h�egy

A szervezők kérésére megírtam a 23. Vezérigazgató Találkozó témafelvetését. Íme a teljes szöveg:

------------------------------

23. Vezérigazgató Találkozó

TRENDEK SODRÁSÁBAN

A trendekhez való viszonyunk változó és ellentmondásos. Egyfelől szeretjük őket, mert ahol trendeket látunk, úgy érezzük, hogy a világnak az a része kiszámítható, jövője előre jelezhető. Másfelől félünk is tőlük, hiszen a trend valamiféle determináltságot jelent, kényszert, ami csökkenti a szabadságunkat, amihez igazodnunk kell. Trendeket meg lehet lovagolni, fel lehet ülni a hátukra, szörfölni lehet rajtuk, ki lehet használni a kínálkozó lehetőségeket; de a trendek el is sodorhatnak bennünket, elgázolhatnak, átszáguldhatnak rajtunk.      

Remény és aggodalom, pálya és kényszerpálya… Hogyan gondolkodjunk a trendekről? Trendek sodrásában… Vagy jobb cím lenne az, hogy Trendek fogságában?   

A trend valamilyen szabályosságot jelent. Amikor trendeket keresünk, mintákat keresünk, amelyek megmutatják az események logikáját. Minta azonban sokféle van. Vannak szép, szabályos trendek; tudjuk például, hogy a számítógépek kapacitása tizennyolc hónaponként megduplázódik. Ismerjük a piacok fejlődésének „S” alakú görbéjét, tudjuk, hogy lassú emelkedés után gyors növekedés majd stagnálás, telítődés következik. Más jelenségek ingamozgást mutatnak: minél nagyobb az elmozdulás az egyik irányba, annál nagyobbra számíthatunk a másikba is. Vannak lassú mozgású, lomha trendek, de akadnak olyanok is, amelyek hirtelen viharos sebességre kapcsolnak: az evolúciót revolúció követi. 

A trendek gyakran becsapnak bennünket. A fáktól nehéz meglátni az erdőt: előfordul, hogy egy fontos trendet pont azok nem ismernek fel, akik ott állnak a fősodorban. Idézzük csak fel, milyen jövőt jósoltak kiváló szakemberek, sikeres vállalatvezetők, közismert politikusok a telefonnak vagy a számítógépeknek! Sok vállalat tűnt el nyom nélkül a semmiben, mert a vezetőik nem ismerték fel az események logikáját, nem tudtak felszállni az induló vonatra. A trendekhez illúziók tapadnak: könnyen elhisszük például, hogy a múltból ki lehet következtetni a jövőt, elég a grafikonok görbéit meghosszabbítani, de azt is gondolhatjuk, hogy a trendek csak másokra érvényesek, mi kivételek vagyunk. Pszichológusok szerint szemüvegen át nézzük a világot, képességeink, tapasztalataink, hiedelmeink és vágyaink határozzák meg, mit és hogyan látunk meg belőle.      

A 23. Vezérigazgató Találkozó programját a trendeknek szenteljük. Megnézzük és megvitatjuk, milyen mintákat, törvényszerűségeket, fejlődési vonalakat fedezhetünk fel a gazdaságban, a társadalomban, a politikában, a tudományban és a technológiában, mi lehet a fejlődés iránya. Ismert szakemberektől kérdezzük meg, ők mihez igazodnak, mit tartanak fontosnak, mi a kedvenc trendjük, modelljük, világmagyarázatuk, milyen lóra tesznek, mitől félnek és mi elől próbálnak kitérni. Hagyományainkhoz híven a közönség aktív közreműködésére is számítunk!   

A lapok már azt találgatják, milyen teljesítményt fog nyújtani a Facebook a tőzsdén. Ma reggel megnéztem a Googel, a Groupon és a Zynga piaci adatait. A helyzetet csendes stagnálásként jellemezném. Vajon mit hoz majd a Facebook megjelenése? A működésére vonatkozó mutatók kétségtelenül impozánsak: 800 millió felhasználó fejenként átlagosan 130 baráttal, 40 milliárd(!!!) megosztott tartalmi tétel naponta, 70 nyelv az oldalakon, hét-nyolc milliárd dollárnyi várható bevétel az idén… Mit szól ehhez a piac?   

Feljegyeztem néhány friss, a sajtóban megjelent adatot az iPad piacról.

A Forrester szerint  a vállalatok idén 10 milliárd dollárért fognak vásárolni ilyen gépeket, jövőre pedig 16 milliárdért. Vállalkozási vonalon az egyik legforróbb terület az iPadra írt üzleti alkalmazásoké lesz; a fejlesztők gombamód szaporodnak, az egyik legnépszerűbb alkalmazás a Quickoffice.

Szerte a nagyvilágban körülbelül 300.000 ügynök (orvoslátogató) foglalkozik gyógyszerek értékesítéssel, közülük már nagyjából húszezernek van Apple táblagépe. Valószínűleg sokkal többnek lesz, mivel elfoglalt, menő orvosoktól az ügynökök gyakran csak másodperceket kapnak, ilyen helyzetben egy lomha laptop nem versenyképes  

Új Színház: Don Carlos. A nézőtéri lámpák még égnek, a mobiltelefonok még villognak, amikor tucatnyi fekete ruhás ember jelenik meg a színpadon. Előre jönnek, mereven nézik a közönséget. A színpadot nagy, fekete, görgőkre szerelt tömbök uralják. A fekete ruhások tologatják őket, hol fal, hol börtön, hol gyóntatófülke lesz belőlük. A szereplők közöttük mozognak, valahogy úgy, mint ha labirintusba zárt egerek lennének, amiben a falakat időről időre átrendezi valaki, szándékainak megfelelően teremte mozgásteret, vagy inkább kényszerpályát királynak, királynőnek, infánsnak, márkinak, nemeseknek és szolgáknak. Neki arra kell menniük, ahol út nyílik a labirintusban, a görgő oszlopok néha egyszerűen sodorják, terelik őket.

A hatalom magányossága, szerelem, ármány, lázadás, politika… A színpadon hatalmi, szerelmi és féltékenységi dráma folyik, nehezen követhető eseményekkel. Bonyolult játszma, rendkívüli tétekkel, ellentmondásos figurákkal. Közben sejteni lehet, hogy nem ők az igazi főszereplők, hanem azok a fekete tömbök és az azokat mozgató kezek. A végén, amikor megjelenik a főinkvizítor és felzárkóznak hozzá a fekete ruhások, ez még világosabbá válik. A kérdés viszont ott marad a levegőben: ki ez az ember, ez a rejtélyes, színészkedő, kifürkészhetetlen alak, és kik azok ott mögötte, akik fekete öltönyben bezárják a falat az utolsó jelenetben?  

Miután egy újságban találkoztam a nevükkel, bóklásztam egy kicsit a Kaggle honlapján. A modell ismerős, nem ők találták ki. Tulajdonképpen az elektronikus kereskedelem egy sajátos változatáról van szó, hiszen ők is arra vállalkoznak, hogy összehozzák a keresletet a kínálattal, vagyis közvetítenek, a kereskedő pedig nem más, mint közvetítő. Mindezt az interneten teszik, tehát amit csinálnak, az elektronikus kereskedelem.

A modell tehát ismerős, a témában kicsit járatosabbaknak nyilván azonnal az InnoCentive neve ugrik be, különösen azoknak, akik olvastak róla Don Tapscott magyarul is megjelent Wikinómiájában. Az InnoCentive olyan ügyfeleket keres, akiknek valamilyen tudományos-szakértői probléma megoldására van szükségük, és ezt a keresletet összehozza a szakértők globális kínálatával. Kiteszi az adott problémát a honlapjára, közli, hogy milyen díjat hajlandó fizetni a problémagazda a megoldásért, majd megindul a verseny: kutatók, tudósok és mindenféle szakemberek regisztrálnak, produkálnak valamit és várják az eredményt. Azt is mondhatnánk, hogy a problémamegoldás outsourcingja ez, internetes támogatással, ahol a közvetítő (mondjuk így: a megoldás-kereskedő) az InnoCentive.

A Kaggle tulajdonképpen ennek a modellnek egyfajta szakosodott változata. Adatelemezési, adatbányászati problémák megoldására szakosodnak. A tipikus megrendelőnek van valamilyen (többnyire jó nagy) adatbázisa, és ebből szeretne valamit megtudni. Az esetek többségében arra kíváncsi, megjósolható-e ezekből az adatokból a jövő (például az, hogy a következő hónapban hányan fognak piros, kamaszméretű biciklit vásárolni színre fújt sárhányóval Balmazújvárosban), vagyis mi a legjobb matematikai statisztikai előrejelzési modell. Az eljárás azonos a fentebb leírtakkal: probléma a kitűzött díjjal együtt ki az internetre, a világ adatbányászai rámozdulnak a lehetőségre, beküldik a megoldásaikat, a győztes viszi a pénzt, a közvetítő pedig – gondolom – megkapja a maga kereskedői díját.

A kereseti oldalon már egy sor nagy név akad (Ford, Deloitte, Microsoft stb.), a kínálati oldalon pedig már nagyjából 25 ezren mutatták meg magukat, köztük több ezer doktorandusz a világ minden tájáról. 10 ezer dolláros díj is volt már, ami nem rossz pénz: tessék csak belegondolni, mekkora ösztöndíjat kap egy magyar PhD hallgató.

A Kaggle-modell tanulságos: azt mutatja, hogy az adatelemzés és az adatbányászat nem lokális, hanem globális tevékenységek, piacuk nem helyi, hanem nemzetközi, határtalan. 

Új, vállalkozási és innovációs témájú, nyitott, esti kerekasztal-sorozatot indítottunk el tegnap este az iskolában. Az első rendezvény az üzleti angyalok szerepével és tevékenységével foglalkozott. Négy angyal-befektető ült az asztalnál: Straub Elek, Simó György, Baranyai Gábor és Maász Dávid. Jómagam a beszélgetés moderátoraként a témához kapcsolódó fontosabb kérdésekről, valamint a hazai kockázati befektetések általános helyzetéről tartottam rövid bevezető előadást Karsai Judit nemrég publikált tanulmányának felhasználásával (Közgazdasági Szemle, 2011. október). 

Tegnap egy iskolai megbeszélésen felmerült egyes tantermek átrendezésének terve. A mintát a Harvard Business School új kaptár-termei szolgáltatnák. Ezekben nem a hagyományos U alakban ülnek a hallgatók, hanem kisebb, változatos módon elrendezett, rugalmasan átalakítható „rekeszekben”, amelyeket tulajdonképpen kis „műhelyek”, mindenféle kreativitást serkentő eszközökkel felszerelve, természetesen erős informatikai támogatással. Megjelenésükből látható, hogy egyre jobban elmosódik a határvonal az oktatás és a gyakorlati munka között, a tanteremben az alkotó tevékenység válik fontossá, az oktatás több korábbi megszokott eleme pedig kivonul a tanteremből és átmegy az internetre.

Pár napja az iPadem megkérdezte, nincs-e kedvem operációs rendszert frissíteni. Legyen! - mondtam, és egyben azt is kipróbáltam, hogyan kell PC-re töltött iTunes szoftverrel szinkronizálni. Az eljárást nem mondanám nagyon barátságosnak, de végül (kis veszteséggel) minden sikerült, legközelebb remélhetőleg már egyáltalán nem lesz gond.

A jelek szerint éppen időben modernizáltam, mivel az Apple belevágott egy nagyszabású oktatási akcióba, amit én élénk érdeklődéssel figyelek. Tegnap például fekete-fehérben megnéztem egy régi matekórát a függvényekről az MIT videóraktárából. Letöltöttem egy új interaktív biológia-tankönyvet is. Valami nem stimmel vele (szerencsére ingyen van, nyilván beetetésnek), valószínűleg újra le kell majd töltenem, de mindenesetre érdekes nézni, ahogy a képek tapintásra filmekké változnak benne, a kromoszómák forogni kezdenek, a hangyák nyüzsögnek, az évszakok váltakoznak a fényképeken, a fejezetek végén pedig a gép mindenáron tesztelni akarja a tudásomat, online, azonnali javítással. Azt sem tartom kizártnak, hogy az eredményeket fellövi a felhőbe, ahol nagyszabású statisztikai elemzések készülnek majd a nebulók tudásáról, a tanulás hatékonyságáról. Engem biztosan lusta dögnek tartanak majd, mert egyszerűen átsiklottam a tesztek felett.

Az MBAs vállalkozási kurzusok hallgatóinak az első foglalkozáson, amikor vállalkozási ötletekről beszélünk, le szoktam játszani egy filmet, ami a Wired magazin iPados változatáról készült, majd megkérdezem: mi lenne, ha a látott megoldásokat tankönyvekre alkalmaznánk? Kinek milyen vállalkozási ötletek jutnak erről az eszébe? Most meglátjuk majd, hogyan csinálja az Apple.

Mindenestre gyakori vendége leszek az iTunes U(niversity) osztályának, ami amúgy már most tele van vállalkozási tananyagokkal: Oxford, Stanford, Yale…    

Friss adatok a sajtóból, feljegyzem ide őket a krónika kedvéért: a Gartner szerint 2012-ben 3,7%-kal fognak nőni az IT kiadások világszerte (global spening on IT). Ez nagyjából feleannyi, mint 2011-ben. A kép összetett, Nyugat-Európában például 0,7%-os csökkenést várnak.

A hírekből az is kivehető, hogyan fogják vissza várható forgalmuk nagyságát egyes vezető IT cégek.

Anna Reid: Leningrad. Vaskos könyv, jegyzetekkel, fényképekkel együtt közel ötszáz oldal. Szerzője Oxfordban végzett jogász, sokat utazott, már írt egy könyvet Szibériáról és egy másikat Ukrajnáról.

Ez a mostani Leningrád második világháborús ostromáról és blokádjáról szól. A nagy hadmozdulatokat is tárgyalja, de igazából az emberekkel foglalkozik, Leningrád lakosaival. Közülük a háború előtti három és fél millióból körülbelül hétszázötvenezren pusztultak el a blokád alatt, de ez csak becslés, a pontos számot senki sem tudja; valószínűleg inkább többen, mint kevesebben.

Mi történik az emberekkel, ha egy ellenséges és kegyetlen hadserek veszi körül a városukat, éjjel-nappal ágyúznak és bombáznak, élelem nincs, fűtés nincs? 1941 tele különösen hideg volt, mínusz harmincat is mutatott a hőmérő. Mi történik az emberekkel, ha a halál mindennapos, sőt minden perces eseménnyé válik, ha halottak fekszenek hetekig a szomszéd szobában, az utcán, a buszmegállóban, ha halottak bukkannak elő mindenfelé az olvadó hóból? Hogyan gondolkodik és viselkedik az az ember, aki napokig nem jut élelemhez, rokonait, barátait, kollegáit egymás után veszíti el, lakását keresztülfúrta egy bomba, aki, ha elindul valahová, sohasem tudhatja, hogy megérkezik-e?

Az összegyűjtött visszaemlékezéseket olvasva felmerül a kérdés: mit lehet ezekből a borzalmakból egyáltalán visszaadni? Milyen esélyei vannak annak, aki krónikásnak jelentkezik? Mit lehet megtudni azokról, akik nem írtak semmiféle visszaemlékezést, akikkel nem lehet beszélni? Miről lehet ítéletet mondani, mit lehet elítélni és mit kell elfogadni?

Rendkívüli vállalkozás ez egy oxfordi jogásztól, akinek valószínűleg saját előítéleteit is le kellett győznie.