iqsys.hu Guest

Chris Anderson  "The New Boom"  címmel cikket írt a Wired magazinba. Az írás azok táborát erősíti, akik szerint véget ért az informatikai ipar 2001 utáni mélyrepülése, most új korszak következik, új fellendülés, "new boom" vagy XXX 2.0, kinek hogy tetszik. Fellendülés van, mondja, nézzünk csak rá a Szilícium-völgyre, ahol megint pezseg az élet, újra nagy autókon szaladgál mindenki.

Fellendülés van, állítja, és ez most nem lufi. Hogy miért nem? Erre is felsorol három magyarázatot. Először is válság ide, válság oda, a technológia vidáman terjed, egyre nagyobb az "installált bázis", van tehát mire építeni. Másodszor, minden olcsóbb lett, sokkal olcsóbb, vagyis egészen csekély alaptőkével is el lehet indítani egy vállalkozást. A harmadik ok: mivel minden olcsóbb lett, nincs már szükség annyi kockázati tőkére, nem kell kirohanni a tőzsdére, a vállalkozónak nem kell állandóan a nyakán éreznie a befektetők lihegését, szép nyugodtan lehet dolgozni.

Andersonnak tulajdonképpen igaza van, és hogy ezt megállapítsuk, nem is kell Amerikába menni, hiszen világjelenségekről ír. A "boom" azonban nagy szó, nem árt, ha a használata előtt az ember egy kicsit körülnéz. De hol nézzen körül? Anderson azt mondja: hát például Kaliforniában, ami az az informatikai iparnak, mint az emberiségnek a Neander-völgy. Nézzünk hát körül mi is e vidéken. Szerencsére nincs nehéz dolgunk, mert ott van a Joint Venture: Silicon Valley Network, akik szorgalmasan gyűjtik és publikálják a statisztikákat és az elemzéseket a Völgyről. Éppen pár napja töltötem le tőlük néhányat.

Hát akkor nézzünk meg néhány adatot és grafikont. Kezdjük valami tényleg pozitívval, mondjuk az egy alkalmazottra eső hozzáadott értékkel. A vak is látja: a Völgy eredményei sokkal jobbak az USA átlagánál, mintegy két és félszer nagyobb nála, pedig az sem rossz, szépen emelkedik 1994 óta. A Völgy görbéje a piacok fejlődésének klasszikus S alakját mutatja: gyorsuló növekedés 1997 és 2000 között, majd inflexiós pont és lassulás 2004-ig.

Most nézzük meg, hogy állunk a Völgyben a szabadalmakkal. Jól állunk: 2003-ban az USA összes szabadalmaiból körülbelül 10%-ot képviselt a Völgy, jóval többet, mint tíz évvel korábban. Az új szabadalmak darabszámát tekintve a 2003-as év 6%-os növekedést hozott.

Mi a helyzet a kockázati tőkével? Kezdjük a jó hírrel: 2004-ben a kockázati tőkebefektetések 15%-kal növekedtek. És most jöjjön a rossz: 2000 óta ez az első bővülést mutató év, a csúcs akkor volt, a mai számok messze vanak az akkoriaktól: a 2000-es csúcsévben 35 milliárd dollár körül volt a "total venture capital financing", míg 2004-ben alig több ötnél. 1995-ben a Völgy nagyjából 15%-kal részesedett az USA teljes kockázati tőke állományából. 2000-re ez a szám 30% fölé emelkedett, majd 2003-ig stagnálás következett, az arányok tekintetében számotevő növekedés csak 2004-ben tapasztalható ismét.

Nézzük az új vállalkozásokat. A Völgyben a legtöbb új céget 1992-ben alapították, szám szerint vagy 25 ezret. Aztán egészen 1999-ig úgy évi tízezret produkáltak, kiugró év csak 1996 volt. 1999-ben újra felörgött a céggyár: 2000 és 2002 között összesen 23.800-zal nőtt a cégállomány, ami nettó szám, vagyis figyelembe veszi a bezárásokat is. Azok is voltak bőven.

Nézzük a foglalkoztatási adatokat. Ha visszamegyünk a hetvenes évek elejéig, láthatjuk, hogy a Völgyben a foglalkoztatás az innovációs hullámokkal összhangban, azok ritmusában bővült. Minden újabb hullám emelkedést hozott, ami aztán veszített a lendületéből a következő hullámig: nekifutás-lassulás, nekifutás-lassulás... A legkisebb növekedést a PC korszak hozta 1985 és 95 között: a foglalkoztatási görbe alig emelkedik. Az integrált áramkörök és az internet hulláma viszont sok munkahelyet teremtett. Az utóbbi esetében a fordulat éve 2000 volt. Mi a helyzet most? 2004-ben a munkahelyek száma csak 1,3%-kal csökkent. "Csak", mert a csökkenés a megelőző két évben 5,3%, illetve 10% volt. A Völgy ipari klasztere (de ronda szó ez) 2004-ben 3,2%-ot veszített, amit a szolgáltatásokban, az építőiparban és az egészségügyben tapasztalható bővülés ellensúlyozott némiképp.

És most mutassunk egy kis szociális érzékenységet. Az ipari klaszterben 2003-ban a bérek növekedése 8,25-os volt, ami szívmelengetően szép szám. Mindenki azért nem örülhet: a teljes régióban 2004-ben 1%-kal csökkentek az átlagos bérek. A háztartások bevételei csökkentek, a gazdagok és a szegények között növekedett a távolság. Egyes mutatókból arra következtethetünk, hogy gondok vannak az oktatással és romlik a társadalmi mobilitás. A felnőttek bűnözés rátája csökken, a fiataloké nő.

Mi következik mindebből? Leginkább az, hogy nem árt az óvatoság. Némi "boom" tényleg tapasztalható, de talán pontosabb az a megfogalmazás, amit a Network egyik jelentésében találtam: "mixed signals" és "much less clarity in 2005". Vagyis köd van, óvatosan vezessünk. A kép komplex, mondják, az értelmezése tőlünk függ.

"Mindenki anyázza a Google-t, hogy a ""don't be evil"" politikát hátrahagyva simán lepaktál az ellenséggel" - ezzel a megállapítással indítja egyik új naplóbejegyzését (január 26.) Doransky. A témafelvetés jogos, de vitatkoznék azzal, hogy  mindenki anyázza. A sajtóban több kiegyensúlyozott cikket is olvastam, amelyek például például azt fejtegetik, mi használ jobban a demokrácia ügyének, ha a Google nem vállalja a kínai kormányzat feltételeit, vagy ha vállja, és ezzel kinyit egy ablakot, ami ugyan nem akkora, mint amekkora lehetne, de ablak, amin sok minden be fog szivárogni, és aztán fokozatosan fellazulnak a dolgok, rágni kezdenek a termeszek.

Két probléma van itt egymással összefonódva: egy üzleti és egy etikai. A Google-nak Kína nyilván jó üzlet, annyira jó, hogy az etikai elvekről könnyen lemondhatnak érte. Az etikai helyzet viszont homályos és trükkös, ahogy az már lenni szokott ilyen esetekben. Mert nem biztos, hogy hosszú távon az használ többet, aki a sarkára áll és azt mondja: én ebből kimaradok.

És még valami. A technológia semleges és mindent kibír. Az információs technológia is. A világon valószínűleg milliónyi helyen használnak informatikai eszközöket a legsötétebb célokra. A technológia mindent hatékonyabbá tud tenni, tehát azt is, ami rossz.

Pár napja Hunyady Sándor drámáit olvasom esténként. Hunyady "kismester" volt, ami nála például azt jelenti, hogy a jelzői, a mondatai, színműveinek egyes részletei, néha egész felvonásai általában jobbak, mint az egész mű. A mondatokat, a szikrázóan szellemes jeleneteket nagy élvezettel olvasom, miközben tapasztalom, hogy szinte mindegyik drámában megbicsaklik valami, a második felvonás végére elfogy a puskapor, a poén túl hamar jön. Ott, ahol Molnár Ferencnél még két csavar következik, a végén pedig a csattanó, Hunyady már pihenni indul. Mindenesetre kár, hogy ezek a darabok manapság nincsenek színpadon, bár ki tudja, lehet-e még a régi "vígszínházi" stílusban játszani, másképp pedig nem biztos, hogy érdemes.

Mivel Carl Bildt ajánlotta, letöltöttem és elolvastam. Carl Bildt ugyanis egyéb bokros teendői mellett néhány évig  Svédország miniszterelnöke (!) is volt, az ajánlás pedig az ő blogjából (!!) származik. Az ilyesmire ugyebár felfigyel az ember.

De mit is olvastam el? A "Creating an Innovative Europe" című jelentést. Tipikus európai dokumentum. A tipikus európai dokumentumot előkelő bizottságok írják (ezt például egy volt finn miniszterelnök vezette). Többnyire két részből állnak: az elsőben megállapítják, hogy a dolgok nem mennek úgy, ahogy kellene, a másodikban pedig javaslatokat fogalmaznak meg. Az olvasónak pedig az az érzése, hogy mindezeket már sokszor hallotta, különböző tálalásokban, különböző időpontokban. A diagnózist is, meg a javaslatokat is.

A tipikus európai dokumenntumról beszélnek egy darabig, cikkekben és konfereciákon tisztelettel idézik őket, majd egy idő után újabb előkelő bizottság alakul, amely megállapítja, hogy a dolgok nem mennek úgy, ahogy kellene, majd jönnek a javaslatok: legye ez, legyen az, még több párbeszd és koordináció, de leginkább mégtöbb terv, hivatal, projekt és pályázat, meg pesze az elmaradhatatlan paradigma-és kultúraváltás, ami ugyebár mindennek az alapja. 

A tipikus európai dokumentumról egyre gúnyosabb cikkek jelennek meg az merikai sajtóban, többnyire látványos és beszédes statisztikai elemzések kíséretében

A jelentés egyéként valóban összefoglal néhány fontos jelenséget és trendet. Bemutatja például, miként vándorol ki a kutatás-fejlestési tevékenység Európából. Kisebb hangsúlyeltolódások is érzékelhetők, példul kisebb a lelkesedés a kisvállalkozások iránt. De egyébként minden a régi: erősítsünk az infokommunikációs technológiákban, modernizáljuk a llogisztikai rendszerünket, reformáljuki meg az egészségügyet, több pénzt a kutatóknak, építsünk regionális tudásközpontokat, mozogjon a tőke meg az ember, szabaduljunk meg az elavult iparágaktól.

Igen, persze, hogyne.

Ajax-cikk a Newsweek e heti számában. Majdnem átsiklottam fölötte, mert a technológiához egyáltalán nem értek, és mindezidáig azt hittem, hogy az Ajax név két görög hősnek (mindkettő ott volt Trója ostrománál, mindkettő szomorú véget ért, az egyik, ha jól tudom, meg is bolondult, mielőtt a kardjába dőlt), egy futballcsapatnak és egy tisztítószernek van fenntartva.

Aki tudni, akarja, mit tud az Ajax - írja a cikk -, az látogassa meg példul a Google Earth -öt vagy a Housingmaps.com -ot. Az Ajax olyan programok együttese, amelyek lehetővé teszik, hogy webes alkalmazások ugyanolyan simán és élvezetesen működjenek, mint a gépünkön futó programok. Ha erre gondolunk, rögtön elhelyezhetjük az Ajax-jelenséget egy átfogó trendben. Arrról van szó, amit olyan emberek, mint például Larry Ellison (Oracle) már jó ideje jövendölnek: "the network will be the computer", vagyis az alkalmazások fokozatosan levándorolnak az asztali gépeinkről és átkerülnek mindenféle hálózati szerverekre. Ha szükségünk van rájuk, onnan futtatjuk őket, és az élmény és a teljesítmény ugyanolyan lesz, mintha a saját masinánkon szaladnának.

Ha fellapozom a kis házi archívumot, a sovány "hálózati gép" ötlete valamikor a kilencvenes évek közepére vezethető vissza: akkor többnyire úgy tálalták, mint néhány (többnyire a Microsofttal szemben álló) IT-s kapitány látomását, vízióját. Az esélyek most jobbak, mivel időközben szépen elterjedtek a széles sávú kapcsolatok, bár az asztali gépek sem hagyják magukat: ahelyett, hogy soványodnának, szépen híznak és az áruk is lefelé tart.

Ha kellő magasságból nézzük az egészet, ehhez a trendhez tartozik egy sor más jelenség is, jgy például a "utility computing" koncepciója vagy a "software on demand" mozgalom. De becsatlakoztathatjuk ide az "open source" irányzatot is.

Film: Az elszánt diplomata. Meséknek szokott ilyen címe lenni: Az igazmondó juhász meg ilyesmi. Ezerszer látott történet ezerszer látott fordulatokkal. Ralph Fiennes jobb sorsot érdemelne, tulajdonképpen az ő nevére csábultam be a moziba. Mondhatnám, hogy volt a filmben néhány érdekes kép Afrikáról, de nem mondom, mert ebben a témában is láttam már sokkal jobbakat.

Ez a bejegyzés legyen a munkaügyi és termelékenységi statisztikáké. Azért legyen, mert tömött sorokban érkeznek az adatok: OECD, The Conferance Board, U.S. Bureau of Labor Statistics meg a többiek. 

Jól látható: az amerikaiak döngetik a mellüket, és van is nekik miért. Vegyük a termelékenységi grafikonokat. A kilencvenes évek közepén az EU és az USA még fej fej mellett haladt e mutató növekedése tekintetében. Aztán az ezredforduló évében kinyílt az olló, és most már nagy a távolság a két vonal között.

Beszéljünk az EU-ról és legyünk konkrétabbak. A The Conference Board adatai szerint az EU 15-ök a termelékenység tekinteténben 2004-ben 1,4%-os növekedést produkáltak. 2005-ben csak 0,5%-ot. Még jó, hogy az EU 10-ek, tehát az újonnan csatlakozott tagállamok 6,2%-ot hoztak 2005-ben, többet, mint a megelőző évben. Lengyelország 7,7%-kal büszkélkedhet, Magyarország 6,3-mal, Szlovákia 5,5-tel. Tegyük hozzá: könnyebb dolga van annak, aki hátulról indul, van mit behoznia, de ez az előny egy idő után minden bizonnyal megszűnik.

A munkaügyi elemzéseket egyre inkább a demográfiai számítások uralják. Nézegetem az OECD statisztikáit és azt látom, hogy szerkezeti változások nélkül az EU-ban éppen tetőponton van a rendelkezére álló munkaerő nagysága, és ha nem változik semmi (nyugdíjkorhatár, bevándorlás...), akkor innen gyors hanyatlás következik. A japánok már megindultak lefelé, náluk a csökkenést már az sem állítaná meg, ha sok idős embert foglalkoztatnának. Az amerikaiak megint szerencsések:  náluk szerkezeti változások nélkül is növekedni fog a munkaerőállomány, bár némi lassulás azért tapasztalható.

Ha valaki tovább akarja gondolni a lehetséges következményeket, célszerű beásnia magát az egy keresőre eső eltartottak számát mutató statisztikákba. Nem lesz egy vidám dolog.

Jól érzékelhető hátrányai mellett az oktatói pályának vannak kétségtelen előnyei is. Az egyik ezek közül az, hogy az ember időnként ingyenes tanári pékldányokat kap a könyvkiadóktól. Hozzám éppen most futott be az Efraim Turban és társai által jegyzett Electronic Commerce új kiadása. Ez a könyv szépen hízik: az előző kiadás vagy 80-90 oldallal vékonyabb volt. Ha így megy tovább, egy-két év, és ez a kiadvány nagyobb lesz ezer oldalnál, hiszen már most súrolják a nyolcszázat. Egyébként elég jó könyv ez, mindenkinek ajánlom, akit érdekel az elektronikus kereskedelem.

A sors és a véletlen úgy hozta, hogy az elmúlt egy-két évben elég sokat foglalkoztam doktori ügyekkel, több egyetemen is. Disszertációkat olvastam, doktorjelöltek által írt, publikálásra szánt cikkeket bíráltam, kutatási beszámolókon, védéseken vettem részt. Sok pozitív dolgot tapasztaltam, de most nem ezekről akarok írni, hanem egy sajátos problémáról, ami egyre jobban bántja a szememet.

Mert mit látok és tapasztalok? Hát például azt, hogy meglepően sok doktori hallgató hadilábon áll a nyelvtannal, a helyesírással és a fogalmazás elemi szabályaival. Elemei szabályokról beszélek, és nem viccelek. Pár napja például egy olyan szerző beadott disszertációját olvastam végig, aki abban a meggyőződésben él, hogy ha egy összetett mondatban kettőspont van egy tagmondat végén, akkor a következő tagmondatot nagybetűvel kell kezdeni. Mások azt hiszik, hogy a "mint" vagy az "és" szó előtt mindig vesszőnek kell lennie. És ezek csak a kisebb problémák. Rengetegszer találkozom azzal, hogy baj van a mondatrészek és a tagmondatok egyeztetésével, egy-egy bonyolultabb szerkezetbe a szerző egyszerűen belezavarodik, aminek következtében a szöveg érthetetlenné válik. Hosszú disszertáció-fejezetekkel és cikkekel talákozom, amelyek tartalmát csak nagy nehézségek árán lehet valahogy kibogozni, mert a gondolatmenet követhetetlen, a megfogalmazás zavaros, a nyelvtani hibák pedig úgy burjánzanak, mint eső után a gyom. A szerző mondani akar valamit, talán valami okosat, de nem tudja szavakba önteni, nem tudja leírni.

Ha egy disszertációban ez első két-három oldalon egy rakás nyelvtani hibát találok, nekem valahogy komolytalanná válik az egész.

Hány hallgatónak vannak ilyen problémái? Reprezentatív mintával vagy alaposabb felmérések eredményeivel nyilván nem rendelkezem. De ha kérdeznék, azt mondanám: becslésem szerint a doktoranduszok felének.

Érdemes egyáltalán foglalkozni ezzel a problémával? Szerintem igen. Mert miről is van szó tulajdonképpen? Arról, hogy ezek az emberek nem tanultak meg írni. Hol nem tanultak meg? Hát a középiskolában. Ezek szerint egy mai érettségi nem jelent garanciát arra, hogy a birtokosa egyeztetni tud alanyt és állítmányt. Nem garancia erre az egyetemi diploma sem. Lehet, hogy nem lesz garancia erre a... Nem is gondolom tovább.

Én mindebből azt a következtetést vonom le, hogy miközben állandóan az oktatási rendszerünk reformjáról beszélünk, mintha megfeledkeznénk bizonyos alapvető dolgokról.

Ha én matematikus vagy adatbányász lennék, este a kandalló mellett üldögélve, amikor a szakirodalmat tanulmányozom, megakadna a szemem Davenport professzor cikkén, amit a Harvard Business Review januári számában publikált. Megakadna rajta a szemem, mert a neve olyan ismerősen hangzik. A könyvespolchoz lépnék és megállapítanám: igen, ő az a Thomas H. Davenport, akitől a Kossuth Könyvkiadó is kihozott egy könyvet "Tudásmenedzsment" címmel.

Örülnék Davenport professzor cikkének, mert abban pont nekem hízeleg. Azt állítja: az enyém a jövő. Mármint a matematikusoké, a statisztikusoké meg az adatbányászoké. Miből gondolja ezt? Hát abból, hogy a világ egy hatalmas adatbányává változott. Hála a számítógépeknek, a hálózatoknak, mindenütt halomban áll az adat mindenkiről és mindenről. És ez a hatalmas adattömeg most arra vár, hogy jól meganalizálják. Aki szorgalmasan és módszeresen gyűjtögette az adatokat, aki gondosan elrendezte őket az adattárháza polcain, az most jól fog élni belőlük - állítja Davenport professzor. A feladat pedig ránk vár, matematikusokra és adatbányászokra, ide ugyanis ész kell, sok ész.

Meg olyan vezetők is kellenek, akik tudják ezt, megkeresnek engem és azt mondják: segíts nekem, hogy jobban értsem a világot, jobb döntéseket hozzak. Lássuk be, mondanák, egymásra vagyunk utalva nálam az adat, nálad az ész és a módszer, hozzunk össze közösen valamit. Jó sok pénzt leginkább. Mert mi az én bajom tulajdonképpen? Hát az, hogy annyira puha a világ körülöttem, annyira megfoghatatlan minden, jórészt ösztönből vezetek, próba-szerencse alapon, belelövök a levegőbe, azán majd lesz valami. Segíts nekem kitolni a bizonyosság határait, mutasd meg nekem, milyen szerkezete van ennek az ismeretlen világnak, mi mivel függ össze, mi történik, ha itt megnyomom ezt a gombot, és mi, ha ott azt a másikat. Itt van ez a töméntelen sok adat, teremts rendet közöttük, elemezd ki őket, aztán építs nekem modelleket, amelyek megmagyarázzák a világot, megmutatják, mi mitől mozog, egy akcióra mi a reakció, hogyan lehet a szürke tömegből valamit kiemelni, a körvonalait megvilágtani, célba venni, lasszót dobni rá. Jó, mondanám én, lássunk hozzá. Tudom, hogy nekem is szükségem van rád, te vagy az én megbízóm, akit szorongat a verseny, fogjunk össze hát, a nyelvedet is hajlandó vagyok megtanulni, mert tudom, hogy te nem beszéled a mienket, de nem baj, majd mindent lefordítok neked.

Davenport professzor nem a levegőbe beszél. Kutatási programra, abban részt vevő vállalatokra hivatkozik. Vállalatokra és vezetőikre, akik az analízisből akarnak előnyt kovácsolni. A matematikusok kijöttek a barlangjukből, állapítja meg a professzor, és tömött sorokban menetelnek az üzlet, a kereskedelem, a marketing, a személyzeti munka felé. Menetelnek, hogy tudományt csináljanak a művészetből, törvényt a megérzésből, valószínűséget a véletlenből. Tömött, de nem valami széles sorokban, mert a világ formálódó új matematikai elitje nem számlál sok tagot, egyes becslések szerint úgy ötezer főről van szó.

Szóval örülnék Davenport professzor szavainak, aki azt mondja, a hatalmam, a befolyásom nőni fog, fontos, szűkösen rendelkezésre álló erőforrás leszek, a siker záloga meg minden ilyesmi. Azért rögtön elhatároznám, hogy nem élek majd vissza ezzel a hatalommal, mert tudnám, hogy én is csak adat vagyok mások adathegyeiben és gondosan megéptett tárházaiban, az én lépéseimet is nyomon követik, elemzik és modellezik, engem is körvonalaznak, igyekeznek kiszámítani a viselkedésemet, következtetéseket vonnak le a tetteimből, szimulálnak, megkörnyékeznek és célba vesznek. És kik csináják ezt velem? Hát a kollegák.

Aztán felkelnék a kandalló mellől és Davenport profeszor cikkét oda tenném a többi mellé. Mert lenne ott már vagy egy fél tucat erről a témáról. Beszél rólunk a világ.