közül.

Itt van rögtön a határvonalak meghúzásának, a szavak jelentésének a problémája. Az informatikai szakma régóta küzd azzal a nehézséggel, hogy a technológia gyorsabban fejlődik a nyelvnél, ezért gyakran előfordul, hogy ugyanazt a dolgot többféle néven nevezik, vagy valaminek egyszerűen nincs  általánosan elfogadott neve, meghatározása. Az ebédszünet végén volt egy érdekes beszélgetésem az egyik előadóval, aki elmondta, volt már olyan eset, amikor két magyar ember közé neki kellett beállni tolmácsnak, azok annyira más nyelven beszéltek, azaz magyarról magyarra fordított.

Mit nevezünk tulajdonképpen üzleti intelligenciának?

Ha nagyon tág meghatározást keresünk, abból kell kiindulnunk, hogy az informatikai alkalmazások terjedésével, különböző műveletek és tranzakciók elektronizálásával és automatizálásával sikerült óriási mennyiségű elektronikusan rögzített adatot előállítani. Most az a kérdés, hogy mihez kezdünk ezekkel az adatokkal: tisztítani, rendezni, felhasználásra alkalmas módon tárolni, elemezni stb. kell őket, mert az adat akkor hasznos, előállításának és gyűjtögetésének akkor van értelme (mindezek jó sok pénzbe kerülnek), ha valaki aztán csinál vele valamit, legyen az a „valaki” akár egy gép, akár egy ember. Mondhatjuk azt, hogy ez a „valamit csinálni”, meg az arra való felkészítés az „intelligencia”, amibe sok minden belefér.

A Laudon házaspár közismert szakkönyve nevet ad a gyereknek: az üzleti intelligenciát gyakorlatilag a döntéstámogató rendszerekkel tekinti azonosnak, tehát az „intelligencia” célja az, hogy a döntéshozók minél jobban végezzék a dolgukat. Fel is sorolja az ide tartozó rendszereket és technológiákat, vagyis megnevezi az intelligencia-család tagjait: integrált vállalatirányítási rendszerek (ERP), ellátási láncok menedzsmentje (SCM), ügyfélkapcsolatok menedzsmentje (CRM), adatbányászat és OLAP, tudásmenedzsment.

Kiindulhatunk azonban az angol „intelligence” szó jelentéséből, pontosabban jelentéseiből, mert több is van neki. Jelent egyfelől tanuló és alkalmazkodó képességet, jelenti az értelmes felfogás és gondolkodás képességét. De van egy másik jelentése is: hírszerzés, méghozzá többnyire titkos információk megszerzése, vagyis „intelligence” az is, amit a titkosszolgálatok csinálnak, gondoljunk például a CIA nevére, ahol középen ott az I. Ebben a felfogásban ha egy vállalat a versenytársairól gyűjt (remélhetően legális eszközökkel) információkat, akkor ez is „üzleti intelligencia”, és ez nem is baj, mert végső soron megint kikötünk a döntéseknél, és nyilvánvaló, hogy jó döntést az tud hozni, aki nemcsak önmagát analizálja, hanem képes önmagát a külvilághoz hasonlítani.

Az IDC konferenciáján a hol tágabban, hol szűkebben felfogott üzleti intelligencia sokféle érdekes kérdése és problémája jött elő. Döntéshozatali szempontból a vállalatokat sokan egy piramishoz hasonlítják, amelynek az alján jól strukturált döntési helyzetek vannak, a tetején pedig rosszul vagy gyengén strukturáltak. Vitatható, menyire pontos, és mennyire általánosítható ez a kép a mai világban, de fogadjuk el. Az üzleti intelligencia rendszerek és alkalmazások fejlődésének érdekes kérdése, hogy meddig tudnak felkapaszkodni ebben a piramisban, a döntések mekkora körét tudják strukturálttá tenni, és mit tudnak kezdeni a nem strukturáltakkal.

Minél strukturáltabb egy döntés, annál inkább automatizálható, az automatizálás pedig idővel feleslegessé teszi a döntéshozót, vagyis az üzleti intelligencia fejlődésével állások, munkahelyek tűnnek el, ami statisztikai eszközökkel jól megfigyelhető jelenség. A strukturáláshoz szabványosítás kell - hová vezet a szabványosodás és mi köze van a stratégiához, ha a stratégia éppen a megkülönböztetésről, a különlegeségről szól?

Ha az intelligenciát gépekbe akarjuk telepíteni, akkor valahogy ki kell szedni azt az emberek fejéből, és akkor máris ott vagyunk a tudásmenedzsment, a tudásmegosztás, a szakértők kezelésének bonyolult problémáinál. Vajon a Web 2.0 mintájára beszélhetünk BI 2.0-ról is, vagyis mekkora szerepe lesz a kollektív intelligenciának, a szakértői alkotó együttműködésnek? Egy vállalati szakértői wiki például üzleti intelligencia alkalmazásnak tekinthető?

Izgalmas kérdés, hogy miként kell, miként lehet kezelni az intelligenciát, az optimalizálási feladatokat a hálózatosodó vállalatok, az egymással hol versengő, hol szövetkező csoportok, ökoszisztémák világában.

Arra is érdemes figyelni, miként kezeli az informatikai szakma a felhasználót, népies nevén a „júzer”-t: szövetségeként, vagy kissé nehézfejű, homályos igényeket támasztó, bizonytalankodó, a változásoktól félő, nehezen mozduló, irracionális viselkedésű ellenfélként? (Egy kritikus megjegyzés: ilyen konferenciákon többnyire a szállítói oldal képviselői és a vállalati IT-sek szerepelnek, valódi felhasználók csak nagyon ritkán.) A mostani konferencián is többen hivatkoztak a Standish Group CHAOS jelentéseire: az informatikai projektek (ide értve természetesen az intelligencia-projekteket is) körében változatlanul nagyon magas a kudarcok aránya, az okok között pedig előkelő helyen szerepel a „felhasználók bevonása”, vagyis az e téren elkövetett hibák sokasága. Mire számit, mire gondol a felhasználó ilyen projekteknél? „Information democracy” - ezt a kifejezést írta fel az egyik előadó egy dia tetejére. Vajon az intelligencia-alkalmazások centralizáltabbakká vagy decentralizáltabbakká teszik a vállalatokat?    

Egy megjegyzés még a XII. Vezérigazgatói Találkozóhoz. Kovács Nimród említette az előadásában: Amerikában az internetes borpiac a „long tail” modellhez igazodik. Sokan keresnek olyan különleges borokat, amiket a boltok nem tartanak, mert nem éri meg nekik. Az elektronikus értékesítési csatorna összegyűjti és gazdaságosan kiszolgálhatóvá teszi a földrajzilag szétszórt keresletet. A marketingben fontos szerepe van az azonos ízlésű vevők egymás közötti kommunikációjának, a szakblogoknak és a speciális fórumoknak.                           

Egy kollegám szólt, hogy olvassuk el, mert érdekes. El is olvastam, mármint a The Wall Street Journal szeptember 20-i számában megjelent cikksorozatot az üzleti iskolákról, népies nevükön business school-okról. Az apropót az adta, hogy több mint négyezer toborzással foglalkozó, azaz a munkaadói oldalt képviselő szakember véleménye alapján elkészült a szokásos rangsor.

Tessék, itt van valami, amiben Európa vezet: a nemzetközi mezőnyben a spanyol ESADE az első. Az MIT a nyolcadik, a Berkeley a tizenegyedik, a Harvard a huszadik, Stanford a huszonnegyedik. Ebből jól látszik, hogy a toborzókat nem csak az akadémiai képességek érdeklik, mert akkor minden valószínűség szerint az utóbbiak vinnék el a pálmát.

Az iskolákról készített cikkekből és riportokból elég jól kiderül, a szorosan vett szakmai tartalmon kívül mi kell ahhoz, hogy egy iskola népszerű legyen a toborzók körében. Nemzetközinek kell lenni, mint ahogy a győztes ESADE példája is mutatja: náluk a diákok háromnegyede külföldi, ráadásul vagy harminc különböző országot képviselnek, vagyis aki itt tanul, igazi „globális” környezetbe kerül, nemcsak hall a különböző kultúrákról, hanem át is éli azokat a társaival fenntartott viszonyban és együttműködésben. A nemzetközi jellegnek jót tesz, ha az iskola működő szövetségeket tart fenn más országok hasonló intézményeivel, és manapság már az is követelmény, hogy azok között ázsiai is akadjon.

Szükség van erőteljes gyakorlati orientációra, mindenféle valóságos projektekre, amelyekben a visszajelzést nem (csak) a tanár, hanem a valóságos üzleti élet adja. A gyakorlatiasságot nemcsak a mindenféle feladatok biztosítják, hanem a hallgatók tapasztalatai is. A cikkek alapjául szolgáló felmérések azt mutatják, hogy a jobb iskolák MBA-s hallgatói négy-öt éves szakmai tapasztalattal rendelkeznek, sőt, az MBA úgynevezett „executive” (azaz elitebb felsővezetői) változatában a megkívánt előzetes munkahelyi tapasztalat hossza eléri a nyolc-tíz évet. Az iskolák általában többféle MBA programot futtatnak párhuzamosan, amelyeket gondosan el kell választani egymástól. A legfiatalabb hallgatók általában a teljes munkaidős (full-time) programokra járnak, a részmunkaidős (part-time) változatokra a valamivel idősebbek, az executive programokon pedig egyáltalán nem ritka a deres halánték. Egyre divatosabbak a többnyire egyéves specializált programok, amelyek a klasszikus MBA-k generalista szemlélete helyett valamilyen speciális területen (funkciók, szektorok, iparágak, piacok stb.) kínálnak elmélyülést; közöttük néhány egészen különleges is akad.

Az ideális létszám tekintetében megoszlanak a vélemények. A sikeres iskolák sok MBA hallgatót toboroznak, ezért néha el kell gondolkodniuk azon, hol húzzák meg a határt, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására. A kérdés nem egyszerű: a kis csoportlétszám jót tesz a közvetlen tanár-diák kapcsolatoknak, az interaktív módszerek használatának, de ha egy diák csak két-három tucat társával találkozik, vitatkozik és dolgozik rendszeresen, akkor a világnak csak egy kisebb szeletét ismerheti meg rajtuk keresztül.

Az iskolák általában azt vallják, hogy a diplomás programokat mindenféle rövidebb tanfolyamokkal, vállalati kihelyezett programokkal is ki kell egészíteni, mivel az egyrészt jót tesz a bevételeknek, másrészt tréningben tartja a tanári kart.

A győztes spanyol ESADE alapítói üzletemberek és jezsuita atyák voltak. A toborzók szerint a kiválóságát nemcsak a szakmai tartalom adja, hanem az is, hogy az oktatás mellett nevelik is a hallgatóikat. Mire nevelik? Csapatmunkára, vállalkozói szemléletre, toleranciára, etikus magatartásra. Olyan embereket nevelnek, akikkel könnyű együtt dolgozni, akikben meg lehet bízni. Való igaz, az etikáról manapság sokat beszélnek az üzleti iskolákban. Az etika tantárgy lett, megtanulandó tananyag. Bár a fontosságával gyakorlatilag mindenki egyetért, módszertani szempontból két nagy tábort különböztethetünk meg.

Az egyik szerint az etikának ott a helye az MBA-s tantárgyak sorában: kell hozzá tankönyv, kell tanszék és előadó, kellenek esettanulmányok, kell vizsga. A másik szerint az etika nem külön tantárgy: a többit kell úgy tanítani, hogy az etikai vonatkozások megfelelő helyet kapjanak bennük, vagyis a hallgatók ne ahhoz szokjanak hozzá, hogy igen, reggel nyolctól tízig pénzügyek, utána marketing, ebéd után számvitel, majd kettőtől négyig etika, mert akkor a valóságban is ebben a szellemben fognak viselkedni: délelőtt tesszük a dolgunkat, délután meg csinálunk valami etikusat.

Az etika tárgya, ikertestvére a vállalat társadalmi felelősségeként emlegetett témakör, a „corporate citizenship”. Az utóbbi név arra utal, hogy a vállalat ugyanúgy polgára a közösségnek, felelős lakója a városnak, mint az egyén. Etika, felelősség, polgári magatartás - vajon miért váltak manapság ennyire fontossá ezek a témák? Minden bizonnyal azért, mert szükség van rájuk, mert a gyors, nehezen követhető változások miatt egyre nagyobb az a ködös, szürke zóna, ami jogrendet körülveszi. A vállalat haszonélvezője egy bizonyos rendnek, akkor pedig nem lehet hűvös kívülálló, alkalmi vendég: tennie is kell e rend fennmaradásáért, a fennmaradáshoz szükséges kiegyensúlyozottságért, igazságosságért, a város életének minőségéért, biztonságáért.

 Magyarország most nehéz időket él. Őszintén kíváncsi vagyok, vállalati körökben ki hogy értelmezi most az etikát és a felelősséget.   

Tegnap és ma XII. Vezérigazgatói Találkozó, ez alkalommal Gödön. Egyike az eddigi legtartalmasabbaknak és legérdekesebbeknek. Különlegességét az adta, hogy szinte minden előadó elmondta a véleményét a mögöttünk álló napok eseményeiről, azok okairól és… Itt most azt mondanám, hogy a javasolt megoldásról, de ez nem lenne igaz, leginkább a bizonytalanság érződött ki mindenki szavaiból.

Az első labdát Csepeli György dobta fel, aki Tocqueville egyik gondolatát idézte bevezető mondataiban: nézzük  meg, 1789-ben a forradalom Franciaországban tört ki, ahol egész elviselhető volt az élet ahhoz képest, amit abban az időben mondjuk Oroszország falvaiban lehetett tapasztalni. Vajon ki lázad fel inkább, maradt a levegőben a kérdés, akinek teljesen reménytelen a helyzete, vagy aki már felkapaszkodott valameddig, és most úgy érzi, vissza akarják nyomni két lépcsővel lejjebb? Aztán a többi gondolat arról, ki lehet-e húzni a szegénységből és a reménytelenségből itthon eldugott falvak fiataljait a modern technológia, az internet segítségével. Másodikként Karsai Gábor adott képet a magyar gazdaság fejlődésének ciklikusságáról, rámutatva, miként függenek össze a különböző fontos mutatók ingadozásai a választási periódusokkal. Ez lenne a demokrácia ára? Ki lehet törni ebből a ciklikus kényszerpályából? Ez után Nógrádi György következett, aki a képet kinyitotta a világ felé, rámutatva annak sokféle veszélyhelyzetére.

Kuthy Antalt egyszer már hallottam kínai tapasztalatairól beszélni, úgy emlékszem, meg is emlékeztem róla ebben a naplóban, de most egy sokkal kidolgozottabb és gazdagabb előadással jelentkezett. Aki hallgatta, elgondolkodhatott azon, hogy miközben mi egy kis szatócsboltban szöszmötölünk, mellettünk, az utca másik oldalán szupermarketeket építenek. Vajon el lehet adni magyar tudást Kínában? Ki lehet találni olyan üzleti modellt, amellyel jól járhatunk? A legfontosabb tanulság: másokhoz kell mérni magad. Ugyanezt erősítette meg másnap S.V. Mani, a Tata Consultancy Services magyarországi leányvállalatának igazgatója is.

Az első napot Hankiss Elemér briliáns helyzetelemzése zárta, aki teljesen átalakította a tervezett előadását, és szinte végig a feszültségek okairól, a politikusok magatartásáról, a felelős és nyitott polgári magatartás hiányáról beszélt.

A második napot Kovács Nimród nyitotta egy praktikus gondolatokkal teli előadással arról, miként lehet jófajta magyar borokat eladni az amerikai piacon. Marko Voljc a bankszektort képviselte, és természetesen az ország pénzügyi helyzetére és megítélésére koncentrált. Tomka János a tudás és a tudásmegosztás fontosságáról beszélt. A gondolatsort Rácz Margit terelte vissza az égető aktualitásokhoz: az első megszorításokat látjuk, talán a reformokról is sejtünk valamit… De mi lesz a versenyképességgel, mert végső soron, hosszú távon ez a döntő kérdés. Végül kerekasztal-beszélgetés az autópályákról, a légi közlekedésről és a postáról, vagyis a logisztikai szektorról Nagy Attilával, Reményik Kálmánnal, Somogyi-Tóth Gáborral és Jambrik Mihállyal.

Ez a bejegyzés kicsit iskolásra sikerült (dolgozatcím: „Mit láttunk az osztálykiránduláson?”), de nem baj. 

Bár ez most valószínűleg keveseket érdekel, mégis feljegyzem ide, hogy el ne felejtsem: nagyon érdekes tanulmány jelent meg a Business Week eheti számában Michael Mandel tollából, egy csomó figyelemre méltó adattal megtűzdelve. A témát a friss amerikai foglalkoztatási adatok adják.

Tudjuk jól, hogy a közelmúlt recessziós periódusa után a foglalkoztatási ráta csak lassan kezdett növekedni, lassabban, mint ahogy máskor szokott. Mi lesz az állásokkal? - tették fel sokan a kérdést. Ez egy „jobless recovery”, vagyis fellendülés új munkahelyek nélkül? Aztán ahogy a gazdaság nekilendült, a munkaügyi statisztikák is javulni kezdtek.

Az összkép valóban pozitív, mondja Mandel, az új álláshelyek száma valóban nőtt az elmúlt öt évben, vagyis 2001 óta. De nézzük meg azt is, hol keletkeztek az új munkahelyek. Vajon a kilencvenes évek legdinamikusabb iparágában, az infokommunikációs szektorban? A számok mást mutatnak. Az amerikai technológiai szektor több mint egymillió állást veszített: az adatok szerint 1.143.000-rel kevesebb van most, mint 2001-ben volt. A legnagyobb veszteséget ebből a szempontból az IT eszközök gyártása és javítása mutatja, a csökkenés ott több félmilliónál. A távközlési és műsorsugárzási iparág több mint háromszázezret veszített. A szoftveresek és a rendszertervezők nagyjából mínusz százezret produkáltak. Foglalkoztatási szempontból az egyetlen növekedést mutató alszektor az „online shopping”, vagyis az elektronikus kereskedelem, de a növekedés ott is csak ötezer, vagyis alig több a semminél.

Hol keletkeztek hát nagy tömegben állások? Hát a tágabban értelmezett egészségügyi szektorban, amiben a kórházak mellett ott vannak például a gyógyszergyárak, a laboratóriumok meg az egészségügyi biztosítók is. Fogalmazzunk pontosabban: az amerikai foglalkoztatás az egészségügyi szektor nélkül az elmúlt öt évben alig növekedett valamit. A foglalkoztatási statisztikákat az egészségügy húzza meg 1,7 millió új állással, és a szektoron belül is leginkább a kórházak és a biztosítók. Orvosok, nővérek, laboránsok, adminisztrátorok, betegápolók, biztosítási ügyintézők. Sok, állását elvesztett ember számára az egészségügy jelent menedéket, méghozzá nem is akármilyet. Egy elfogadható körzetben egy képzett nővér átlagosan évi 40-43 ezer dollárt keres, és nagyjából ők vannak az egyébként meglehetősen széthúzott egészségügyi fizetési skála közepén.

Jó ez? - kérdezi Mandel. Részben jó, hiszen a jól működő egészségügy alapvető eleme az életminőségnek, és az is fontos, hogy az embereknek állása legyen. Az egészségügyre ma egyre többen úgy tekintenek, mint a látványos üzleti lehetőségek terepére, és ez is jó dolog. Másfelől azonban a jelenségnek megvannak a maga veszélyei is. A hatalmas amerikai deficit és az eladósodás nagyrészt az óriásira duzzadt egészségügyi kiadásokra vezethető vissza. Egy jól működő gazdaságban az egészségügy fontos szektor, de állásoknak másutt is kell keletkeznie. Mi lenne a megoldás? El kellene érni, hogy az egészségügy intézményei hatékonyabban dolgozzanak, kevesebb alkalmazottal nyújtsanak azonos vagy még nagyobb teljesítményt. Erre van lehetőség, méghozzá leginkább informatikai fejlesztésekkel.

Arról, hogy az így felszabadított munkaerőt mely szektorok szívnák fel, nem szól a cikk. Talán majd egy másik.

Ismerős problémák, ismerős megoldási elképzelések, csak a mieinktől nagyon eltérő dimenziókkal és nagyságrendekkel. 

Tegnap reggel Acél Anna fáradt szemei a televízióban, utána a rombolás képei.

A vonatozás, mint sokszor, most is felér egy szociológai tanulmánnyal. Nemdohányzó kocsiban már nincs hely, ami nem csoda, a nappalis diákok általában kedd reggel indulnak el, és csütörtök este jönnek vissza, ezt már megtanultam. Mellettem egy ácsmester ül, vele szemben egy tanítónő. Nem ismerik egymást, de a huszadik másodpercben már beszélgetnek. A „beszélget” nem pontos szó, inkább beszélnek egymáshoz, hangosan gondolkodnak, és ehhez egymásban találják meg a közönséget. Elbeszélnek egymás mellett, néha nem is várják meg, hogy a másik befejezze, de szemlátomást mindkettőjüknek szüksége van erre az eszmecserére vagy társas megnyilatkozásra. Természetesen politizálnak, mint egyébként sokan a kocsiban, időnként az én kezemben lévő újság szalagcímeire és képeire mutogatva. Példázatokban beszélnek, rövid történeteket mondanak el.

A tanítónő nevelői hangon beszél, lassan és türelmesen, miközben már a második mondatnál elszakad a valóságtól, túl gyorsan levonja a tanulságot, elvi szintre emelkedik: mindenkinek többet kellene adni, és sokkal egyenlőbben. Ismer valakit, mondja, akit a vállalata állandóan külföldre küld, és ott nem csak a szállást fizetik neki, hanem még az ennivalót meg a telefont is. Ő meg itt ül a diplomájával, egyszobás lakása van, és abban sem lehet biztos, hogy a közalkalmazotti vasúti kedvezménye megmarad. A kórházakban nincs orvos, a napokban az unokahúgának harminchat órát kellett várnia, hogy sorra kerüljön. A jó orvosok elmennek innen. A férjét Németországban operálták, ott persze rend van, hálapénz szóba se jöhet.

Az ácsmester egy kis kelet-magyarországi faluban lakik, ismerem, sokat kerékpároztam arrafelé. Lassan gondolkodik, de logikusan. Mindig csak egyet lép előre, és ha úgy érzi, bizonytalan helyre jutott, meghátrál, majd újból próbálkozik. Háztetőket épít, büszke rájuk. Az a baj, mondja, hogy a faluban a fiatalok nem akarnak tanulni, hanem mindenki érettségizni akar, de úgy, hogy az apja lefizeti az iskolaigazgatót. Munka kevés van, de azért vannak gazdag emberek is, ők ajándékba meg „mindenféle pályázatokon” kaptak mindenféle gépet, amiket nagyrészt már el is adtak, abból élnek. Nemrég a Balatonhoz hívták tetőt építeni, amiért ő az otthon megszokott árat kérte, valamivel még többet is, de utólag kinevették, és azt mondták neki, hogy ott kérhetett volna háromszor ennyit is. Hogy van ez? A múlt hónapban százezer forintot kellett fizetnie egy kórházi kezelésért. Mindennek megvan a maga tarifája, az ő bajának ennyi volt. Az orvosoknak nagyobb fizetést kellene adni, hogy ne szoruljanak rá „erre” (két ujjával mutatja, hogy mire). Aztán hozzáteszi: többet, de csak egy kicsivel.

A trolin fiatal férfi beszél két ismerőséhez. Nagy kár mondja, hogy Magyarországon nincs egy „szűz kezű” negyedik politikusi generáció. Érdekelne, hogy miért pont negyedik, de le kell szállni. Az egyetemen mindenfelé kisebb-nagyobb plakátok: csatlakozz hozzánk, tiltakozzunk a tandíj ellen. Beírom az elmaradt jegyeket.

Hazafelé a vonaton fiatal, elegáns hölgy kerül mellém. Cseng a mobiltelefonja. Megemeli a hangját és tippeket, instrukciókat kezd adni valakinek, hogy miként kell a pártnak kommunikálnia az éjszaka történteket. Kommunikálnia, nem kezelnie. Kommunikáció alatt azt érti, hogy a híradásokban hova kell tenni a hangsúlyokat, mit kell kiemelni és miről kell hallgatni. Logikus, amit mond, pártlogikus. Hangosan beszél, ennyi nem kellene a zakatolás túlkiabálásához, semmi szemérem vagy óvatosság,  valószínűleg hozzánk is beszél tehát, utasokhoz. Ha már így összejöttünk, tartsunk egy röpke szemináriumot. A szomszédos társaságban csalódnia kell: azok hirtelen szintén telefonálni kezdenek, külföldiek, gyakran és lágyan mondják ki a „biznyisz” szót, megosztva a nyelvileg műveltebb utazóközönséggel az üzleti problémáikat.

Este a tévében újból a rombolás képei.      

Ma minden bizonnyal élénk forgalom lesz itthon az interneten, hiszen már most izzanak a hírportálok és a fórumok. Nem csoda ez a tegnapi kiszivárgott / kiszivárogtatott miniszterelnöki beszéd után. Most érdekes lesz figyelni, hogy pozíciójától és érdekeitől függően, időben és tartalomban ki hogyan értelmezi majd a „hazugság” és a „hazudtunk” szavakat. Mert hazugság sokféle van, nyugodtan mondhatjuk, hogy hazugságok szövevényében élünk. A kérdés most az, a mai tökéletesen átpolitizált világban meddig és milyen eredménnyel lehet ezt a szövetet felfejteni úgy, hogy egy hazugságot ne egy másikkal helyettesítsünk. Aztán jön a még nehezebb kérdés: melyik hazugságtól lehet megszabadulni, és melyek azok, amelyekre szükségünk van, mert egyelőre nem tudunk meglenni nélkülük, pedig tudjuk, hogy hazugságok.