T-Systems

 

Szűrők törlése

Archívum

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY

Figyelem, szolgálati közlemény!


A blog az archivummal együtt átköltözött a T-Systems nyitóoldalára, a többi blog közé.


Tehát végső soron ide.

Könnyebb, olcsóbb, megbízhatóbb

Egy könyvben találtam a következő adatokat. Az NDK-s titkosrendőrség, a Stasi fénykorában körülbelül százezer teljes munkaidős alkalmazottal dolgozott. Magánleveleket olvastak el, bankszámlákban kutakodtak, lakásokat poloskáztak be, egyszóval élték az ilyen szervezetek mindennapos életét. Munkájuk során 39 millió információs kartont halmoztak fel, az összegyűjtött dokumentumok hossza a polcokon több mint száz kilométer volt. A költségekre vonatkozóan nem találtam adatokat, de mindezekből jól látszik, hogy a személyi megfigyelés nagyon drága és fáradságos vállalkozás lehetett, nehézkes adatfeldolgozási feladatokkal.

Mára a helyzet tökéletesen megváltozott. Az egységköltségek zuhannak, az adatgyűjtés, a tárolás és a feldolgozás ezerszer könnyebb korszerűbb, gyorsabb és megbízhatóbb lett. William Binney, az amerikai NSA egykori alkalmazottjának becslése szerint az ügynökség 20 trillió „tranzakciót” halmozott fel telefonhívási, számítógépes levelezési, banki átutalási adatok formájában. Mennyi lenne ez papíron, polc-kilométerben mérve? Fogalmam sincs. Mindazonáltal a szervezet új adatközpontjának képei lenyűgözők.

Tegyük mindehhez hozzá a következőket: a Google új, kamerás szemüvegét jelenleg már körülbelül tízezren tesztelik. Oroszországban becslések szerint egymillió autóból filmezik menet közben folyamatosan az utat…

 

Google_Glass_01_tech2

Másodlagos

Nemrég megnéztem egy okos háztartás modelljét. Az enyém nem okos. Minden hónapban megkapom a két energiaszámlát (villany és gáz), azokból megtudhatom, hogy összesen mennyit fogyasztottam, a részleteket viszont nem látom, vagyis nem tudom, mennyibe került nekem például a mosógép vagy a gázsütő használata.

Az átláthatóság hiányától egyenes út vezet a pazarláshoz vagy az ésszerűtlen takarékoskodáshoz.

Okos mérőműszerek beépítésével részletes képet kaphatnék, és akár távolról is figyelhetném az egyes eszközök fogyasztását, sőt, be is állíthatnám azokat, például le- vagy felkapcsolhatnám a fűtést, kilőhetném a bekapcsolva felejtett DVD lejátszót. A lehetőség csábító.

Olvasmányaimból azt is tudom, hogy a háztartási eszközöknek jellegzetes energiafelhasználási mintái vannak, vagyis digitális ujjlenyomatot hagynak maguk után. Ezekből megállapítható, hogy például hányszor és mikor működött a mosógépem, mikor kapcsoltam be és ki a tévét, sütöttem gesztenyét, melegítettem meg a mikróban a vacsorát. Az energiafogyasztásomon keresztül képet lehet alkotni az életmódomról, a szokásaimról, a napirendemről.

A kapott adatok elsődleges felhasználási módjáról az előbb írtam: átláthatóság, ellenőrzés, szabályozás, beavatkozás… Az utóbbi gondolatok másodlagos hasznosítási lehetőségekre utalnak. El lehet gondolkodni rajtuk.

 

Ragadozás

Mozi: A jogász. Közepes film. Valószínűleg a hazai forgalmazók is annak ítélik, ugyanis a plázában, ahol megnéztem, már a bemutató hetén egy kis terembe tették, mint akik nem számítanak nagy közönségre és bevételre; jelentem, tényleg nem volt a kicsiben sem telt ház.

Közepes film, mondom én, pedig tulajdonképpen nincs benne semmi közepes, a jelző inkább átlagot jelent, vagyis egyes dolgokban jó, másokban rossz.

A rendező, Ridley Scott szemlátomást nem tud szabadulni a maga tökéletes szörnyeitől. A szörnyet most egy szőke nő alakítja a maga rideg tekintetével, aki, ahogy ez néhány odavetett mondatból és árulkodó közelképből kiderül, leginkább saját múltja, nehéz gyermekkora és elhatalmasodó kapuzárási pánikja miatt ragadozik, követve két kedvenc pöttyös nagymacskája példáját, talán mert bosszút akar állni a világon, de az sem kizárt, hogy egyszerűen élvezetből: saját komfortérzetéhez szüksége van a ragadozás által fakasztott adrenalinra. A ragadozást a mexikói drogkereskedelem oszlopos tagjaként végzi, önállóan vagy valaki megbízásából, e téren legfeljebb találgatni tudunk.

A történet tulajdonképpen egyszerű: elindul délről egy, valamilyen barna trutyi (szippantó?) alatt több hordó drogot (és mint később kiderül: egy gondosan konzervált hullát) szállító teherautó. Irány észak, ahol a port pénzzé lehet tenni. Az üzletbe valakik belepiszkálnak, így mások mellett a címszereplő ügyvéd is, aki nem látja, hogy aki disznók közé keveredik, azt megeszi a korpa. A kartell visszaszerzi a barna trutyit, a drogot és a hullát, majd bosszút áll az üzlet megzavaróin, köztük természetesen az ügyvéden is.

Ismerős történet, ismerős kivitelezés, ismerős ritmus, kiszámítható fordulatok – pontosan lehet tudni például, hogy ha a film elején high-tech hurkot emlegetnek, akkor annak valaki nyakán meg kell szorulnia, legfeljebb azt lehet találgatni, hogy kién. A szőke nő pedig ragadozik, pont úgy, mint az a másik, a nyolcadik utas az űrhajóban, csak itt nincs Ripley, hogy megmentse a világot, ami a film sugallata szerint megérett a pusztulásra.

A cselekmény a fontosabb fordulatokat tekintve egyébként meglehetősen érthetetlen, én legalábbis gyorsan elvesztettem a fonalat, és ezzel valószínűleg nem voltam egyedül a nézőtéren. A rendező a levágott fejektől sem tud szabadulni, itt is van belőlük egy, csak azt vártam, hogy meg is fog szólalni, ahogy Ian Holm tette az űrhajóban, de nem.

A zavaros és ismerős történetet, a sok (ön)idézést, hatásvadászatot, a lapos filozofálást (tényleg minden gazemberben egy Schopenhauer rejtőzik?) írjuk a negatív oldalra. Mi van a pozitívon? Néhány jelenet, többnyire közelről fényképezett párbeszéd kétségtelenül nagyon jól, élvezhetően van megcsinálva, van bennük spiritusz, jók a karakterek, és a helyszíneknek is van atmoszférája. A pusztuló környezet zárt, várszerű luxusvillákkal és aranyozott irodabelsőkkel ellenpontozott képei kétségtelenül bőr alá hatolnak. Van tehát ez-az a mérleg másik serpenyőjében is, így jön ki az átlag: közepes. A történetet valószínűleg jobban érteném, ha mégegyszer megnézném a filmet, de nem fogom.  

counselor

Család

Sárközi Mátyás: Tamperdü. Olyan, mint amikor az ember újra megnéz egy jó filmet, vagy beül abba a társaságba, ahol nagyjából ugyanazokat a történeteket szokták egy pohár málnaszörp mellett elmondani, csak egy kicsit mindig másképpen. A Tamperdü tulajdonképpen a Levelek Zugligetből melléklete, pótkötete, jegyzetanyaga. A szerzője mesél, anekdotázik, saját korábbi könyvéből idéz, hozzátesz ezt azt, és ismét kapunk egy adagot a mama, Molnár (Sárközi) Márta, Molnár Ferenc és Vészi Margit lányának leveleiből.

Levelekre azért van szükség, mert Sárközi Mátyás az ötvenhatban elhagyta az országot és Londonban telepedett le, majd több évet Münchenben töltött a Szabad Európa (krrrr… hrrr…, ha valaki még emlékszik rá) munkatársaként. Az anya a hazai irodalmi élet egyik szervezője, kovásza Zugligetben él egy nagy kertben álló kis házban, ahol naponta látogatják az irodalmi élet nagyjai, de időnként ő is útra kel és beugrik ehhez, ahhoz, miközben epret ültet, kapál, almát árul a piacon, varázsvesszővel rejtett hullámok után kutat. A fiú Londonban képzőművészetet tanul, miközben mindenféle alkalmi munkákkal keresi a kenyerét. Bekerül a BBC-hez, pincérkedik, elkerékpározik a skót határig, utazik, szemlélődik, a magyar emigráció különböző színű és rangú tagjaival találkozik, csinos lányoknak csapja a szelet, udvarol. Szörföl az élet hullámain. A mama a korabeli akusztikai viszonyok miatt rejtjelezve ír az ismerősökről: kihallgatták, bebörtönözték, kiengedték, jól van…

A könyv lapjain felbukkannak a bonyolult Molnár család itthoni és a világban szétszóródott tagjai is, az öreg Vészi nagymama, Darvas Lili, a tévérendező testvér és mások.

Sárközi Mátyás vidáman és könnyű tollal tudósít erről a világról, többnyire szeretettel teli és megbocsátó hangon, néha vitriolosan. Jó volt újra megmerítkezni ebben a társaságban. Szeretem, amikor egy szobor leszáll a talapzatról és emberivé válik, márpedig ez a könyv, akárcsak az előző, tele van ilyen jelenetekkel.

sarkozi-tamperdu1          

Az autóm egy adatbánya

Tegnapelőtt elmentem a T-Systems konferenciájára, a Symposiumra. A szünetben meglátogattam az egyik külső teremben elhelyezett „játszóteret”, ahol mindenféle érdekes dolgokat lehetett megnézni és kipróbálni. Teszteltem a mobiltelefonos fizetést, bóklásztam az okos konyhában, elmeséltettem magamnak, hogyan fog működni az internetre kapcsolt, automatizált kerékpár-kölcsönzési rendszer.

A „connected car” pultnál, egy gyönyörű (és nyilván „connected”) autó mellett állva, képernyőn megjelenített grafikonokat nézegetve szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy az autóm fedélzeti számítógépe nemcsak a kocsi működéséről és állapotáról, hanem közvetve és fölöttébb szorgalmasan rólam is adatokat gyűjt, hiszen a jellemem, a vérmérsékletem, a szocializáltságom nyilván megmutatkozik a vezetési stílusomban, az autó pedig rögzíti, hogy mikor mit csinálok vele, megvan a véleménye rólam, mint egyébként minden beosztottnak a főnökéről. Ezek az adatok lekérhetők, rádión továbbíthatók, feldolgozhatók, az eredmények pedig mindenféle érdekelt felekhez eljuttathatók: nekem, a szerviznek, a biztosítómnak, a rendőrségnek…

Elgondolkodtató. Vajon mi jönne ki, ha egy furfangos adatbányász összefüggést keresne például a vezetési stílusom és a bankkártyám használatából kirajzolódó vásárlási szokásaim között? Nekem fogalmam sincs, van-e összefüggés, de lehet, hogy van. Miért ne lenne?

Madár

Az igazság az, hogy a Twitter sohasem keltett bennem különösebb izgalmat, egyáltalán nem érzek késztetést arra, hogy SMS-eket küldözgessek a világnak remélve, hogy valaki követni fog. Most viszont olvasgatom a híreket a madaras cég tőzsdei szerepléséről.

Mennyit érhet egy ilyen vállalat?

Doug Laney, a Gartner egyik vezető elemzője egyszer felmérte, hogy a Facebook tőzsdei megjelenése előtt, 2009 és 2011 között 2,1 trillió „tartalomdarabot” (pieces of content) gyűjtött össze lájkok, posztok kommentek stb. formájában. A tőzsdei induló árfolyamból kiszámolta, hogy minden ilyen darab körülbelül öt centet ért. Azt is megállapította, hogy minden akkori felhasználó nagyjából száz dollárra volt értékelhető.

Ezek egyszerű hányadosok: a vállalat aktuális piaci értéke, per a „tartalomdarabok”, illetve a felhasználók száma. Tegnap kitettem egy posztot - plusz öt cent? Kérdés az, hogy van-e ennek így valami értelme, használható eljárás-e ez, pláne akkor, ha egy internetes vállalat egyébként még soha nem volt nyereséges.  

Jefferson Five Cents - Jefferson Nickel - Jefferson 5C          

Kapitány!

Mozi:  Phillips kapitány. A nagy teherszállító hajónak konténerekkel dugig megrakodva Afrika szarvát kell megkerülnie, hogy eljusson kenyai célállomására. Veszélyes útvonal ez a szomáliai kalózok miatt. Most is összeáll belőlük egy csapat, egy „anyahajó” (mint később kiderül, lopott tajvani halászhajó, afféle Vakapád) által kísérve csónakokba szállnak és a konténeres góliát nyomába szegődnek, ami meglepően védtelennek bizonyul a géppisztolyos dávidokkal szemben. A teherszállító persze túl nagy nekik, elvesznek benne, csak pár embert tudnak túszul ejteni, köztük magát a kapitányt.

A kalózok pénzt akarnak, sok pénzt;  szemlátomást tapasztaltak az ilyen ügyekben, rutinmunkának tekintik az egészet. Megindul a harc és az alkudozás, a legénység nem hagyja magát, majd idővel megjelenik az amerikai hadiflotta is… Minden halad a végkifejlet, az utolsó nagy lövöldözés felé.

A film meglepően jó. Kétségtelenül izgalmas kalandfilm, ami az utolsó percig a székbe szögezi a nézőt. Remek a ritmus, a lassulások és a gyorsulások, a sok imbolygó kép (tengeren vagyunk), a hanghatások. Ami fontosabb ennél: alkotói ügyesen kikerülték a leselkedő csapdákat. A történet nem válik szentimentálissá, nincs a végén könnyes családi összeborulás. Az amerikai technikai fölény egyértelmű és nyomasztó, de a filmnek nem az a fő üzenete, hogy jaj-de-erősek-vagyunk, nincs-semmi-esélyetek. Az üzenet inkább így szól: itt most minden megoldódott, de amúgy nem oldódott meg semmi.  Mindenki teszi a dolgát, a gépezet forog, minden megy a maga kerékvágásában, de nem oldódott meg semmi.

A kalózokat alakító csont és bőr színészek (?) remekelnek, teljesen hitelesek. Tom Hanks is nagyon jó a kapitány szerepében, hős és antihős egy személyben, aki nem verekszik (többnyire inkább őt verik), mindvégig megpróbál okos és higgadt maradni, látszik rajta, hogy fél, de tudja, hogy ő a kapitány, úrrá kell lennie a helyzeten, be is teszi a lábát minden kis résbe, minden adódó fizikai és lélektani lehetőséget kihasznál, hogy javítson a pozícióján, gyengítse az ellenfelet. A főkalóz igazi filmes telitalálat, bonyolult, de mégis egyszerű lélek, aki „ismeri Amerikát”, a pénzével oda akar menni, taxis szeretne lenni New Yorkban, miközben talán ő is tudja, hogy erre semmi esélye, hiszen ha meg is kapná a váltságdíjat, terepjárókon érkező törzsi urai azt azonnal elszednék tőle és újabb portyára küldenék. Intelligens, tudja, hogy a foglyul ejtett kapitány egyre jobban átlát rajta, érzi annak növekvő fölényét.

Mikor adja fel? Talán akkor, amikor egyszer kimondja: nem adom fel. A lassan úszó csatahajók záróképéből szomorúság árad.

 

Phillips kapitány

 

Szardínia

Centrál Színház: Függöny fel! Színház a színházban, színdarab a színdarabban. Először eljátsszák elölről úgy, ahogy a nézőtér felől látni lehet. Utána eljátsszák hátulról, vagyis azt látjuk, mi történik a kulisszák mögött. Végül eljátsszák ismét elölről, de ennek már nem jutnak a végére, az előadás összeomlik, minden elromlik, ami elromolhat.

Színvonalas bulvárszínház, néha kissé túlzásba vitt gatyahumorral vegyítve, ami egyébként tetszik a közönségnek. Nincs zsákbamacska, azt kapjuk, amit vártunk. Az előadás pörög, a poénok többnyire jól ülnek. Én nem tudtam mindent pontosan követni, nem mindig értettem például, hogy ki milyen viszonyban van éppen a többiekkel, vagy hol kellene lennie éppen a szardíniának, és miért baj az, ha éppen nincs ott, de sebaj, nem is kell törődni az ilyen jelentéktelen apróságokkal. Tiszteletre méltó színész teljesítmény ezt így megtanulni és előadni, színét és fonákját így összehozni.

Emelem kalapom.   


Centrál Színház, Függöny fel, Puskás Tamás, Bereczki Zoltán, Pokorny Lia, Cserna Antal, Schmied Zoltán, Botos Éva, Ágoston Katalin, Szilágyi Csenge, Vári-Kovács Péter

Szimpla

Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben. A Kedves egy régi cukrászda valahol a belvárosban; a két szimpla azért szimpla, mert a dupla túl drága lett volna.

A könyv az írónő memoárja: visszaemlékezések a gyerekkortól az ötvenhatot közvetlenül követő évekig. Vidéki múlt falun és városon, nagyszülők és szülők, vándorlás egyik helyről a másikra, a világháború pusztítása, veszteségek. Jönnek a tanulás évei, a középiskola és azzal együtt az azonosság keresése, a beilleszkedés, az elvegyülés és a kiválás problémája. Rövid kaland a Színművészeti Főiskolán, majd a kor törvényeinek megfelelően radikális irányváltás következik: megmerítkezés a fizikai munkában, harc az esztergapaddal, élet a vasasok között. Újabb váltás, felvételi az egyetemre, bölcsész évek, elmélyülés a szépirodalomban és az angol nyelvben, közben az 56-os események. Beszámoló diáktársakról, tanárokról, művészekről, tehetséges és tehetségtelen emberekről.

Diploma után tanítás, a megélhetés problémái, majd szakítás az iskolával, újabb útkeresés. Elutasított versek, egy elromlott nagy szerelem és egy elrontott házasság. A vége felé a történet felgyorsul, az idő lerövidül, akárcsak A varázshegyben.

Kristálytiszta próza, szép, pontos mondatok.

 Gergely Ágnes - Két szimpla a Kedvesben

 

1 - 10 / 2 162 eredmény megjelenítése.
Tételek oldalanként
Oldal of 217